Délmagyarország, 1975. május (65. évfolyam, 101-126. szám)

1975-05-11 / 109. szám

Vasárnap, Í975. május ft. rratra, hogy maja felüljenek rá. A gyerekek nyűgösek, sivalkodnak, tudjuk, hogyan szokott az lenni. Volt a várakozók között egy idős ember, történetese X cigány az illető, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy ez a bácsi jól tudta: akármilyen nyűgös a gyerek, a mesétől lecsillapodik. Elkezdett tehát nekik mesét mondani, — persze, hogy a gyerekek szájtátva, csöndben hallgatták. Hogy miről szólt a mese? Arról, hogy egy nagy-nagy erdő közepében volt egy csodálatos kastély, abban élt egy nagyonnagyon gazdag ember. Elképzelhető, hogy a dús fantáziájú öreg cigány miképpen részletezte a kastély gyönyörűségeit, a talpától a tetejéig. Volt aztán ennek a nagyon-nagyon gazdag embernek egy gyönyörűséges kismadara. Ennek a tollazatát is részletesen leírta az öreg. Ez a kismadár éjszakánként a gazdag ember ágya végére ült, ott szokott szundikálni. Egy éjjel arra lett figyelmes a kismadár, hogy egy ronda, rusnya mérgeskígyó tekergőzik befelé az ablakon. Ekkor már a felnőttek is odafigyeltek, körbeállták, úgy hallgatták az öreget. Egy elegáns úriember épp a háta mögött állt, kezében esernyő, úgy várta, mi lesz a folytatás. Az lett, hogy a kismadár bátran rátámadt a kígyóra, kúpos csőrével ütötte, vágta a kígyó fejét, mindezt részletesen, izgalmasan elbeszélte, míg nem a bátor kismadár agyonverte a mérgeskígyót. Megmentette a gazdája életét. Igen ám, de mivel mindenki a mesére figyelt, nem vették észre, hogy közben meg is jött, sót el is ment a vonat, amelyikre a várakozók fel akartak szállni. De amikor megtudták, hogy elment a vonatjuk — azt az ordibálást, káromkodást, gyereksivalkodást! A közhangulat az öreg ellen fordult, de annyira, hogy a háta mögött álló úriember dühében az esernyőjével úgy vágta fejbe az öreget, hogy eltörött az esernyő nyele. „Emiatt a marhaság miatt — a mesére célzott — maradtam le a vonatról, ráadásul eltört az esernyőm nyele, ki fogja ezt nekem megfizetni?" — Az a magasságos — mondtam nevetve — ha egyszer ő maga törte el. — A biológia tanára közben az órára pillantott. — Itt az ideje, hogy poharainkat kiürítsük, ha a második félidőre haza akarunk érni. — Azám — jegyeztem meg — a focitól indultunk ki, és a mese került szóba. Nem látom — mondtam — az összefüggést. Ha van egyáltalán. — Valami bizonyosan van. Csak magam sem tudom, mi. Talán a reménység. Igen, a reménység ülteti a népet a képernyők elé, hátha úgy lesz, mint a mesében, ahol ugyebár az öreg, kimustrált fuvarosló megeszik egy vödör parazsat, megrázza magát és gyönyörű táltos paripa lesz belőle. — Úgy gondolja, abban reménykedik a Boszorkány hiányzó közönsége, hogy a mi fiaink is megtáltosodnak végre? — Igen. A várakozás. A mese folytatására. Hátha a következő mese szép lesz. Amit ugyebár a fiúk eljátszanak nekünk az ő aranyos lábaikkal. Ez tartja életben a focit, illetve az érthetetlen érdeklődést. — De ezt már az utcán közölte velem. Egy srác jött velünk szemben, Szokolját a füléhez tapasztva. — Mi az eredmény? — kérdezte tőle a biológia tanára. A srác majdnem sírva mondta: — Épp most kaptuk be a másodikat. A

ztán elköszöntünk, a biológia tanára jobbra indult, én balra, magam is sietősre váltottam át az iramot. Ügy döntöttem, mégiscsak bekapcsolom a készüléket. Hátha a második félidőben, ahogy a mesében lenni szokott, minden jóra fordul. Az eredményt tudják: megint alaposan elfenekeliek bennünket. No, de majd a következő! Vagy ha nem, hát az ezeregyedik. A lengyel színház fényei AHg egy esztendő alatt másodszor kínáltak lengyel pohárból. Bor helyett Thália (árában szolidabb) italát kóstolgattuk, s mondhatom, melengető érzéssel, az újdonságok bukójától részeg estéket töltöttünk a színházakban. Tavaly még a szomjazok mohóságával csodálkoztam rá Grotowski „szegényszínházának" gondolatgazdagságára, Hanuszkiewicz Hamletjében