Délmagyarország, 1974. november (64. évfolyam, 256-280. szám)

1974-11-07 / 261. szám

I Anatol Ivanovics E

gy éjszakára emlékszem, melyet hamarosan három évtizede lesz, pincében töltöttem. Néhány araszra tőlünk tankok csaptak össze, sistergett a levegő, tombolt a harc. Katonaság és háznép vegyest feküdt a verejtékszagú matracokon, horkolt és köhögött, sóhajtott és álmodott. Mellém egy fiatal katona került, bizonyos Anatol Xva- • novics, akivel lefekvés előtt néhány szót váltottunk. Huszonkét éves volt, orvosnak készült, négy éve harcolt, A kedvemért nagy igyekezettel törte kerékbe a német szót. Kémiáról beszélt a sűrű homályban és irodalomról, az életükről és a háborúról. Egy személyes kérdés után találtunk a kerékvágásba. Aptyekér, mondtam a minden eshetőségre konzervált orosz szót, patikus vagyok, tehát rokonszakmájú, ami ilyen helyzetben legalább fiyelvoldó, ha nem bizalmatlanság oszlató. S mindjárt a nehezét firtattam: „Az elébb azt mondtad Anatol, hogy nem vagy hős? Miért mondtad?" — Szőke haja kicsurrant a megbillent sapka alól. Hamiskásan hunyorgott. — „Mert amikor Pjotr elesett mellettem, a barátom, és felnyaláboltam, és a sötétedő dombhátra cipeltem, féltem. Micsoda ffú volt! Ha ismerted volna .. Két nap guggoltam vele egy aknatölcsérben, körülzárva, akkor nem féltem, mert mellettem kapkodta a lélegzetet, és kimásztunk. De most... Az ég csupa világosság volt a sok rakétától, és Pjotr nem mozdult. Hogy gyűlöltem azt a fényt! Hajnalban aztárfc megszólaltak a katjusák és mentünk újra előre, Pjotr helyett is, csak előre!" — „Sok barátod hagyott így el?" — „Pjotrt szerettem leginkább, akár a testvéremet. Az anyja is minden lapon írt nekem, mintha én is a fia volnék... Ez itt történt Magyarországon, a Tisza mellett. És egy napon, ha győzünk és vége lesz, találkozunk, és még majd beszélek róla." Hit áradt a nyurga fiúból, mintha belém olvadt volna, fölállna és kiegyenesedne bennem: olyan erőre kapatott. Szavai kigyulladtak és sokáig hamvadoztak a sötétben. Kevés ember mutatta meg nekem magát olyan nehezen, mint ő, és keveset ismertem olyan" teljesen, mint Anatol Ivanovicsot. Azt mondhatnám: a szájunk mozgott és a szemünk beszélt. Később észrevettem, hogy szeretné, ha nem zavarná pihenésemet, és olyan keszeg keskenyre húzta magát, amilyenre csak tudta. Szerencsére hamar elaludt. Hajnalban némi motoszkálás támadt. Anatolt és társait bevetették. Soha életemben nem lát:am férfit olyan körülményesen felkelni; láthatóan azon iparkodott, hogy fel ne ébresszen. Perceken belül indulnia kellett. Miközben lekászálódott a fekhelyről, oldalt fordult és visszanézett reánk, alvókra. Valamit mormolt, amit nem értettem, aminek hangsúlya a búcsúé volt, azután eltűnt az ajtóban. Mikor ez történt, hiányt éreztem, egy ember hiányát, aki a lelkemhez préselődött, mint a virág valamely idegenbetűs könyvbe. Azóta észrevétlen barátommá formálódott, gyakran gondolok rá, váratlanul megjelenik, int és számonkér. Utolsó mondatai vissza-visszahajolnak hozzám: „Talán nem lehetek orvos. Én nem, én... De a többiek, akik mögöttem vannak és a helyembe jönnek, meg a tiéitek... ök igen! Akiknek megadatott. ök majd helyettem ís gyógyítanak ... És Pjotrt ne felejtsd el, azért mondtam eL" Hallgattunk. A pislogó gyertyaláng fényében megcsillant gyermeki, meleg tekintete. A tömpe ceruzával felírtuk egymás címét, és ígértük, hogy üzenünk. Mikor elváltunk, egyformán sötétek voltak a nappalok és az éjszakák. Azóta mifelénk egyre világosodik és tudom, hogy holnap és azon túl mindennap világosabb lesz. Hiszek abban, hogy Anatolnak köze van ehhez a fényhez, mely a Nagy Októberi Forradalomkor gyulládt ki, és azóta feltartóztathatatlanul terjed, hogy végül elöntse az egész világot. Hiszek Anatol Ivanovicsban a katonában és emberben és a többiekben, akik megharcolták nekünk a világosságot. SZOLNOKI ANDRÁS A

