Délmagyarország, 1975. április (65. évfolyam, 77-100. szám)

1975-04-27 / 98. szám

Sz. Lukácsjmre Esőben S zürkén esett. Villámlás, ég­zengés se támadt, alatto­mosan, csendben ázott a falu. A gazdag, színpompás ősz odalett hirtelen, lucsok és ned­vesség emésztette fénytelen je­lenvalósággá. Az ég egérszürkén tüntetett, hideg esőjét leszólta. Permetezett a szomorúság Az aprólevelű akácok élő-zölden tűr­ték az esős évszakot, a nyárfák gyorsan kopaszodtak, őszültek. A tanárt szótlanná, tűnődővé öregítette az idő. Rosszkedvűvé. Napfényes tájak után vágyott, idült nosztalgiája fehér hegyeket, fehér városokat gyűjtött képzele­tében, őszi vetésszerű tengert. Az álmosító szürkeség ellen meg­gyújtotta olvasólámpáját, és a könyvek oltalmát kereste. Nem tudott elmenekülni. A folyó part­jára gondolt, ami esőben a leg­magányosabb, a lila, mocsári mentákra, a mocskosra ázott ku­koricákra. Az eső nem szűnt. Csendesen dobolt az ablakon, mint a múlandóság. Hat hete esett. Szürke unifor­misba bújt az ég, mint az alumí­nium, mint a verebek, mint az ázott homok, mint a határ, mint a hűlt avar, mint a sütni való tők, mint a viz, mint a dűlő vé­génél felejtett szalmakupacok, mint a kályhák hamuhegyei, mint a cselédházak régi nupjai. csatornák színültig teltek. A szé­naboglyák sötétre áztak. Kímélet­len idő pusztított, a szürke, ta­rajos eső földhöz szegezte a fel­hőket. Belvizek, tócsák pöffeszkedtek. Osztak a dülőutak. Betegre fázott a hatór. Sáros gépek kínlódtak, elakadtak a feneketlen sárten­gerben. — Ítéletidő — mondogatták az öregek —, ver bennünket az is­ten. Hatvan napig esik. vízzé vá­lik a határ, ótón meg megfagy. A tanár hallgatott. Utálta az egykedvűséget permetező napo­kat. Változatosan, szüntelenül esett. Csepergett, zuhogott, cse­perészgetett, újra sűrűn hullt a hólyagos eső. A Nap már régen elköltözött az égről. Csúffá ázott a termőföld. „A bajban fogjunk össze — gondolta a tanár —, viszem az osztályt, munka bővin akad." Az eső elállt. Erőtlenül tért meg a Nap. Vastagon öltözött az osztály, melegítők, csizmák ba­kancsok, régi pulóverek és hűvös csend ötvöződött A busz homoki táblára vitte őket. Szőlő, burgonya, paprika, locs-pocs határ. Gumicsizmára való utak. A lassan rohadó ter­mészet szomorúságába lökődött a zsivajos sereg, szétáramlott a föl­deken. Vödrökbe szedték a bur­gonyát, ládákba raktak a papri­kát, szüretelték a szőlőt. A levert­ség és nyomott hangulat feloldó­dott az igyekezetben. A tanár látta, hogy iparkodnak. Melegség ütötte meg a szívét. Mégse fajzottak el" — gon­dolta. Lehajolt, és szedte a jéghideg krumplikat. Az elnök lépett hozzá. Kezében szépen fejlett zöldpaprikát tar­tott. Bicskájával kettévágta. A csumát finom, szürke penész fedte, az esők pókhálójaként. — Látja? — kérdezte fáradtan. — Látom. — A mi munkánk, van amikor ennyire sikerül. A tanár végtelen magányosnak érezte a tört embert. Arca ha­sonlított a szürke penészhez, erő­sen borostás volt, a szeme be­esett, vörös az álmatlanság be­tgségétdL A hangját mintha te­metési menetből kölcsönözte vol­na, rekedt volt és annyira fá­radt, hogy a hangsúlyokat is megtakarította. Eldobta a silány paprikát, cigarettát gyújtott, és a vékony füst menedékébe fogóz­kodott. — Jó, hogy jöttek — mondta. — Mi is féltjük a termést. A miénkből veszne el. Praktikus gépek emelték ki földből a krumplit. Versengve haj­longtak a