az extázisig hevülő indulatokhoz kitámasztott vastraverzekre — most valamelyest higgadtabb szemlélőként észrevehettem, hogy a modern színházat anyanyelvi fokon beszélők jó előképzést kaptak a lengyel irodalomból (innen a kísérletek életnedve), és a varsói Nemzetiben sem magányos szigeten dörömböl, sivalkodik a technika huszadik százada. A lengyel színház legyezőjét szétnyitva, a redőzet sugárútjain Robespierre vitázott Dantonnal a forradalomról, Ibsen csökönyös polgárai számoltak le az illúziókkal (John Gábriel Borkmann), motorizált romantika (Balladyna) és operettfazonú filozófia (Gombrowicz: Operett) — egyszóval változatos spektrum. Elevenen villódzó színei teszik izgalmassá, és valamiképpen igy együtt, egymás mellett teljessé a mai lengyel színházat. Tavaly Krakkóban eljuthattam a filmjeivel világszerte ismert Andrzej Wajda nagy visszhangot kiváltó színházi rendezésére, a Dosztojevszkij regényből készült Ördögökre. (Hatására jellemző, hogy hónapokkal ezelőtt a kaposvári színház is Wajda nyomán tűzte műsorára.) Most a jeles rendező Varsóban, a Teatr Powszechnyben, újabb produkcióval lepte meg a közönséget, a nálunk alig ismert Stanislawa Przybyszewska darabját, a Danton ügyet vitte színre. A két világháború közti lengyel irodalom rövidéletű, tragikus sorsú Írónőjének három drámája foglalkozik a francia forradalom problematikájával (még a Thermidor és az 1793.). Nem utolsósorban bő terjedelmük kárhoztatta évtizedekig a lengyel színpadok mostohagyermekeivé, az írónő lefordította németre is, hátha ott kel el, Reinhardtra •gondolt, s a kudarc megkeserítette, kábítószerbe menekült, 1936-ban halt meg. Pedig a Danton ügy, Wajda tolmácsolásában, szuggesztív, nagy hatású panorámáját adja egy forradalmi helyzetnek, mely akkor fordul tragédiába, amint a terror, az esztelen öldöklés útjára lép: felfalja saját gyermekeit. A téma és a feldolgozás erősen emlékeztet Büchner és Romáin Rolland idevonatkozó drámáira, de annyiban feltétlenül újszerű, hogy Danton és Robespierre ismert konfliktusában az utóbbi mellé áll. Ezt hangsúlyozza Wajda szereposztása ls: Robespierret a lengyel színházi élet nagy leifedezettje, Woyciech Pszomak alakítja, sugárzó intellektussal, hatalmas belső fénnyel. így a Danton ügy igazi főszereplője Robespierre. A darab számos epizódja utal arra, hogy az írónő erősen szimpatizált a kommunizmus eszméivel. Hamarosan könyvalakban is napvilágot látnak Przybyszewska művei, bizonyára nem lesz haszontalan foglalkoznunk a lefordítás gondolatával. Szeged testvérvárosának, Lódznak . színházi életét szokatlan premier tartja izgalomban (öszszehasonlításul: a közel 800 ezres nagyvárosnak 13 színháza van). A nagy hírű rendező, Kazimierz Dejmek tért vissza, hoszszabb hallgatás után, egykori sikerei színhelyére, a lódzi Teatr Nowyba, ahol a negyvenes évek végétől az ország legjobb vidéki társulatát hozta össze. Dejmek annak az abszurdokhoz közeli Gombrowicznak rendezte meg sokak által legsikeresebb darabját, az Operettet, aki a nálánál valamivel korábbi Witkiewiczcsel együtt a modern lengyel dráma alapjait teremtette meg — nélkülük nehezen képzelhetők el Rozewicz, Mrozek és mások. (Witkiewiczcset mostanában ismerhettük meg a magyarra fordított drámáiból, az Anyát pedig éppen a közelmúltban játszotta a szegedi Kisszínpad, nagy sikerrel.) Gombrowicz a háború előestéjén emigrált, Dél-Amerikában, utóbb Franciaországban élt, az Operett 1966-ban jelent meg Párizsban, a szerző három évvel később hunyt eL A darab műfajra utaló címét, az operettet, úgy kommentálja Gombrowicz, mint „isteni hülyeséget", ugyanakkor a színház legfrappánsabb formáját, hiszen minden van benne, ami kell a nézőnek: ének, zene, mozgás, beszéd, szép ruhák stb. Az Operett egy kellemes, látványos színházi forma parodisztikusra festett cégjelzése mögött fokozatosan elkomorul, s filozófiai hordozórakétákkal tart a tartalom mélytengerei felé. Egyik szimbóluma a