magyar—szovjet együttműködés jegyében született alkotásokat mutatunk be képsorunkon — sorban, az 5—6—7. oldalon: az inotai erőmű gázturbinái megkezdték az üzemszerű termelést; tegnap Szegeden újabb szovjet gázüzem szerelését kezdték meg; a folyamatos öntőmű a Dunai Vasműben, Albertfalván épül az ország leg-' újabb házgyára; az együttműködés szép példája a százhalombattai kőolajfinomító; a Szovjet Tudomány és Kultúra Háza hanglemez- és könyvesboltja Budapesten. A forradalom végbement... ték, hogy igazolványt adnak ki, úgy hogy ezért nem szerezhettünk kellő időben. Vlagyimir Iljics ekkor óvatosan elindult. A tiszti iskolások megfenyegettek, a "korbácsukkal, s követelték, hogy kövessem őket. Határozottan tiltakoztam. Végül is valószínűleg úgy gondolták, nem törődnek az ilyen csirkefogókkal. Valóban jellegzetes vagányoknak látszottunk. Továbblovagoltak. Utóiértem Vlagyimir Iljicset, aki közben már előre ment, s együtt folytattuk az utunkat. Odaértünk a Szmolnijhoz. Kiderült, hogy a Petrográdi Szovjet tagjainak fehér igazolványát pirosra cserélték ki. Ez kellemetlen akadály volt, s szerencsétlenségünkre egyetlen ismerőst sem láttunk a tömegben. A várakozók dühöngtek, hogy nem engedik be őket a Szmolnijba. Én is hangosan kiabálni kezdtem, káromkodni, lobogtattam az igazolványainkat, s ezt kiabáltam, hogyan lehetséges, hogy engem, a Petrográdi Szovjet teljhatalmú tagját, nem engednek be. Odakiabáltam az elől állóknak, ne törődjenek az ellenőrzéssel, menjenek csak be, a Szmolnijban majd elintéződik minden. Egyszóval nagy kavarodást okoztam, ahogy a zsebtolvajok szokták. Az eredmény az volt, hogy az őröket a szó szoros értelmében félresöpörték. Bejutottunk a Szmolnijba, s felmentünk a második emeletre. A folyosó végén, az ablaknál, közvetlenül az aula előtt, Vlagyimir Iljics megállt, s elküldött, keressem meg Sztálint és Trockijt. Mivel nem volt célszerű a folyosón tartózkodni, mindnyájan bementünk az egyik szobába, mely az aulából nyílott. A közepén asztal s néhány szék állt. Vlagyimir Iljics leült az asztal egyik végére, arccal az aulára nyíló ajtó felé. Trockij tőle jobbra, Sztálin meg én tőle balra ültünk le. Sztálin és Trockij beszámolták Vlagyimir Iljicsnek az eseményekről. Miközben beszélgettünk, az aulából, ahol a szovjet ülésezett, három ember lépett be a szobába — a mensevikek vezérei, a párt vezetői: Dan és Liber, s velük, azt hiszem Goc. Egyikük (már nem emlékszem, melyik) a szobában lógó egyik felöltő zsebéből csomagot vett elő, s meghívta a többieket, tartsanak vele, van fehér kenyere, vaja, kolbásza, sajtja. Közben beszélgettek, s ügyet sem vetettek ránk. A-felöltő zsebéből előkerült csomagot az asztal végére tették, szemben Vlagyimir Iljiecsel. A csomag gazdája ekkor rápillantott Vlagyimir Iljicsre, s a kendő ellenére azonnal felismerte. Nagyon megdöbbent, gyorsan összecsomagolta az elemózsiát, mindhárman zavartan elhagyták a szobát, 5 visszamentek az aulába." A négyhónapos bujkálás véget ért. A kivégzett Alekszander Uljanov testvére, a lázongó diák, a pétervári marxista körök szervezője, a szibériai száműzött, a párizsi, krakkói, genfi, londoni hónaposszobák lakója, akinek megszállott hitét annyit gúnyolták az ellenfelei, másnap az orosz forradalom vezére lett. Negyvenhét éves volt ekkor. „Elvtársak! — mondta október 25-én, délután három órakor a Petrográdi Szovjet ülésen. — A munkás- és parasztforradalom, amelynek szükségességét a bolsevikok mindig hangsúlyozták, végbement." (Részlet Gyurkó László: Lenin, október c. könyvéből.) É8WÖWÖK, BW. NOVEMBER X A Nagy Október emlékére L

