Délmagyarország, 1975. január (65. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-12 / 10. szám

VASARNAP, 1975. JANUÁR R. 7 Aki a virágot szereti... majd az egész házat. Az egyik de­cember végi estén, amikor locsol­gatás után megpihentünk kert egyetlen szabad sarkában anagy_ apátéi örökölt suba alatt, a gyér utcai neon fényében Viola felfe­dezett egy fonnyadó, majd né­hány sárguló, dermedt j levelet. Egy pillanat alatt elvesztette a fejét, virágszótárunk egyetlen szava nem jött nyelvére — ká­romkodott kérem, soha nem hal­lott virágoft neveit kiáltozta, és természetesen engem okolt min­denért. Bennem ott, akkor meg­pattant valami, életem virágának hajszálgyökere. Nekem, akinek, mióta Violát ismertem egyetlen mondat volt szent: Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet! Másnap, szilveszter napján volta születésnapja. Egy fagyöngysort kapott tőlem, saját kezemmel tet­tem a nyakára. A fagyöngy, tet­szik tudni, bíró úr, élősködő nö­vény, kiszívja a ... Reggelre Vio­lám meghalt. Hál eddig a rügy­fakadásunk, virágzásunk és her­vadásunk, bíró úr. Virág Jácintot alias Nagy Já­nost, a bíróság előre megfontolt szándékkal elkövetett gyilkosság, ban mondta ki bűnösnek, s kötél általi halálra ítélte. Az elítélt éS védője fellebbezését figyelembe vették, s a vádlott utolsó éjsza­káját egv hófehér liliomokkal zsúfolt cellában tölthette... Eddig a szomorú történet. Az­qta együtt szagolják kedvenc vi­rágukat, a szerény ibolyát, — alulról. Hiába, aki a virágot sze­reti ... TANDI LAJOS Honty Márta Ludvérc Sírfelirat U ' tólag az ember mindig okos. Most már tudóm, előbb kellett volna gondol­ni rá, miért fáj neki az élet. És nemcsak gondolni. Kérdezni. Ki­áltani. Megtudni. Az utóbbi napokban is eszem­be jutott. Mert becsültem és sze­rettem. Csak nem ismertem. Mint ahogy más se ismerte. Hallgatása, mosolytalan tekintete talány volt. Édesanyja szemében a könny ér­tetlenül, némán kérdez: miért? Majd felírják az urnát takaró márványlapra nevét. És senki nem tudja, ki volt ő. Majd rávé­sik: élt 30 évet. És senki nem érti, miért csak ennyit. A kristály, ha megreped, szi­vacványfénnyel haldoklik. fia egy ember összetört, titkol­ni tudja. Sejtéseinkre csak meg­rázó esemény felel. S akkor már nem segít a bizonyosság sem. Homlojcán hordta a jelet. Néha beleremegett a szívünk. Megéreztük szive csendjét. Fél­tünk a kérdőjelektől. Bizonyos, hogy nem felett volna. Bizonyos? Miért hagytuk, hogy mosolyta-. ian tekintete megállítsa szavunk? Még nem lett volna késő — még nem lagyott jéggé világa. Kérdez­ni, szólni, rázni kellett volna őt — felelj, hát felelj, ha nem nekünk, magadnak! Itt élt közöttünk. Azt hittük, erős és szívós. Azt hittük, magá­nyára megnyugvást ad, felejtést jelent munkába-tanulásba temet­kezése. Most már tudjuk: a vissz­hang hiányzott neki. Az az egyet­len ember, aki büszke lett volna kitartására, aki miatt, akiért ér­telme Htt volna mindennek. Magúba zárt, fullasztó magány — nem kereste, nem tudta ke­resni azt a valakit, aki tükre lett volna életének. Nem tudtunk segíteni. Nem mondtuk: mosolyogj, bízz és ke­ress. Ki tanít bennünket élni? Ki osztja a kitartás, a kapcsolatte­remtés tehetségét? Segítjük-e jó szóval, biztatással oszlatni a szo­rongást? Érzünk-e felelősséget, tettre kész emberséget hordo­zunk-e magunkban értük, nekik, akik gyűrkőznek tehetetlenül, szorongattatva — némán