Délmagyarország, 1974. szeptember (64. évfolyam, 204-228. szám)
1974-09-08 / 210. szám
10 > VASÁRNAP. 1974. SZEPTEMBER fc Ahol vár is van V árosunk nevét III. Béla sótári rendelete 1138-ban írja le először. Szeged sókincstári szerepköre földrajzi fekvésével függött össze. A Tiszán. Maroson tutajozott só itt került parti pajtákba, a királyi sókamarások innét utalványozták rendelkezések és csengő aranyak ellenéhen fél országnyi területekre. I. István és Ajtony között véres háborúság folyt, mivel az alvezér katonái elfogdosták a Szegedre irányított királyi sószállitmányokat, és a maguk akarata szerint rendelkeztek vele. Évszázadok alatt a só olyan kereskedelmi és pénzforgalmat jelentett városunkban, hogy egy időben külön pénzverde fölállítása vált szükségessé, amely speciális szegedi pénzláb szerint egységesítette az értékeket. A sókincstár várerősséget rakatott a maga védelmezésére. Ahol vár van, ott katonaság, mindenféle rendfokozatokkal és szolgáló népségekkel. Ahol vár van. ott a lakosságnak is nagyobb a közbátorsága. Ahol vár van, ott piacok, vásárok kerekednek. messzi földekről érkező árusokkal, vásárlókkal. És fölserken az ipar a vár, a vásárok igényeinek ellátására. Az Aranybulla utáni esztendőkben nem csupán lakossága, de vagyonra, foglalkozásra rétegződött társadalma van Szegednek, amelynek életét a történelem viszontagságai, háborúk, tüzek, vizek, epidémiák kormányozzák, sanyargatják, de a bajok elmúltával a békeidők tnrágoztatják egy kicsivel a réginél mindig is erőteljesebben. Szeged társadalmának elég pontos keresztmetszetét adja a mohácsi vész előtt négy esztendővel, 1522-ben készült adólajstrom. Az összeírásban 1549 családfő neve, foglalkozása szerepel. A 32 utcát betöltő adózók egy része ősfoglalkozású. Ezek halászok, pásztorok, juhtartók, szőlős gazdák, hajósok, szekeresek, földmívelők. A lajstromba fölvettek többsége azonban a fejlett város iparúzöiböl tevődik ki. Ezek szíjgyártók, bőrkikészítők, nyergesek, esztergályosok, fegyverkovácsok, kardcsíszárok, puskások, nyílkészítők, szekrénykészítők, asztalosok, ácsok, patkoló kovácsok, fazekasok, szitások, köszörűsök, fésűsök, lábbeli készítők, kötélverők, téglaverők, házkötők. A felsoroltaknál népesebb az élelmezéssel és ruházattal buzgolkodók rétege. Ezek: a mészárosok, húsfüstölők, borosok, sörösök, csaplárosok, kenyérsütögetők, túrósok, tarhósok, olajsutusok, molnárok, mézeskalácsosok. És tucatjával számolódnak a szűcsök, szabók, süveg- és sapkakészitök. A kenyérkeresete után adózó népesség között 11 aranyműves és ötvös dolgozott, amiből látszik, hogy nemcsak az igények éltek a város falai között, de a mód is hozzá. És a boros, sörös, csapláros foglalkozásúak mellett a trombitás, citerás, sípos, dobos foglalkozásúakat is megtaláljuk, s nem nehéz arra gondolni, hogy a jókedv, a mulatozásra való hajlam és lehetőség is ugyancsak hozzá tartozott Szeged társadalmának életéhez. Az értelmiségieknek számító foglalkozásúak között tíz tanítót, sok kántort, öt orvost, ispánt, titkárt, írnokot találunk. A fölsoroltakon kivül természetesen jóval erősebb értelmiségi rétege volt a városnak, kik tanácsi, egyházi szolgálatban álltak, vagy a vár, a sókincstár embereiként működtek, de adómentesek lévén, a listában nem szerepelnek. Nem tömeges foglalkozást űzők voltak a borbélyok, érvágók, miskárolók, becsüsök, kéményseprők, kútásók, gyertyamártók. És a város társadalmához tartozott az adó alá nem eső póri népek több tízezernyi tömege is, a misera plebs. A hajóhúzók, sóhordók, rakodók, a mocsárlakó nádlacik, pusztabúvó segédpásztorok, a hajógyártás superplaccainak fűrészt húzói, a szekercések, a faragó béresek, a névtelenül kallódók. 