diákok. A ruhák meg­lazultak, fehérlett az alsónemű, meleg mozgások védték egészsé­güket. A tanár tornacipőben, far­merben, öreg pulóverben dolgo­zott. Fázott a lába. Gyorsan ürít­gette a teli vödröket, néha a cso­portokra nézett, dolgoznak-e ren­desen a gyerekek, mert éles szél hatolt a csontjukig. Táskarádió szólt, tánczene. Egy vödörre sár­ral nagy T-betűt rajzoltak. — Tanulószedö — nevettek rajta. A tanár az esőfelhőkre nézett. Gyülekeztek kitartóan. A telje­sítmény nem kápráztatta el. A sáros, ragacsos földeken a mun­kához szokott kéz is nehezebben boldogult. Megerőltető délelőtt volt, nem szórakozás. — Nem fázik, tanár úr? — kérdezték a fiúk. — Nem. És ti? — Nem fázunk — mosolyogtak —, csak kicsit. Meghozták a meleg teát. Ke­vés bögrét küldött a szövetkezet, a diákok csomagjukba túrtak, poharat szedtek elő, kortyolgat­ták a kellemes italt. Vastag felhők mögött bújócs­kázott a Nap. Dagasztották a nedves homokot, rohadó szőlők, paradicsomok erős szagát szív­tak. A vizes föld fogta cipőjüket, elnehezítette, áztatta. A szél el­ült. Erőlködő traktorok ricsaja vándorolt. A folyó sima lett, va­lószínűtlenül zölden derengő, mintha színét a tavasztól kapta volna. A természet csodavasaló­jával mozdulatlanná simította. A tanár izzadt. A küzdés tisz­tessége fiatalságba vonta arcát. Tudta, hogy helytállása nem ön­magáért való, a közösség köve­teli. Elhivatottságot érzett, a fele­lősség kényszerét. — Hogy van a beteg osztály? — kérdezte erőltetve. — Amelyik lemarad. — Igyekszünk mi, tanár úr — mondta az egyik gyerek —, csak teliment tüskével a kezünk, oszt nem haladunk. Legszívesebben megsimította volna gubancos haját, de ettől restellkedett, a keze is egészen sáros volt. Elnézett tehát fölötte, ám szeretetét lobogtatták a fürge kezek, a pirosra csípett arcok. — Hol jobb? — kérdezte. — Itt, vagy az iskolában? — A suliban. Ott jó meleg van. — így gondoljátok? — hökkent meg őszinteségükön a fiatal ta­nár —, valamennyien? — így — harsogtak. — Akkor holnap akár ne is gyertek — mondta mérgében. — Az más, tanár úr — mond­ták —, együtt az osztály. Van értelme a küszködésnek, de nem lihegünk túlságosan. Pöszmötölt az eső. A folyó áradt, színe barnult újra, zavaros lett, kilépett medréből, a sötét füzeket csapkodta, a rozsdabarna fejű nyárfákat. A szél feltámadt, szárította a homokot, szikkadt a talaj. — Ne tébláboljunk, fiúk, te­gyünk rá egy lapáttal — mond­ta engesztelődve a tanár. — Hol­nap szüretelünk. Az eső elállt. Meghozták az ebédet. Bőségesen jutott, disznó­pörkölt krumplival, fehér ke­nyérrel. A tanár kezet mosatott, ivóvizet hozatott a gyerekekkel, szerencsésen és megelégedéssel estek át az ebédelés mozzanatain, talpon állva fogyasztva a laktatós adagokat, diákfűszerezések köze­pette. A délután könnyen és hatalmas iramban múlt el. Rutinosodtak a mozdulatok, bejéródtak a dere­kak, érzéketlenné váltak a hideg­re, a nedves határra. A munka ritmusa igába törte őket. Sárosan, csapzottan, fekete, sérült, repede­zett kezekkel, kimerülten lábal­tak a buszhoz, ami indult velük. Leverten, elcsigázottan figyeltek az ablakokon, feketére töppedt szénaboglyákat, csomóba rakott kukoricákat, meghízott szemű, sárga csöveket, éretlen tököket, tócsává változott utakat, fázó ta­nyákat láttak, megsejtették, hogy bőrig ázott a világ, sovány esz­tendő fenyeget. A sár könyörte­len ellenségként fogta körül a