enin hirtelen mégis meggondolta magát. A veszély, hogy elfogják, s esetleg azonnal agyonlövik, még mindig kisebbnek látszott, mint az, hogy elmulasztják az utolsó pillanatot a támadásra. Úgy döntött, nem vár tovább. Rahja írja: A biztonság kedvéért elhatároztuk, hogy maszkírozni fogjuk. Amennyire lehetséges volt, kicseréltük a ruhadarabjait, arcát bekötöttük egy meglehetősen piszkos kendővel, mintha a foga fájna, s öreg sapkát tettünk a fejére. Minden eshetőségre számolva, zsebre vágtam két belépési engedélyt a Szmolnijba. Primitív hamisítványok voltak — a neveket kiradírozták, s helyükre a Petrográdi Szovjet két nem létező tagjának a nevét írták. Már este 10 óra volt, amikor elhagytuk a házat. Körülbelül 10 perc múlva utóiért bennünket a park felé menő villamos, épp a megállóban. Csaknem üres volt. A pótkocsi hátsó peronjára szálltunk, s biztonságban megérkeztünk a Bitkin utca sarkára, ahol a villamos elkanyarodott a park felé. Gyalog mentünk tovább. A Lityejnaja-hídon meglehetősen sok vörösgárdista álldogált. Elmentünk az őrség előtt; senki sem állított meg bennünket. Amikor a híd közepére értünk, észrevettük, hogy a másik oldalon Kerenszkij-katonák állnak. Az őrség igazolványt követelt a járókelőktől. Természetesen nem volt igazolványunk. Rövidesen egy csapat munkás gyűlt össze a katonák körül, ós élénken vitatkozni kezdtek. Kihasználtuk a veszekedést, és elosontunk az őrök mellett a Lityejnaja proszpektre, aztán befordultunk a Spalernajára, sy elindultunk a Szmolnij felé. Már meglehetősen hosszú utat tettünk meg a Spalernaján, amikor két lovas tiszti iskolással találkoztunk. Amikor odaértek hozzánk, ránk parancsoltak: Állj! Igazolványt! — Odasúgtam Vlagyimir Iljicsnek: — Menjen csak tovább, ezekkel elbánok magam is. — A zsebemben két pisztoly volt. Meglehetősen gorombán veszekedni kezdtem velük, kijelentettem, senkivel sem közöl-