Délmagyarország, 1975. május (65. évfolyam, 101-126. szám)

1975-05-11 / 109. szám

10 Vasárnap, 1975. május 11. MAGAZIN Visszaköltözne Budapestre? A gyerekek már itt születtek. Ebben a városban tanulták az első totyogó lépteket, a nagyobbiknak minden kisfiú és kislány pajtása a tarjáni játszótéren, ismerik a nénik az ÁBC-ben, s rámosolyognak a testvérkére is, aki még kocsiból kerekíti ámuldozó szemeit a csodákra. Itthon vannak. Ahogy telnek az évek, ugy találnak majd egyre több barátra, egyre több szállal kötődnek majd ide, szülővárosukhoz. S ha arra kerülne a sor, felnőttkorban, hogy elhagyják, nehéz Kaiw el tennék. Így voltak ezzel a szülők is, •mikor Szegedre kerültek otthonukból, Budapestről. Itt minden idegen volt számukra, ráadásul fenyegette őket a vidék réme, el sem tudták képzelni, mihez kezdjenek. Beszűkült körülöttük a világ, üresek voltak a délutánok, a vasárnapok, kilátástalan hoszszúra nyúltak az esték. Különösen addig, míg Gábor egyedül volt Szegeden, Marcsi nélkül. Nem hozhatta magával, hiszen nem volt lakás. Csak egy szoba, amiben minden a másé, a fény és a levegő is, ahol fullaszt" a magány. Gábor tervező. Vállalata nagy munkába kezdett a hatvanas évek végén Szegeden, nem lehetett Budapestről látatlanba csinálni. Ide kellett jönni néhány embernek, így Gábornak is. Egy év telt el azzal, hogy amint tehette, a fővárosba menekült, a féleségéhez, szülőkhöz, barátokhoz. Aztán lakást kapott az új lakótelepen, s megkezdődött a fészekrakás. Voltak már jó kollégák, segítettek a bútorokat hazaszállítani, fölcipelni, elrendezni. Jött Marcsika is, otthont varázsolni a másfél szobából, megosztani férjével a beilleszkedés nehézségeit. Az első kapcsolatokat a munkatársak, szomszédok jelentették. — Más itt még a konyhanyelv te—— szedegeti sorba az emlékeit Gábor —, ha egrest kértünk a piacon, nem jöttek rá egyből, hogy mit akarunk. Mi meg nem tudtak, mi az a prokedh. A futballpálya lelátóján tányéricát ropogtattak, nem napraforgómagot' Hiába kerestük a térképen a Valéria teret, meg a Tisza Lajos körutat minden furcsa volt, ami a „bennszü lőtteknek", természetes. — En egy hélíg csak sírtam • tqunkahelyemen, nem tudtam szólni senkihez, ültem és potyogott a könnyem a papírra. Ügy éreztem, sose fogom megszokni a körülményeket az ismeretlen, furcsa várost Ma már mosolyog az egészen Marcsika, akkoriban viszont nagyon nehéznek hitte a sorsát Hiányoztak a meghitt, családias budai kisvendéglők, ahol olyan jókat lehetett enni. Hiányzott a Fradi és a Budafok, az volt a nagy esemény, ha ezek a csaputok jöttek Szegedre játszani, nekik szurkoltak Pesten is. Marcsika föltalálta magát a stadionban, ugyanígy a Dózsa-pályán.' Kicsiny gyermek volt még, amikor nagyapa meccsre édesgette egy kis egyesület zöld gyepének szélére, ahol intézősködött A labdarúgás volt az újabb kapocs az idegen városhoz. Megszokottá vált az út a Hunyadi térre, meg a SZEOtpályára. Az uszodát is fölfedezték. Nagyokat úsztak nyári délutánokon, napoztak a könyvtárakból kölcsönzött társakkal, a könyvekkel. — Írtam haza édesanyámnak a leveleket — mondja Marcsika —, beszámoltam mindenről, ami történt velünk. írtam, hogy itt senki se siet. Nyugodt, kiegyensúlyozott emberek járkálnak az utcákon, nem rohannak ész nélkül, ha nincs semmi dolguk. Ha van, akkor se. Nem furcsa? Aztán észrevették, hogy nem is olyan, rémes ez a „vidék". Kialakult a baráti társaság, egyre több embernek köszöntek az utcán, megtanulták, melyik üzlet