és ma­gukba zárkózva — sorsnak vélt társtalanságukkal? Pislákoló életekért küzdő fehér­köpenyesek a megmondható!, hogy utolsó percekig lángol az életszeretet, az életvágy. A re­mény. A bizakpdás. Megfogalmazzuk-e életcélun­kat? Reményeink, álmaink átse­gítenek-e válságos mélységeken? Az elmúlás érthetetlen. Szoron­gató. És természetesnek nevezzük. Az ünhalál felfoghatatlan. És elfogadhatatlan. Megrázó, es vizs­gálatra késztető. Kérdezni! Kiál­tani! Megtudni! Kérdezni: tudod-e, ismered-e az örömöket? A megküzdött boldog­ságot? Megtudni: mi fáj, mi baj, mit segítsünk? Kiáltani: ne! Homlokán hordta a jegyet. Én tudom, te tudod. Mindenki tudta — de mindenki utólag okos. Sírfelirat: élt 30 évet. De nem tudta megszeretni az életet. Kiáltsuk másokért, akik köz­tünk bolyonganak egyedül, és re­ménytelenül: ez elfogadhatatlan! Erőt és tartást kölcsönözni: meg­találja őket is a felvirradó nap. Hinni — ez lesz az 6 napjuk. Minden nap a miénk. Legyen minden nap a miénk. /Sírfelirat. Sírfeliratok. Ti élők: ébredjetek egy kopor­só mellett! SZŐKE MARIA A politikai porondon dúlt a harc a hatalomért, a sokféle rendű-rangú rcakciosok között akadt olyan párt is, amelyben fasiszta restaurációra szervezkedtek — a kommunisták azonbap már az ország újjáépítésének tervével álltak a választók elé. A nagy- és középvállalatok államosításával döntő lépést tett előre a néphalalom a ka­pitalizmus felszámolásának útján. Ezt tükrözte a kommunista pár* tíj jelszava is: Tiéd -í «sezájfc magadnak építed! V ádlott, mondjon el ké­rem mindent — szólt a bíró —, elölről, röviden, tömören. De csakis az igazata színtiszta igazat mondja. A ha­mis vallomást.a törvény bünteti, az igazmondással nemcsak a bí­róság dolgát könnyíti meg, de a maga helyzetén is enyhít. — Nevem Virág Jácint — kez­dett vallomásába kissé félénken a vádlott, a hervadónak látszó férfiú, akinek szeme körül valódi szarkalábak húzódtak meg, s az izgalom pírja igazi rózsákat vará­zsolt orcájára, de akinek évgyű­rűi nem mutathattak többet, mint harminc virágbaborulás — Ez azonban csak felvett nevem, ere­detileg Nagy Jánosnak hívnak. Kérem, én soha nem szerettem a virágokat, higgye el nekem, bí­ró úr, gyerekkoromban egyéne, -sen utáltam őket, mert mindig hársfavirágért. másztuk horzso­lásig a fákat, máskor meg a szi­ken főtt az agyunk kamillavi­rág-szedés idején Bosszúból egy­szer kiszaggatam a ház elől az esti jószagúkat, apám szamártö­vissel vert meg, és ezerszer kel­lett leírnom, hogy „Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet!" — Az, első virág, aki a pozitív érzelem bimbóját kipattantotta bennem, Virág Viola harmadéves főiskolás volt, későbbi nejem. Ennek a bimbónak kivirágzása lett az én hervadásom, bíró úr! Azt mindjárt láttam, hogy Viola nagyon szereti a virágot, hisz kö­penyére virágokat hímzett, füze­teire virágokat rajzott, s ha em­lékezetem nem csal, néha, estén, ként virágot lépett, amikor sen­ki nem látta. Első közös sétán­kon egy virágkoszorút tettem a hajába. Nem mondhatom, hogy különösebben jól állt. neki, de hát ezt inkább az én ügyetlenségem­nek tulajdoníthattam. A virág volt a mindenünk. Csakis virág­nyelven beszéltünk, esténként én virágénekeket énekeltem. Violát születésnapjára megleptem Virág Benedek összes műveivel és egy viráglexikonnal. Állandó olvas­mányunk volt Szekfü Gyula, Mó­ricz regényeit csak Virág nevű lánya miatt