Délmagyarország, 1975. április (65. évfolyam, 77-100. szám)

1975-04-20 / 92. szám

I Vasárnap, 1975. április 20. Villanások egy életútból „Vagyonom nincs. Hogyan is lenne?" A két tömör mondat a békéscsabai Horváth Lajos önéletrajzából való. S eddigi életútja ebben gyökerezik. Szabólegény volt. Hivatalosan „segéd". A harmincas évek legelején, huszonvalahány éves korban érte el a munkásmozgalom szele. És harmincháromban már testestől lelkestől odatartozik. Ekkor már „törzstag" a Munkásotthonban. Majd amikor szűknek bizonyul nekik a Munkásotthon, ő is részese a töprengésnek: miből lehetne azt bővíteni? Mert jobbára a fillér kuncogott náluk, nem a pengő csengett. Ezért vett részt annak a hangversenynek a szervezésében, melyet az akkori Nádor-szállóban rendeztek. Ennek a hasznát a bővítésre tették eL. Miután végig ízlelgettem az önéletrajz tömör mondatait, bekopogtam Rákóczi utcai lakásába, ahol aztán megelevenedett legújabb kori történelmünk egy-egy mozzanata. Bár előzőleg érdeklődtem 44 nyaráról, hiszen bennünket, alföldieket már csak néhány hónap választott el a felszabadulástól. Amit persze akkor nem tudhattunk, hiszen még október 5-én este, a kilencórás hírekben azt suározta a rádió, hogy „Makónál visszavertük az oroszok*t". És 6-án hajnalban már egyetlen fasiszta katonai egység sem tartózkodott Békés megye határán belől, ö pedig nyártól kezdve addig rendőri felügyelet alatt volt nem hagyhatta el Békéscsabát. De ezt is olyan természetességgel mondja, miként önéletrajzában a hangversenyt jegyezte feL Az események töltötték meg a szobát, s ő, mintha csak fel-felbukkant volna azok sodrában. Mint akkor is, amikor a baromfifeldolgozó üzem munkásai munkaruhát kértek. Sneiderné, a tulaj azt mondta, csak akkor adhat ha engedélyt kap Pestről. A munkasok hitegetése hetekig tartott, míg végül elfogyott a türelmük, s az üzemi bizottság elhatározta, hogy most már követelik. Egyik napon aztán bejelentették a tulajnak, hogy délelőtt fél tizenkettőkor abbahagyják a munkát. Sztrájkba lépnek. Délig pedig a tulaj kérje meg Pestről az engedélyt a munkaruhára. Hogy miféle manipuláció volt az, amiért mindig Pestre hivatkozott a tulaj, azt homály fedi. Az biztos, hogy a fia szinte mindig ott tartózkodott akkoriban. A sztrájk meghirdetéséről ter-' mészetesen tudomást szereztek a különböző városi szervek irányítói is. Voltak köztük, akik ijedtükben azt akarták elérni, hogy ne csinálják azt, ne feszítsék a húrt, baj lehet belőle És ezért őt arra biztatták, beszélje le az üzemi bizottságot a sztrájkról. De ez nem következett be. Mivégre is lett volna az úgy jó? Végül az ijedtek is megnyugodtak, mert a tulaj még déli tizenkettő előtt bejelentette: Pestről engedélyezték a munkaruhát. Mint városi képviselőtestületi tag részt vett a lakas el osztó bizottság munkájában. Áramlottak már akkor is Békéscsabára a kisebb településekről az emberek. S amikor igényeltek valahol lakást, azt megvizsgálták, bár volt lakásnyilvántartas. De figyelembe kellett venniük a lakás nagyságát, a háztulajdonos és az igénylő családtagjainak számát. — A lakások igénybevételénél nemcsak a kisgazdapárt, hanem a szociáldemokrata párt képviselőivel is sokat kellett hadakozni. Ez azért volt furcsa, mert akkor a szociáldemokrata párt tagja voltam. Azt bizonygatták: „ez az eljárás nem egyeztethető öszsze a magántulajdon elvével". A kommunisták — akik a felszabadulás előtt velem együtt a legálisan működő szocdem tagjai valtak —i s a parasztpártiak, valamint a szakszervezetek képviselői előtt nyilvánvaló volt a történelmi szükségszerűség. Először a háborús romokat kellett eltakarítani, aztán az újjáépítés következett, és nem építhettünk új lakásokat, mint napjainkban. Nem meglepő, hogy együttműködésünk eleinte azokkal volt jobb, akikkel 33-tól a Munkásotthonban együvé tartoztunk. Ajka körül mosoly búvik