Délmagyarország, 1975. február (65. évfolyam, 27-50. szám)

1975-02-02 / 28. szám

VASÁRNAP, 1975. FEBRUÁR t 7 Szergej, a kaukázusi Juhász Gábor Határozottan emlékszem... Határozottan emlékszem, tavasz volt... unottan vártam. Es miközben szokottan járt le-föl lábam, a lelkem elkóborolhatott. Természetesnek vettem, hogy szárnyam nőtt, hogy esőszagú felhőkön pihenhetek, kószálhattam a csillagok között, és őrködhettem az emberek felett Megállt akkor minden óra, az idő pihent és élni hagyott Már azt hittem nem lehet csoda, de némán lengtek a harangok. A sakk felfedezésének évfordulója L Hordószónökob harsányan agitáltak. (Husz máglyájának koromködében) egyszerűen Elképesztő csengetéssel féltek a rókaképű újtól és; pomádcs hitben ájulásig kergették a konspiráció maszlagát. II. Pedig kezükben remegett, a száraz szemek szarkaláb-tüzc, a szénahordás unalmát, okos illatokra cserélték: hogy a vezér vezéresdit játszhasson és és a bottá bot válhasson általa. Az Ikarus Európa egyik legnagyobb auló buszgyára, a fejlődés Útját a KGST-országok közötti együttműködés nyitotta meg, lehetővé téve a nagy sorozatban, fejlett technológiával ée korszerű üzemszervezés körülményei közötti gyártást, A fejlődés útja a hatalmas beruházási erőket Igénylő, de végső soron az Ipart a fejlett szocializmus követelményeinek megfelelően átalakító nagy lépés: az automatlgálás. A ruházati ipar rekonstrukciója például egymagában 17 milliárd forintot igények viszünk az iskolába, és ha nagynak találta, kettőbe törte, hogy földet tudjon venni. Három almát ha elvitt magával egész napra, egyet biztosan visszahozott, mert földet akart venni. Vett is húsa hold homokot útkaparó létére, de én még most is megemlegetem, ha kenyeret veszek a kezembe. Nem vesz most földet senki, bodorszőrű subát se, nagyatádi kocsit se. Most házat építenek az emberek. Mi is toldjuk a miénket, konyhával, kisszobával. Nem akadna el az autója a sarkon, jó utak is vannak. Nem tudta mondani, hogy homok, azt mondta csak, szemét.*Nincs már annyi szemét, azt is megírnám neki. Meg azt is, hogy olyan nagyon nem akarom én megdicsérni Balástyát, mert a környékbeli községek nagyobbakat léonek. Ha rajtam múlna, én fürdőt is építenék a falunak, az olajosoktól kérnék hozzá melegvizet. De leginkább azt írnám meg, ha Kun Béla annak idején nagyobbat fordíthatott volna a kormány kerekén, még előrébb lennénk. Azt pedig semmiképpen ki ne hagyjuk belőle, ha teheti, ha életben maradt, ha nem esik nehezére, jöjjön el hozzánk családostól. Ha úgy gondolja, utána a mi családunk is elmenne hozzájuk. Megy tehát a levél, nem a postán, az újság lapjain Kaukázusi Szergejnek. Nagyapó lehet már, harmincéves elmúlt amikor itt járt Aki hallja, adja tovább. HORVÁTH DEZSŐ MÉSZÁROS MIHÁLY ZSONGLŐR I