hol van, ügyes-bajos dolgaikat milyen hivatal intézi, hol főzik a legjobb halpaprikást Ha vendég érkezett, már megszokott, kedvenc éttermükbe vitték ebédelni. Rájöttek, hogy néha olyan büszkén mutattak körbe a városban, mint a saját otthonukban. Gábor és Marcsika észrevétlenül szegedi lett Az asszonyi lélek ugyan nehezebben oldódott, mindig olyan társakat keresett, amilyenek Pesten voltak. Már tudja, hogy a régi légkört itt nem lehet megteremteni, megtalálta helyét az újban. Jöttek a gyerekek. Bubu — aki ö-vel beszél — három, Zsófi pedig egy éve. A kismamák „klubjában", a napsütötte játszótéren Marcsika se érzi magát bevándorlónak, közösek a témák, a gondok és az örömök. Gábor sorolja ennek a városnak az előnyeit — Tiszta a levegő, közvetlenek az emberek. Komoly felnőttek fociznak a szabadban, nincs „úriember" álarcuk, jókat nevetnek, megisznak együtt egy-egy pohár sört Nem fordulnak örökké önmagukba, annak az arca is ismerősnek tűnik, akit sose láttam. Van egy kiskertem, biciklire ültetem a fiamat és karikázunk vidáman. Arrafelé lovakat is lehet látni, malacokat meg kacsát Szeged másik arca a tudományé, a kultúráé, fejlett ipara nagyvárosi rangra emelte. Nem hiányzik itt tulajdonképpen semmi a boldoguláshoz. A jövő? Óriási dolgokat rejteget Kérdezem Marcsikát visszaköltözne-e Budapestre? Azt felelt 'nem. Határozottan, egyszerűen: nem. Hogy miért? Gondolkodik egy keveset de nem tudja megfogalmazni. Érzelmi szálak kötik ide minden bizonnyal. Szereti ezt a várost örül a fejlődésnek, s bosszankodik, ha valami nem megy. A sajátjának tudja. Otthonának. — Hogy visszamenni? Azt nem. Az anyu költözik Szegedre. Zsófival a karján az ablakhoz megy, kelet felé lesi a felhőket, lesz-e eső, vagy leviheti a gyerekeket? Várják lent a többiek, s annyi a megbeszélnivaló. BÁLINT IBOLYA Mocsár Gábor Mesemánia M

ondhatom, meglepődtem, amikor a pénztár elé soroltam. A teljes igazság az, hogy nem is kellett besorolnom, s épp ebből fakadt a meglepetésem: máskor, ebben az órában akkora a nyüzsgés a Boszorkányban, hogy alig lehet hozzáférni az állópulthoz a jól megérdemelt két decivel, most meg alig lézeng néhány megrögzött vendég. Köztük megszokott beszélgető partnerem, a biológia meditáló hajlandóságú tanára. Természetes, hogy hozzá irányítottam lépteimet, s mindjárt közöltem is vele felfedezésemet: milyen kevés most a vendég, holott máskor.« — Ebben aztán nincsen semmi különös. De a jelek szerint — kutatóan nézett rám —, ön nem valami nagy rajongója a focinak. — Focinak? — kérdeztem meglepetten. — Miért éppen a focinak? — Nem érti az összefüggést. Pedig világos. Meccset közvetít a tévé — ez a dolog nyitja. Méghozzá válogatottat, így aztán a Boszorkány megszokott közönsége most otthon ül a készülék előtt és nézi, mit művelnek a fiúk. Gúnyosan fölkacagtam. — Mit művelnek? Inkább az a kérdés; mit művelnek velük! Megverik őket. Emiatt nem rajongok én úgy a fociért Csak bosszankodik az ember. — Körülintettem. — És csodálkozom, hogy bár a magyar foci lejjebb van a béka... tetszik tudni, mijénél, mégis kiürül miatta a Boszorkány. Mi az ördög készteti őket rá, hogy másfél őrén át nézzék, amit szerintem nem érdemes néznr? Időt pocsékoké rá — Csodálkozik? — H ne telejtsem mondani, már tú! voltunk az első koccintáson, a biológia tanára a következőt kezdeményezte, mondván; — Én valójában csak erre az egy pohárra ugrottam be, de ba már igy összefutottunk, s ráadásul föltett egy igen érdekes kérdést, bár