meg, amint arról beszél, hogy amikor a szakszervezetek tüntető felvonulást szerveztek, az ablakokban könyöklők közül sokan lehúzták a redőnyt is. A felszabadulás előtt a Nádorszállóban rendezett hang versen ynyel a mozgalmat támogatták. Ez közvetett veszélyt jelentett a tőkésekre. De amikor részt vett az államosítás végrehajtásában, ez már közvetlenül a tőkések gazdasági hadállásai ellen irányult. — Valami felszakadt bennünk — idézi azt az időt, amikor a malmos Kovács átadta nekik a kulcsot. — Azt az érzést nem is tudom kifejezni. Az lett, amit md, munkások akartunk. Előre hajlik a széken, barna arca jóindulatú vonásai közé megvetés vegyül. Merthogy minden időnek megvannak a maga tetvei. Amikor egyszer a Munkásotthonban ülést tartottak, energikusan nyitott be hozzájuk egy férfi, és azzal kezdte, hogy Pestről jött. Hivalkodásával le akarta őket venni a lábukról. Csakhogy ók igazolványt kértek tőle. De az nem volt neki. Hasonlóan kereste fel a szakszervezetet is. Majd Martincsek bőrkikészítő telepén tűnt fel. Mint aztán kiderült, Papp voít a neve. A telepen meg hízelgett, súgót! a tulajnak, a legkülönbözőbb módon ócsárolta munkatársait. Természetesen kitudódott ez, s amikor aztán egy napon megsokallták a többiek, lefogták, beledobták a szemétládába és utána szóltak: „Szemét embernek itt a helye." Későbben a telep tulajdonosa népbíróság elé került és Papp összehordott arra hetet-havat. Miután a telep tulajdonosát felmentették, mivel kiderült, hogy népellenes cselekedetet nem követett el, akkor meg Papp úton útfélen azt hajtogatta. „Ilyen ez a népbiróság." Igen, Horváth Lajos a népbíróságnak is tagja volt. Kicsit megrándul a középtermetű ember, mivel ötvenhatnak is megvoltak a tetvei. — Akkor a megyei tanácsnál a szakszervezeti bizottság elnöke voltam. Helyiséget a gazdasági hivatalnál kaptunk. Megyek ekkor arra, hogy megnézzem, ott van-e a vaskazetta, mert azelőtt folytak be a szakszervezeti tagdíjak és 4 ezer 500 forint volt benne. Látom, hogy a gazdasági hivatal nagy ablaka be van törve és a „hazafiak" demlzson mellett tárgyalnak. Amikor észrevettek, rám szóltak, keressek máshol irodát, ott már nincs helyem. Közben megláttam a kazettát, és miután ott hagytam a „hazafiakat", azon töprengtem, miként hozzam azt ki, hogy közben ne fedezzenek fd, mert akkor oda lesz a 4 ezer 500 forint. Eszembe jutott aztán, hogy munkaköpenyt öltök magamra. így ls tettem. Minek is figyeltek volna egy műhelymunkásra? S a kazettát aládugtam a köpenynek, úgy hoztam el, majd elzártuk egy páncélszekrénybe. Csupán villanások ezek a gazdag életútról. Hiszen Horváth Lajos ötvenhatot követően még egy jó évtizedig a politikai és gazdasági élet irányitója. Nemsokára a Szőrme- és Kézműipari Vállalat igazgatója lett. Egy év elteltével, 1959-től a vállalat konfekciórészlegének a vezetője 69ig, és 62-től a pártalapszervezet titkára is. Ezután nyugállományba vonul. Megválik munkakörétől. De nem válik meg soha a forradalom eszmejétől. Cselekedetei ebben fogantak mindig. Életútját ezért a dolgozó emberek szolgálata fémjelzi. Nincs is annál szentebb dolog. Ezért lett birtokosa a Szocialista Hazáéi t Érdemrendnek. CSEREI PAh S

zergej Jutkievics egy évtizede filmet forgatott Krakkó környékén. Féli évszázaddal nyúlt vissza a múltba, a monarchia utolsó éveibe, egy új világ születésének bölcsőjéhez. A Lenirt Lengyelországban című film az első világháború előestéjét idézi, s a modern filmgyártás eszközeivel politizál. Kép és monológ: a filmen Lenin hangosan gondolkodik, és az eseményekből következtet. Egy ember gondolkodik, aki túl lát az eseményeken, a jövőbe néz. A másfél órás képsor emberközelbe hozza Lenint, aki vidám és szerény, gondolkodó és gondterhelt: politikus és ember. A Nowy-Targ-i utcákat járva veszem eszre, hogy állnak még a díszletek, vagyis a díszletek még reális