ruha, az öltözködés, a divat, mely egyedül árulkodna az embereket elválasztó társadalmi különbségekről, ha ez nem lenne korrigálható — a szolgák ugyanúgy felöltözhetnek, s akkor mi teszi majd az arisztokratát. A divatmánia ellentéte, s bizonyos értelemben paródiája, a meztelenség (a „primadonna" ezt is bemutatja a fináléban): a ruhák farsangjából kibomló történet a népforradalom győzelmébe, a meztelenségbe torkollik. A darab másik szimbolumkódja a mozgás, a forradalmat jelentheti. Gombrowicz fél tőle, és megmutatta azokat, akik nem félnek. Fenntartásai ismerősek, s régen túlhaladottak, miszerint a győztes népforradalom megöli a szépséget, a költészetet, mely — szerinte — hivatott a problémák megoldására. Az előadás seregnyi gondolati réteg lehántására ösztönöz, s (jobb, egyáltalán alkalmazható kifejezés híján) mint „operettdráma" a tüzet fejezi ki a vízzel, érdekes színházi kísérlet. A füstje nagyobb, vagy a lángja? Elfogulatlan kíváncsiság biztatott a varsói Nemzeti Színház Balladyna előadására, melyről színházi berkekben idehaza is a végleteket hallani, hát még odakint. A lengyelek nemzeti klaszszikusának, Juliusz Slowackinak romantikus drámájában a fejedelem eljön az erdei szegény lányokhoz, hogy az egyiket aszszonyává tegye, fölemelje a fény, a gazdagság, a pompa birodalmába. Közibük dobja a rózsát (Erisz almáját), s Balladyna a részegítő nagy lehetőségért megöli testvérét, Alinát, jóllehet Alina is ugyanezt tette volna. A bűnből azonban nincs visszatérés, Balladyna a hatalomvágy megszállottja lesz, s miután a kényszerítő körülmények révén sorozatos gyilkosságokkal eléri célját, a maga fejére is kimondja a halálos ítéletet. A rendező Adam Hanuszkiewicz a modern kor technikai arzenálját fecskendezte a darab szöveteibe: valóságos motorbicikli-pólyát épített a földszinti nézősorok fölé, ahol az erdei szellemek éktelen berregésű hondákon süvítenek körbe-körbe, A fejedelem fehér szmokingban játszik, karórával, s a Macbeth-szerű történet során, fölerősített lövedékzajok kíséretében, csatát is vívnak az elsötétülő színpadon — görögtüzes játéktankokkal. Az előadás végén színpadra jön a Kritikus, aki elmondja véleményét, miközben leeresztik mögé Slowacki embernagyságú arcképét, s a hangszóróból gunyoros röhögés hallatszik. A Balladyna előadásának lángja is van ... Még két színházi estről. A varsói Teatr Wspolczesnyben Ibsen drámáját, a John Gábriel Borkmannt játszották, azzal a régi emlékeket ébresztő, nagy, teátrális stílussal, ahogyan az idősebb (és a nézőtér javát kibélelő) korosztály megszokta, mondhatni, elvárja, s amely fölött, éppen ezért, még korai lélekharangot kongatni — ha valóban művészi tolmácsolásban látjuk. A rendkívül impozáns nagyszínházban svéd vendég, Birgit Cullberg három koreográfiáját keltették életre. Közülük Strindberg Júlia kisasszony című drámájának változata az irodalmi anyaggal való szembesítésében-, az Ádám és Éva pedig a teremtés misztériumának sajátos megvilágításával volt érdekes számunkra. AÍIKOLENYI ISTVÁN TEREFERE • relativitás nehéz dolog. fl Mérlegeljünk csak. Milyen nehéz eldönteni, mi a kevés, vagy mi a sok. Ha három hajszálat találunk a levesben, az sok. Kopasz ember fején ennyi kevés. Láttam már százezret egy kupacban, bíztak rám harmincezer forintot, hogy vigyek el postára és, sokszor hiányzott a zsebemből egy ötvenes, vagy százas. Mégis a nyugatiban jöttem rá, milyen nagy pénz a csákó. Az öt forintot hívják így — ezt is ott tudtam meg. öt forint kellett volna az utazáshoz. Idegesen pillantottam az órára, lázasan konstatáltam az idő szűnni nem akaró múlását. Kezdtem már megkedvelni azt az ötletet, hogy apródonként filléres-forintos alapon összeszedem a kívánt összeget. Feltérképeztem magamnak a térképet, leit is kellene megszólítani. Ha egy fiatal srácnak mondom, az vigyorogva elküld a szegényházba. Egy idősebb férfi pedig molesztálásnak tünteti fel e nem mindennapi gesztust. Maradtak