1526 után alásüllyedt ez a társadalom. A török hódoltság teljes bekövetkeztével városunkban is kétarcú társadalom mutatta magát. A török a tipikus hűbéri rendszerének megfelelő intézményeket rakta falaink közé. Iskolái, közigazgatási, katonai, bírósági intézményei a rabszolgatársadalom bástyái voltak. Iparosaik a török lakosság ízlése szerint dolgoztak. Kereskedelmük a keleti tarkaság szemet megkapó árukínálatával jeleskedett. A magyar Szeged a lehetőséghez képest a maga kialakítható életét élte, vagy szimulálta, hogy éli. A magyar közigazgatás, iskola, bíróság is működött csendeskésen, ahogy lehetett. A 144 évig tartó hódoltság némely viseleti darabban, bőrcserzésben, kertkultúrában hagyta itt nyomait. És a száz év alatt kiheverhető földhözvágotlságban, ami alól az 1686-ban bekövetkezett keresztény hadaktól hozott fölszabadítás sem jelentett könynyebbedést. Idegen ajkú hivatalok települtek a földjeitől, vagyonától, szabad mozgásától megfosztott város társadalmára. Ezen állapotokon csak az 1848at megelőző évtizedek változtattak tetemesebben. S zeged vezető körei is féltek a felszabadulás előtt a tömegek forradalmi hangulatától és mozgalmaitól, és ez volt az indítója „ínségenyhítő" tevékenységüknek. 1929-ben vetődött fel először az ínségmunkák terve, amely ettől az időtől kezdve a népkonyhával együtt kísérője volt a szegedi életnek. 1932-ben például a Berlini körúti, a Vásárhelyi sugárúti és a Pulz utcai népkonyhák több mint egymillió adag ebédet osztottak ki. Később csökkent az ebédadagok száma. 1934 januárjában, amint arról a Délmagyarország beszámolt, a munkások elmondották, hogy a népkonyhán kiosztott étel sovány, ízetlen, gusztustalan. Az egyházak is csatlakoztak a nyomorenyhítő akciókhoz. Szerepüket az osztálybéke hirdetésével törekedtek betölteni. Gyűjtéseket indítottak, és ingyen ebédeket osztottak. A Városok Lapjában olvashatjuk, hogy Glattfelder püspök vasárnaponként 200 ebédet osztatott. De ennek a minősége sem különb a városénál. A silány ebédekért szükségmunkát kellett végezni. Az ínségmunkára olyan sokan jelentkeztek, hogy a város megszabta, egy ember egy hónapban 18 pengőnél többet nem kereshet. 1933-ban 1400 embernek lehetett több napon át havat lapátolnia. A munkanélküli családok a tél közeledtével türelmetlenül várták a hó leesését, attól remélték a téli időszak egyetlen munkaalkalmát. Nem voltak sikeresebbek a főispán évenként meginduló, úgynevezett „kisrongyos" akciói sem: a gazdag gyerekek viseltes cipőit, ruháit karácsonykor kiosztatta a szegények között. Aipner főispán és felesége 1929-ben az akcióért kitüntetést kapott. Nem hiába írta Czibula Antal: „Ha a közigazgatási tényező anynyit gondolkozik a szociálpolitika feladatain, amennyit a felhívás kigondolására fordított, akkor rájön, hogy inkább a pinceodukat kellene kilakosítani, hogy ne jöjjenek százával elő a szánalmas teremtések, mert minek a »kisrongyosakció«, ha újból oda kell visszatérniük, ahonnan jöttek .. ;• A város közigazgatása alá 141 ezer 789 katasztrális hold tartozott, ebből 64 ezer 82 a város tulajdona volt. E földterület nagy részét bérbe adta. 1933-ban például 48 ezer 633 katasztrális hold volt a bérföldek területe. A 10 ezer 821 bérletből 200—1200 négyszögölet 3351-en, 1—5 holdat 4241-en béreltek. Az adott körülmények között a bérlet előnyös volt, mert hosszú lejárattal biztosította a bérlő megtelepedését, tanyaépítését. A város azonban könyörtelen is tudott lenni, karhatalmat mozgósított a fizetésre képtelen bérlők ellen. Máskor a tűzoltókat rendelték ki, hogy bontsák le a bérlő tanyáját, nehogy visszaköltözzön a család a fölmondás után. 1933. május 15-én a rendőrök oszlatták szét a Széchenyi téren gyülekező, legalább 400 bérlőből álló tömeget, akik panaszalkat akarták előadni. Pénz- és fogházbüntetéssel sújtották mindazokat, akik a fennálló renddel szembenállásukat kinyilvánították, és erről a hatóság tudomást szerzett. Az egészségügyi helyzet Szeged tanyavilágában rendkívül rossz volt. 1939-ben például a 69 külterületi tanyai iskola harmadrészének növendékeinek csaknem fele tbc-fertőzött volt A város az anya- és csecsemővédelmet 11 intézeti orvossal és 14 védőnővel látta el, holott a város területe sokkal nagyobb volt, mint ma. „Ez a szervezet a legjobb akarata és felkészültsége mellett sem képes a reá rótt óriási feladatoknak megfelelni..." — írta 1937 végén a tisztifőorvos. Felsőközponton (Balástya), ahol 13 ezer 106 lakos élt, csak egy orvos és egy védőnő tevékenykedett 1939-ben. Népkonyha, ínségmunka, jótékonykodás. Ebből állt az uralkodó osztály szociálpolitikája. A szocialista tanítások szegedi terjesztésében az Altalános Munkásbetegsegélyzö és Rokkant Pénztár 1878-ban alakult fiókja játszott szerepet, amely a burzsoázia és a klérus vezetése alatt álló munkásszervezetek elleni harcban jött létre. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1890. évi alakuló kongresszusának határozatai előtérbe állították a különböző szakmák munkásainak szervezését. E szocialista szakegyletek igyekeztek előmozdítani a munkások politikai nevelését, egyes szakosztályok pedig, és ilyen Szegeden is akadt, a cipész- és szabószervezet számos vezetője az osztályharcos irányzatot támogatta. Gondot fordítottak a munkások közti agitációra, a tagok anyagi helyzetének javítására. 1897-ben Szegeden a kötélgyártó segédek, valamint a vas- és fémmunkás segédek szakegylete alakult meg. A kötélgyártóké elsősorban a kenderfonógyár segédmunkásaira támaszkodott. A századfordulón több szakma országos kongreszszust tartott, amelyen a szakszervezet megalakulását mondották ki. A szakszervezetek azután számos eredményes sztrájkharcot vezettek, törekedtek a tagok szociáldemokrata nevelésére. 1904-ben Szegeden a mintegy 7 ezer ipari munkásnak körülbelül 14 százaléka, 1906 végére már a 40 százaléka tartozott a szocialista szakszervezethez. Mind élesebb küzdelem bontakozott ki a kizsákmányoltak és a kizsákmányolók között. 1927 októberében például a Szegedi Kenderfonógyárban azért robbant ki a sztrájk, mert a gombolyító részleg munkásnőit magas pénzbüntetéssel sújtották, és durván bántak velük. Az igazgatóság minden munkást kizárt a munkából. A szakszervezet átlátott az igazgatóság szándékán: maga a vezetőség provokálta ki a sztrájkot, hogy ürügye legyen a munka beszüntetésére. Ugyanis átalakítás és szerelés volt esedékes a gyárban, és a kizárással az igazgatóság mentesülni akart a bér kifizetésétől. A harcot a vasmunkás szerelők döntötték el: csatlakoztak a sztrájkhoz, meghiúsítva az igazgatóság számításait. A bérharc minden munkásnak 4 százalékos bérjavítást hozott. Így végződött a Varga-féle és még más kenderfeldolgozó üzemben ugyanakkor lefolyt sztrájk is. A következő évben a Vénusz Cipőgyárban is egyértelműen léptek fel a munkások az akkordbér bevezetése ellen, amit ha bevezetnek bércsökkenést ért volna el a gyár vezetősége. A munkások tiltakoztak, a próbahét ledolgozására sem voltak hajlandók. A vezetőség három nap múlva 24 felsőragasztót és tűzőnőt elbocsátott Helyükbe új munkásokat toborzott. Azonban azok sem vállalták az új munkarendszert, szolidaritást vállaltak a régiekkel. A vezetőség erre elállt az akkord bevezetésétől. A kendergyári munkások 1928 októberi sztrájkja, a munkásszolidaritás emléke még ma is él, nemcsak a résztvevők, de az utódok emlékezetében ls. A mozgalmat a vasasok kezdték, 25 százalékos béremelést kérve, csatlakozott hozzájuk a gyár valamennyi munkása. A sztrájkot tüntetések követték, és a város úgyszólván minden üzemében szimpátia megmozdulások zajlottak le. A munkásosztály példát mutatott emberségből: gyűjtöttek a sztrájkolók családini részére, sőt még más városok munkásai is elküldötték segélyeiket. Az együttérzés kitartásra buzdította a szegedieket, és eredményt is értek el. A háború alatt a terhek állandó növelése, a terror fokozódása, a háborús véráldozatok a parasztság számára is a nyomort és nélkülözést hozták. Fokozódott elkeseredésük, a háború elleni gyűlöletük. A szegedi kommunisták a tanyai lakosság körében végzett agitáclója során igyekeztek rámutatni a háború igazi céljára, s a beszolgáltatások megtagadására szólították fel őket. 1943 tavaszán 695 kis- és középparaszt ellen Indult büntetőeljárás, mert nem teljesítették a zab, a tengeri, a burgonya és egyéb terményekből előírt beszolgáltatást. A következő években a parasztság ellenállásának eredményeként a városra kirótt terménymennyiséget még a karhatalom igénybevételével sem tudták begyűjteni. Most épül a belgyógyászati klinika intenzív osztálya. (Tervezője Tarnai László) A háború következtében sok egyetemi épület megsérült, a gyermekklinikát lebombázták [