fa­lut. A tanár révedező tekintettel ült. Az ablakról, a megrokkant határról nem vette le szemét. „Mennyi pocsék — gondolta — milyen könnyen pusztulhat, sem­mibe veszhet az érték. Természe­ti csapás ellen, minden bajban csuk közös összefogás segíthet. Ezt mentsük meg a jövőnek." — Reggel találkozunk, srácok, oltári szüretet csapunk — mond­ta törődötten. Otthon fürdött, evett keveset, érezte, minden tagja sajog, tüsz­szentett néhányat, mozdulatait görcsbe fogta az Izomláz, hajo­lásnál tűvel szurkálták a dere­kát. — Beteggé fáztál — mondta neje. — Három napig szárítgatha­tom a ruhádat. Áldhatnak tite­ket a gyerekek szülei. — Megértik, önmagunkért is cselekszünk. — Nekem papolsz? Majd a be­teg kölyköknek magyarázd. Szá­molhatod holnap a csapatod. H amar elnyomta a kába álom. Szipogott, nyögött éjszaka. Reggel újra vas­tagon öltözött. Kíváncsian, kicsit tartva a lesújtó eredménytől, nézgelődött az iskolánál. Egyi­kük hatalmasat prüszkölt, répa­vörös orrát törölte. — Hány zsebkendőt hoztál? — viccelt vele, és fejebúbjára tolta a divatos sísapkát. — Hoztam, tanár úr, kitart. — Végignézett újra rajtuk. Is­merte, szerette miitá. Nagyon szerette. Tegnap óta? Születése óta? Az osztály együtt volt. Náthá­san, köhögősen, kicsit dideregve. Senki sem hiányzott. Indulhattak. Gondolatok az anya­nyelvről „Az emberi elme nagyszerű alkotásai között aligha van még egy olyan, mely alapvető fontos­ságban vetekedhetnék a nyelvvel. A nyelv, gondolataink, érzelme­ink kicserélésének ez a minden­napi használatú eszköze minden­nemű emberi fejlődésnek egyik legfőbb tényezője, sőt föltétele... Valóban emberinek mondható társadalmat még kezdetleges fo­kon sem lehet valamelyes nyelv nélkül elképzelni. Kétségtelen, hogy a tagolt, hajlékony emberi nyelv az emberiség legnagysze­rűbb vívmánya, melyei mai vál­tozataiban a nemzedékek vége­láthatatlan sorainak állandó erő­feszítése teremtett meg... S ,a nyelv' mindenki számára elsősor­ban az anyanyelv." (Bárczl Gé­za.) „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legna­gyobb eseménye, melyhez nincs fogható ... Mélyen bennem van, a vérem csőppjeiben, idegeim dú­cában metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatom meg igazán. Naponta sokszor gondo­lok erre. Épp annyiszor, mint ar­ra, hogy születtem, élek és meg­halok." (Kosztolányi Dezső.) Anyanyelv . Anyánktói hall­juk elóször, első szavunkat ezen a nyelven mondjuk kl, s valószí­nűleg az utolsót is. Velünk van, a miénk, a bölcsőtől a koporsóig. Határainkon innen és túl, 15 mil­lió ember nyelve. És bárhol a vi­lágon jártunkban, magyar szót hallunk, magyar beszélőre aka­dunk. valami benső kapcsolatot érzünk vele, valami megmagya­rázhatatlan, furcsa közösséget. Itthon megszoktuk. A miénk, élünk vele, mint a levegővel, a vízzel, a napfénnyel. Természe­tes, hogy van, és természetes, hogy igazából csak ez van. Megtanulunk idegen nyelveket is. Beszélünk rajtuk, jól-rosszul, néha egyikről-másikról úgy érezzük, hogy alaposan tudjuk. De legtitkosabb gondolataink, legbensőbb érzéseink az anya­nyelvünkön fogalmazódnak meg. Ápolni, gondozni, vigyázni szép­ségét, őrizni tisztaságát köteles­ségünk. A nyelv állandóan változik, fej­lődik. Mint a kert fái és bokrai, virágokat és gyümölcsöket terem, de hoz vadhajtásokat is. Ezeket le kell nyesegetnünk. Nyelvünknek — jóformán az­óta, hogy írásbelisége van — megvoltuk