a hölgyek, de őket gyorsan kizártam. Olcsó irodalmi fogás, talán azt hiszik így akarok ismerkedni. Tehát úgy rohant az idő, mint a gyorsvonat, de a gyorsvonatra való mégsem jött össze. A pesszimizmus a lelkem összes járataiba beitta magát, mikor megszólított egy középkorú férfi. — öreg — arcát szinte az enyémbe tolta, de kedvesen mosolygott. Nem sokat váratott a kéréssel, mert gyorsan kibökte. — Tudnál adni egy mailért? Amíg megtudtam, hogy ez a tíz forintot jelenti, rengeteg idő ment el, mindkettőnk értékes idejéből. Neki is hiányzott a pénze a vonatjegyhez, pont egy mallér. Egyszerre nevettünk fel, a kínos érzés miatt. De ó magabiztosabb volt, mert még húsz perce maradt az induláshoz, (Miskolcig). Nem sokáig topogtunk az aszfalton, megveregette a vállam és a zsebébe nyúlt. — Itt egy csákó — és kezembe nyomta a csillogó öt forintot. — — Nekem még van időm — mondta és búcsú nélkül eltűnt a tömegben. Mielőtt még határoznánk bélyeg Mindenki előtt, aki elhatározza, hogy bélyeget gyűjt, három kérdés merül fel: milyen bélyegeket gyűjtsön, használtat-e vagy használatlant, és hogyan gyűjtsön? Először is érdeklődési körünknek, anyagi és bélyegszerzési lehetőségeinknek megfelelően döntsünk. Az a filatéliai ág, amely a bélyeggyűjtést a világ legszélesebb körű hobbyjává tette, az ábra szerint tematikus, illetve motívumgyűjtés. A világon eddig megjelent mintegy negyedmillió-féle bélyegen megörökített kép az élet minden jelenségét felöleli, tehát bő a választási lehetőség. Például, ha valaki politikai érdeklődésű, akkor a munkásmozgalom, a szocializmus nagyjait ábrázoló, a békeharcra, az antifasizmusra vonatkozó kiadásokat igyekezzék megszerezni. Nincs az a művészettörténeti könyvsorozat, amelyben annyi képzőművészeti reprodukció lenne, mint amennyi bélyegeken található. Ugyanígy irodalmi arcképcsarnok is összeállítható. Az állat- és növényábrájú, a sportra vonatkozó bélyegek száma pedig már olyan nagy, hogy valamennyi megszerzése szinte lehetetlen, tehát ajánlatos, ha alcsoportokra redukáljuk érdeklődésünket. Korunk tudományos szenzációjának: a világűr meghódításának minden jelentós eseményét bélyegek ezrein követhetjük nyomon. A motívumgyűjtők eligazítására itthon és külföldön speciális katalógusok jelennek meg. A gyűjtemények szerves kiegészítős részét alkotják az egyéb filatéliai ágazatok. A posták különböző évfordulókra, ünnepélyes alkalmakra rendszerint rajzos emlékbélyegzőket használnak. Népszerűek a carte maximumnak nevezett képeslapok, amelyeknek rajza, s a képoldalra felragasztott bélyeg azonos motivumú, és keletbélyegző is van rajta. Tehát hármas gyűjtési ágat képvisel: képeslapot, bélyeget és bélyegzést. Újdonságok kibocsátásakor szinte mindig díszes rajzú, első napi boríték jelenik meg, amely erre utaló különleges bélyegzést kap. Viszont vannak úgynevezett utolsó napi borítékok is; például amikor valamely város neve megváltozik, vagy egy postahivatal megszűnik, és utoljára használja a régi bélyegzőt. Ilyen volt 1970. április 22-én, a Lenincentenárium alkalmából Tiszaszederkény neve Leninvárosra változott. A helybeli postahivatal a korábbi városnevű bélyegzőt április 21-én ütötte utoljára a küldeményekre. Külön gyűjtési ágat alkotnak a légipostai filatéliai dokumentumok. Vannak, akik benyomott bélyegű levelezőlapokat, borítékokat, ajánlási rangjegyeket, városi, okmány- és illetékbélyegeket gyűjtenek. Ujabban divatos, hogy neves személyiségeket ábrázoló bélyegek, vagy valamilyen különleges, általában űrhajózási vagy sportesemény alkalmából megjelent, s a borítékra, levelezőlapra ragasztott bélyeg mellett a résztvevők aláírása is szerepeljen. Végül marad a második kérdés: használt, vagy használatlan bélyeget gyűjtsünk-e? Ez anyagi dolog, mert a használatlan — bizonyos ritka eseteket kivéve — jóval drágább, mint a bélyegzett. Kezdő gyűjtő ne tegyen különbséget, mindegyik bélyeg szépen gyarapítja albumát. HAJDÚ ENDRE / 9