smerik Ványkát? Ha megmondom, hogy Csehov tollán született, jobban ráismernek. Arról a 9 esztendős suszterinasról van szó, akit a gazda szíjjal vert, mert elaludt a gyerek ringatása közben. A mesterné arcába csapta a halat, a segédurak meg mindig a kocsmába küldték pálinkáért Arról a Ványkáról van szó, aki rozsdás tollal levelet írt nagyapjának. Meg is címezte szépen: Nagyapámnak — falura. Ezért a leveléért jutott eszembe. Kaptam a napokban egy fényképet Balástyáról. Középen van a Rozika, aki hozta. Megnőtt azóta, hiszen a fénykép harmincéves és háromhónapos. A Csányi család van rajta, a szomszédasszony, meg három katona: a Szergej, a Miska, meg a Jóska. A Miska ugyan mackót jelent oroszul és a Jóska se egészen így hangzik, de ha őket nem zavarta annak idején a mi hazai dialektusunk, ne változtassunk rajta utólag se. Azt mondta a kép hozója, nagy kérése lenne. Annyit emlegeti a család mostanában Szergejt, jó lenne megkeresni. Mit tudnak róla? Apja így emlegeti mindig: Szergej, a kaukázusi. Tudja, ő, hogy nehéz ennyiből rátalálni, de próbáljuk meg. Édesapja nagyon szeretné. Azóta jár vissza az én eszembe Ványka. Én is írhatom a levelet: Szergejnek, a Kaukázusba. Gyéduskának, falura. Jó így is, mert Szergej is gyéduska lehet már, korra nézve ott járhat a 65 körül, mint a Csehov-beli nagyapó. Milyen Szergej? Másik nevét nem tudom. A Kaukázusnak melyik sarkába menjen a levél? Ki tudja! Annyi biztos, hogy 44 októberének a második felében Balástyán — jobban mondva a Szegedhez tartozó Felsőközponton — járt. ós két hétig Csányi Jénoséknál lakott. Volt ott egy kapitány is, emlékét másik kép őrzi, de az kapitány volt, keveset beszélt. Vi— Amikor jöttek? — Féltünk, nagyon féltünk. Voltak itt mások is, este jöttek, reggel mentek, de mindig féltünk. Valami nagy katona is volt itt egyszer, őrszemet is állítottak a kapuba, de őt magát nem is láttuk. A belső szoba volt az övé, oda mi nem mehettünk. Akkor se örültünk, amikor Szergejék jöttek. Na, ezek milyenek lesznek. — Beszéd? — Én tudok egy pár szót. Kint voltam, ragadt rém valami. Kérdezték is, honnan tudok oroszul? Szótárból. Nem firtatták, csak nevettek. Amikor kiderült, hogy a Miska Kurszkból jött, neki mondtam, jártam ott én is. Bombaszilónk hozott haza engem a háborúból. Sokat nem beszéltünk, hamar rájöttek, az én szótáram igen vékony lehetett. Mutogattunk. Víz, kenyér, ebéd — egykét szót még hozzá éppen elég. — Ebéd, vacsora? — ez a kérdés a ház asszonyának való. — Nagyon finom ember volt a Szergej, az ebédet mindig ő hozta. Itt főztek a sarkon, vitte a vödröt, mindig telerakták. Azzal ment el, terítsek meg, mire visszajön. Négyen vannak, kitettem négy tányért. Kopogott az asztalon, ide is tegyek egyet, oda ls. Addig hozzá nem fogtak, amíg oda nem ültünk. Mindenben ilyen finom ember volt. Ha bort hoztak, abból is kínálták az uramat. Ha nem fogadta el, beleöntdtték a gallérjába, és jót nevettek rajta. Írnám már a levelet Szergejnek, ha emléke ilyen tisztán megmaradt mostanáig, jó lenne ráakadni valahol. De mit frjak a levélbe? — Azt mindenképpen, hogy mi megvagyunk. Nem mondom, hogy egészségben, mert engem szorongat az asztma. Ahogy 6 elmentek, üzentefc értem, menjek el rendőrnek. Előkerül megint egy fénykép, a nemzetiszínű karszalagra oroszul is föl van írva: Rendőrség. Tehát az első időkből való. — Azt mondták, később kiléphetek, ha akarok, de most jó, ha katonaviselt ember vigyáz a rendre. Addig őrizgettem szélben, fagyban a szegedi hidat —nyolcórás szolgálat egyvégtében -re amíg meg nem fáztam. Hatvanhárom éves vagyok, 12 éva a nyugdíjintézet fizet. Azt se mondhatom, hogy vastagon. De élünk, ez a fontos! Megírnám azt is, hogy a kislányom, akit a kapitány annyira szeretett, tanítónő lett. Szegeden lakik, Sándorfalván tanít. Meg azt ls, hogy a házunkra nem ismerne rá. A nyárfák nincsenek meg az utcán, mert jött a villany, nem fértek el alatta. A négy ablakból is kettő lett, az a kettő jó nagy. Meg is talpaltuk a házat, teraszt is ragasztottunk hozzá. Minden kívánságunk teljesült eddig, víz is van, villany is, fürdőszoba is, és az eresz alatt is csatorna. Eldicsekednék neki azzal is, hogy a falura se ismerne rá. Térképen ne keresse Felsőközpontot, régóta Balástya a neve. Ahol mi lakunk, akkor a falu közepe volt, most inkább a széle. Az én apám még megnézte, mekkora kenyeret szont Rozikát nagyon szerette. Ilyen korú kislánya maradt neki is otthon, azért ültette rá a térdére, amikor a fényképezőgép elé állt. Mint apa, gyermekével. És mindig hozott neki valamit, ha „hazajött". Sok mindent él tud mondani egy harmincéves kép. Első szóra látszik rajta, nem gitárral terelgették össze a családot, hogy egy képre kerüljön Szergejékkel. Abból is kijönne egy-két mondat, hogy Rozika kezében is ott van egy kutya, meg a Miska ölében is. De ne a kép beszéljen csak! Mit akar megtudni Csányi János, felesége és leánya Szergejről? — Azt leginkább, él-e még. Nagy kérdés, mert a harminc év szakadatlanul rázta a rostát, és akkor még Berlin is messze esett ide. Igaz, nem az első vonalban jártak, térképeket rajzolgattak, de a háború annak is háború, aki a kispadon üli végig. — Azt mondja egyszer, visszaugrik Bukarestbe. Sofőr volt, könnyen járt. Mire visszajött, a többlek elmentek. Papiros várta, menjen Félegyházára. Nagyon búcsúzkodott, hajtogatta, ha vége lesz a háborúnak, ha elvégzik azt a kis munkát, ami még hátra van, ide jön vissza. Vártuk, mindig vártuk, nem jött. Nem tudom, oda állhatott-e Szergej a kapitány elé, hogy ugorjunk be hazafelé menet C&ányiékhoz egy szóra. Hátha igy köszönt el mindenhonnan. És ki tudna minden ígéretet beváltani, ha éppen haza mehet? De kérdezzük meg azt is, miért éppen Szergejre kíváncsiak Csányiék? — Jó gyerek volt a Jóska Is, Szibériából jött, Miska is, Kurszkból való, de a Szergej az Szergej volt. A Miska utánajárt a bornak, meg is itta, Szergej meg szidta. Azt mondta, Miska durák, ha iszik. Parasztizáló gyerek lehetett otthon Miska, látszott rajta, de hogy Szergej mi volt, nem tudom.