szorít az idő, mert mi tagadás, magam is meg akarom nézni azt a meccset egy fordulóra még, ba megengedi. — futja az időből. Legfeljebb • második félidőt látom csak. Türelemre intett, a pénztár elé lépett, s mivel csekély a forgalom, hamar visszatért a két tele pohárral. — Hoztam önnek is, ha nem veti meg. — A két poharat letette, aztán a pultra könyökölt, szemmel látható, hogy a gondolatait szedegeti össze. Én meg arra gondoltam, a következő fordulót nekem ken finanszírozni, így kívánja az Illem. — Nem tudora, emfékszik-e még gyermekkoréból az Ezeregyéjszaka meséire? — Ezeregyéjszaka? — Meglepett a kérdés. — Hát... csak úgy ködösen. Dereng valami. Szindbád, a tengerjáró.!- Aladdin a csodalámpájával. I. Ali baba meg a negyven rabló... Ha jól tudom, ezek is onnan valók. Az Ezeregyéj szakából. — Pontosan. De vajon arra emlékszik-e, hogyan keletkeztek ezek a mesék? Homlokomra csaptam; — 8eherezádél Emlékszem már. O mesélte ezeket— ezeregy éjszakán keresztül — minden este egyet. — De vajon miért? Miért volt kénytelen minden este mesét mondani? Mert ugyanis kénytelen volt vele. Nem emlékszik rá — állapította meg beszélgető társam. — Nem vészes. Arról van szó, hogy élt egyszer egy keleti kényúr, császár, király, szultán — ma már mindegy, az a lényeg, hogy ennek az uralkodónak az első felesége valami kibírhatatlan, szörnyűséges természetű perszó na volt, és amikor meghalt, a király elhatározta, úgy áll bosszút a női nemen, hogy minden este új feleséget hozat magának, de másnap reggel mindegyiknek leütteti a fejét Lenyakaztatja. — Nahát ilyesmi ma mar ' — Persze, nem lehetséges. De Kmooo Judit versel Vers közös témára (József Attilának) Kicsipkézted a kalapod. Megvertek érte, bőgtél. Törékeny gyerekkorral árvaságban törődtél. Kicsi ló kellett volna, kicsi kert, kicsi munka. Kiveri nappalok vittek, hurcoltak a nyakukba'. Vacogó csillag égett éjszaka fájszívednét Elvettek anyád ölét. mit ki se verekedtél. Kicsipkézted a kalapod azért is, újra, bátran. En meg csak fel se tettem, ügy jártam szélcibáltan. Anyával én sem álmodom, nem ölel s mégsem érteni, miért visz görnyedve annyi fényt fakult kötőjében. 1945 Tavasz lobog virágos ággal, virraszt a kert bogárhalállal. Bárból gyúrunk világot, várat, a fákról fejjel csüng a bánat. Kékült nyelvű cipőnk ledobva: nincs fűzője, talpa, se gyomra, falhoz állított sorsunk nőhet. Élünk, pedig mint célt kilőttek. Pusztaszer így visszamenni jólesik, A homokon a fény fehér, mint rossz főidben a szikvlrag volt őszökig nyíló. Még beszél bomlott vályogfal felett szárító szélben a pusztuló szilvafa s aljaz. Gyom folyik udvarból házba, mint folyó. Zsupptetők alját kés döfi. Az ottfelejtett tárgy a jel. Itt éltek cselédkönyvesek s halni is innen mentek el. Unokáikat ismerem. Zölden áradnak, mint a fák tanyák felől, szivem felől s erős lélekkel fognak át Sosem felejtem arcukat apró, gyalogló életük Fogják a forró krumplikat hogy le ne fagyjon kis tenyerük, Szerelem Ha ölelsz, balálba öltözöm, de feltámadok minden halálból. Gerincemből az idegek kifordulnak, csók dől a számból. Már hús sincs rajtam, csak a láz. A föl-lehullás földtől-égig. Mellem mezőin tág tüdőd felgyorsult lélegzete érik, bőrömön ezer dob pereg, porig ég rajtam erdőd, házad, vágtatnak riadt vércsikók habos-veritékesen utánad. S még megtehette. Viszont a királynak igen buzgó férfitermészete lehetett, mert egyszer csak felvirradt a nap, amikor a aagyvezír, aki a lányokat felkutatta és a király