olvastuk, és mohó kíváncsisággal kerestük a napila­pokban Rózsa László és Rózsa Gyula cikkeit. Ezek virági, illet­ve világi gyönyöröket jelentettek mindkettőnknek. Szerettük a kép­zőművészetet is, s két kedven­cünknek, Tulipán László grafi­kusnak és Berki Viola festőmű­vésznek levelet is togalmuztunk — természetesen ibolyaillatú köl­nivízzel hintettük meg a boríté­kot, melybe néhány préselt virá­got is elhelyeztünk —. s kértük őket, hogy a kedvünkért fesse­nek néhány virágcsendéletet, is. Hiába! Virágba kiáltott szó ma­radt! — A szerelem kivirágzásanak idején még virágéneket is köl­töttem. Sírt a boldogságtól Viola is. amikor egy virágos kerthelyi­ség sarokasztalánál a virágárus­lánytól vásárolt ibolyacsokor meL lé előadtam neki a költeményt, fejből, papír nélkül, ahogy a szívem virágoskertjéből felsza­kadt ... — Aztán kérem, amikor Viola a filozófia vizsgán a Virágéknál ég a világ kezdetű dalra fakadt a profitráta meghatározása helyett, s emiatt kidobták, elhatároztuk, hogy összeházasodunk, nem ál­lunk útjába bimbóink jogos kö­vetelésének. Boldogok leszünk, mint Ynezőn a virágok! Hát igen. Virágvasárnap volt az es­küvő, de szép is volt. Istenem! G, mint egy hófehér liliom, én mint egy kicsattanó rózsa. Egye­nesen a debreceni virágkarnevál­ra mentünk, ahol az én Violám elnyerte a „Virágszépe4' aranytű, lipán-díját. Akkor, ott, nagy kö­zös elhatározással vettünk egy cserép virágot. Hazahoztuk albér_ leli szobánkba, oly otthonossá varázsolta piciny hajlékunkat. Féltő gonddal neveltük, locsoltuk, a prémiumból virágföldet, tápsói vásároltunk. El is felejtettem mondani, hogy én egy virágker­tészet üvegházában helyezked­tem el, nejem-virágom egy vi­rágbolt legszebb virágszála volt. Minden alkalomra virággal lep­tük meg egymást, esténként le­ültünk a sarokba, csendesen, egy­más kezét fogva dúdoltuk a Tűz­piros virágot, a Jázminvirágot, a Ha virágba borulnak az alma­fák címűt stb. Szép idők voltak, bíró úr, higgye el! Egyszer aztán a mi kis virá­gunk akkorára nőtt. hogy nem fértünk tőle az albérletben. Sze­rencsére időben kaptunk egy há­romszobás lakást — mindjárt vettünk még néhány cserép vi­rágot, én is hoztam az üvegház­ból, Violám is elcsent húrom cse­réppel. Zöldellt, virágzott az új lakás, igaz, hogy mi akkor már a fürdőszobában laktunk. Lehe­veredtünk a zöld levelek alá, a padlószőnyegre, néztük, hogy pat­tannak ki az új hajtások. Egy szabad percünk nem volt — igaz. akkor már egyikünk sem dolgo­zott, nem győztük volna a lo­csolást. táoszerezést, átültetést, fiaztatást. Annyi időnk volt csak egy csendes délutánon, hogv hím­poromat Violám bibéire juttas­sam. Egy csokor egészséges vi­rágszállal lettünk gazdagabbak, akik azóta is állami gondozásban vannak a Virágvölgyi Gyermek­kertben. Sajnos, időnk nem volt meglátogatni őket, minden pilla­natunkat lekötötték a növekvő, szaporodó virágok. Végül a há­romszobás minden helyiségéből kiszorultunk. Egv darabig a folyo­són éltünk, később a ház előtt egy sátorban laktunk, de amikor a ház lakói transzoarenses felvo. nuláson tiltakoztak Különös hob­bink ellen — ez nekik holmi hobbi volt, tisztelt bíró űr! —. kénytelenek voltunk felszedni u sátorfánkat. Rokoni összefogásból vettünk egy kertes házat meg néhány cserép virágot. A virágok olyan buja módon szaporodtak. hogy nemsokára le kellett bon­tanunk leveleik felől a tetőt. I

Next

/
Oldalképek
Tartalom