valóság, hiszen szinte érintetlen e tájon a lenini életút lengyelországi szakaszának minden emléke. A pártbizottságon úgy ígértek, hogy lesz meg itt „forgatnivaló" Jutkievics utan is. A stáb akkor már elvonult Nowy-Targból. Ügy mondták nekem, négy szereplő maradt, de ezek maszk nélküliek: poronini gorálok, a Magas-Tátra emberei, akik személyesen ismerték Lenint. A poros hegyi utakon barangolva meggyőződtem róla, hogy ez a „stáb" is elvonulóban van, mert akkor, egy héttel korábban ketten hagyták itt e történelmi kulisszákat, s a hegyoldal temetőjében tértek nyugovóra. Pawel Guttot betegágyából csaltam ki az udvari napfénybe. Lenin lengyelföldi életútjának egyik szerény tanúja így idézte 1913-at. — Tanárnak néztük, ahogy idejött, mert sok könyve volt Oroszul beszélt, de anyám megértette. Két nyarat töltött nálunk. Lenint gyakran elkísértem a hegyekbe, otthon fát vágtam a konyhára. Naponta három liter tejet fogyasztottak. A Dunajec bői halat hordtunk hozzá. Megvette tőlünk. Szerette a gyerekekek Néha mégis elkergetett bennünket a ház tájékáról is. Akkor nem értettem, sokszor meg is sértődtem miatta. Most már tudom: ilyenkor azok a tanácskozások folytak itt, ami ma már történelem. A házat 1957-ben vásárolta meg a lengyel állam. Ma ez a Lenin-múzeum. A páradús levegőjű udvaron fátyolként úszik « cigaretta füstje a hegyek mögé lebukó nap fényében. Talán erről Jut eszébe a házigazdának: — Krupszkaja anyja sokat dohányzott. Lenin soha. ö a tiszta hegyi levegőt szerette Aztán Lenin letartóztatását említi Három láda könyv, kézirat, • egy k06ár konyhai felszerelés maradt hátra. Csak 1920 után jöttek a megkopasztott hagyatékért. Akkor már nem itt, hanem Krakkóban találtak rá. Czudzich Franciszeket kis hegyi lovai mellől hívom beszélgetésre. Hajdani házuk — szintén a Lenin család lakása volt — ma múzeum. — Csak 1917 után tudtuk meg, ki volt a lakónk, kik voltak itt a vendégeink. Amikor az állam felkért, adjam el a házat, a szülőházat, én odaadni akartam. Nem fogadták el. Házat építettek nekem. Pedig én úgy értettem, hogy a „szülőházunkat" adnám, ahol éjjel világított a lámpa. Maguk felé is úgy van: ahol éjjel világít a lámpa, ott beteg van, vagy születik az új élet. Beteg volt akkor a világ, s Lenin virrasztott felette ... A hegyoldal körengetegeft járom. Itt járt Lenin. Nem lehet rohanni, csak kiszámított léptekkel, fokról fokra feljutni a magasba. Fel és le, néha a szinte kézzel elérhető sziklafokig csak kerülő úton, nem egyszer visszavonulások társítás: kiszámíthatom a célt, de az még a lehetőségek legjózanabb számba vétele esetén is csak kerülő úton, nemegyszer visszavonulások árán közelíthető meg. Lehet, képtelenség a képzettársítás a zakopanei hegyitúrákkal: Lenin tudott lépésről lépésre előrenyomulni. Volt türelme a tapasztalatok fáradságos összegyűjtésére, tanulmányozására. A Dunajec kristálytiszta vízfodrai kanyarogva, csobogva siklanak alá a bukovinai lejtőkön, a havas csúcsok alól a síkságra. Meglepődni nincs okom, hiszen az utak sohasem nyílegyenesek. Emelkedők, lejtők, kanyarok és buktatók váltogatják egymást a célhoz igyekvő ember előtt. Ki gyorsabban, ki lasabban, de bejárja az utat. Hiszen a serények bátorítják a céltalant, segítik a fáradtakat. A krakkói kijárónál áll a kis faház, az Uljanov család otthona. Nágya asszony ágyán frissen mosott, fehér, horgolt terítő, frissen vasalt a párnahuzat A kis asztalkán fekvő könyv lapjaiba időnként beleforgat a nyitott ablakon át beáradó tátrai szél. A dolgozószoba is teljesen rendben van. Az asztali petróleumlámpába már régóta nem öntött senki sem olajat: villany világít a szobákban. A világ egyharmadán úgy mondják: Iljics lámpácskái. Várnám ebben az ihletett csendben, hogy belép az ajtón, de már nem jön többé. A parkban mozdulatlan áll szobra. Lenin itt élt közöttünk BENKÖ KAROLY Itt él közöttünk