palotájába szállította, döbbenten állapította meg, hogy elfogytak a lányok az országból. Nincs utánpótlás. Képzelje: ország lányok nélkül! — Nagyon, de nagyon szomorú lehet egy ilyen ország. — Nem volt mit tenni, rá kellett keríteni a sort a saját szépséges lányára, Seherezádéra, mert különben az ő fejét ütteti le a király. — Ronda kutyaszorító helyzeti — Az, de már mindegy. A nagyvezír bevezette Seherezádét a király palotájába, másnap reggel pedig gyászos hangulatban, karján a lánya halotti öltözéke, megjelent a palota kapujában. És mit ad isten — a lánya ép és egészséges. Él! — Az éra, most már emlékszem! Seherezádé elmondott egy mesét a királynak, aki annyira kíváncsi volt a folytatásra, hogy megkegyelmezett a mesemondó Seherezádénak és az mesélt tovább, ezeregy éjszakán át. — Pontosan Így. Tehát Seherezádét a mese tartotta életben. Ha nem mesél — meghal. Mesélt, mert a mese — élet! És ez tágabb értelemben is így van. A mese, uram, a mese az emberiség életfenntartó eleme. El tudná képzelni az emberiség életét mese nélkül? Legyen bárkinek bármi a véleménye az írókról, erről a valóban kiismerhetetlen és zűrzavaros néprétegről, egy dolog bizonyos: ha egyszer abbamaradna az irodalom,1 vagyis, ha nem folytatódna a mese, akkor uram, ez azt jelentené, hogy bekövetkezett a világ vége. Az emberi világ szomorú vége. — Hát akkor — indítványoztam — az írók egészségére. — S míg a kortyokat számláltam, azon álmélkodtam: csakugyan ilyen nagy dolog a mese, vagyis úgy általában az irodalom? Ezt a kételyemet ki is fejtettem, mire a biológia tanára határozottan kijelentette: ez pedig így van és nem másképpen. A mese különbözteti meg — egyebek közt — az emberi világot az állati világtóL És ez már a legrégibb kőkorszakban is megnyilvánult. — A kőkorszakban? Ezt meg honnan lehet tudni? — Megállapítottam, hogy poharaink kiürültek, rajtam a sor. Térültemfordultam, a két tele poharat a pultra koppantottam. Jól sejtettem: közben a biológia tanára felkészült a bizonyításra. — Gondoljon kérem, az ősi barlangrajzokra. Azokra a vadászjelenetekre . Csakis úgy történhetett, hogy a törzs bátor és erős férfitagjai vadászni indultak, mammutot, szarvast, medvét, mikor mi került az útjukba. Igen ám, de velük tartott egy élhetetlen, mihaszna fickó is, ráadásul gyáva is, mert ha küzdelemre került sor, félrehúzódott és csak messziről figyelte, miképp küzdenek a többiek a vadállatokkal. Este viszont, amikor a tüzet körülvéve, a banda zabált, ő mesélt. Elmesélte, amit látott, hatalmasakat lódított persze, mert minél nagyobbat lódított, a vadászok annál nagyobb húsdarabokat, koncokat dobáltak neki. Szerintem így és ekkor kezdődött az irodalom. Sőt! Akadt a barlanglakók közt egy másik mihaszna fickó is, az meg rárajzolta a barlang falára a vadászok tetteit. így kezdődött a művészet. És azóta is tart és tartani fog, amíg ember a a földön. — Érdekes feltételezés. Az a koncdobálás, az meg pláne! — De azért általánosítani ebben a dologban sem szabad. A mesével is vigyázni kell, mert néha adódnak olyan helyzetek, amikor nem jutalom, hanem fejreütés a mese vége. — Ohó! — kiáltottam, — ez világos. Az írók sokféle kalamajkát tudnak keverni, ilyenkor aztán kapnak egyet a fejükre. — Na látja — erről eszembe jut egy sajnálatos történet. — Am jónak látta, hogy előtte koccintásra emelje poharát, s csak a szokásos két-három korty után folytatta. — Színhely: valahol egy vasúti állomás váróterme. ' Sokan várakoznak a befntó vo-