az ápolói, védői, gon­dozói. Nyelvtanítók, nyelvtudó­sok, nyelvészek és a szépírók, akik a művész alázatával, a mester szorgalmával bántak nyersanya­gukkal. Pesti Gábor, Sylvester János, Dávai Bíró Mátyás, Geleji Katona István. Révai Miklós, Verseghy Ferenc, Szarvas Gábor, Simonyi Zsigmond, Melich János, Gombocz Zoltán. Pals Dezső, Bárczl Géza, a tudósok; és Bes­senyei György, Karmán József, Kazinczy Ferenc. Kölcsey Ferenc, Széchenyi István, Vörösmarty Mi­hály, Kossuth Lajos, Arany Já­nos, Kosztolányi Dezső, Illyés Gyula, Németh László, az írók és politikusok, mert a magyar nyelv ügye — nem egyszer történel­münk folyamán — politikai ügy is volt. Nagy a nyelvvel való foglal­kozás, a nyelvművelés múltja. De méltó a múlthoz a jelene ls: egyre növekvő érdeklődés a tár­sadalom mind szélesebb rétegei­ben, a gyári munkások, a földe­ken dolgozók között csakúgy, mint a katedrán állók, a tudomá­nyos intézetekben munkálkodók, a művészek kőzött Rádióelőadások, tévéműsorok... társadalmi Ügy lett anyanyelvünk ügye. Es így van Jól. A nyelv a társadalomé, az anyanyelvi műveltség minél magasabb fokra emelése a társa­dalom igénye. Szükség is van a nyelvműve­lésre, tisztaságának védelmezésé­re. A hivatali nyelv túlbonyolí­tott mondatai, az átbeszél, fcttár­gyal-téle kifejezések, a megren­delést eszközöl, a jelzéssel él a minisztérium felé, az előadás je­lentőségét az Jcépezi-féle terpesz­kedő rútságok, a szubjektív emó­ciók objektív adekvátjai-ról szó­ló kritikák idegenszerűségei, a képzavarok, a sablonszerű, nyelvi kliséket használó beszéd- és írás­mód, a divatos kifejezéseket unos-untalan hangoztató, üres megnyilatkozásait, és még más vadhajtásai nyelvünknek, megkí­vánják a határozott ellenzést, a jó szóval való meggyőzést, a nyel­vi nevelést egyaránt. Nyelvművelőink végzik is a kö­telességüket. Hagyomány immár, hogy éven­te egyszer, a magyar nyelv hete rendezvényein, még erősebben szóba kerülnek a nyelv kérdései, előadások, ankétok sora szolgálja a nagy célt: a nyelvi műveltség kiszélesítését, az anyanyelv vé­delmét, csinosítását, pallérozását. De a hétköznapok nyelvműve­lői mi magunk vagyunk, a nyelv használói. S rajtunk áll, hogy a magyar nyelv hetének rendez­vénysorozata ne legyen pusztán olyan hagyomány, amelynek el­múltával marad minden a régi­ben, és hogy ne csak ez a hét legyen a magyar nyelvé, hanem a többi ls: minden megnyilatko­zásunk úgy hangozzék el, úgy íródjék le, mintha mindig a ma­gyar nyelv hete volna. így lesz nyelvünknek nemcsak hete, ha­nem hónapja, éve, évtizede, ér«­stázada, évezrede... VEGH J. MIHÁLY Pontos sebességmérés autó Az angol Vauxhall-gyár kísér­leti autópályáján az út középvo­nalát jelző szaggatott, fehér vo­nal mentén 447 milliméterenként erős, állandó mágneseket építet­tek be a burkolatba, mintegy 50 milliméter mélyen. A vizsgált gépkocsi aljára tiz tekercsből ál­ló érzékelőt szerelnek fel. E te­kercsek mindegyikében áramlö­kés keletkezik, amikor egy-egy mágnes fölött halad el. Ha a ko­csi óránként 100 mérföldes (160 kilométer/óra) sebességgel halad, az érzékelőrendszer 10x100 «= 1000 áramlőkést állít elő másodpercen­ként. így a sebességmérés frek­venciaméréssé egyszerűsödik. Ha a jármű a vonal fölött halad, a kocsi pillanatnyi sebességét a másodperc tört részén belül lehet megállapítani és mérni, sőt akár diagrammban rögzíteni is.

Next

/
Oldalképek
Tartalom