Délmagyarország, 1974. június (64. évfolyam, 126-151. szám)

1974-06-02 / 127. szám

VASÁRNAP, 1974. JÜNIUS 8. Könyvheti históriák Llebmann Béla felvétele Könyvhéti találkozás 1955-ben, a csehszlovák—magyar barátság jegyében. Dér Endre társaságában Jaromir Tomecsek író, Brno testvérváros kUldötte I lyenkor, a könyvhét idejetáján — belémnyilallik a fájdalmas felismerés: lassan-csendeskén könyvheti veteránná aszalódtam, hisz az első, hőskori könyvhetem óta — amikor a gimnázium cserkészcsapatától kölcsönkért ponyvasátorban magam is segítettem Komlósi Sándor bölcsészhallgató barátomnak a népi írók könyveit árulgatni a csabai főtéren — jó harminc esztendő zúgott tova... Jubilálok tehát. S elémtódul számos ködbeveszett arc, számos igaz „mese" — a könyvhétről. Az arcok közül mindenekelőtt Veres Péteré — Péter bácsi sovány, mosolygós arca dereng elém. Csaba József, lelkes soproni líceumi tanár — a plebejus irodalom megszállottja — hozta közénk őt; a könyvhét a Veres Péter Sinkáról és József Attiláról szóló előadásával kezdődött, egy fülledt kora nyári estén, 1943-ban. Veres Péter szinte egyhúzlomra „bamlizott" Balmazújvárostól Sopronig, s amíg •azt fejtegette egy zsúfolásig telt koncertteremben: miért egyedülálló József Attila, a „Külvárosi éj" költője — meg Sinka költészete. aki ísmételhetetlen módon emelte az irodalomba a biharibékési pásztorvilágot — sűrűn törülgette homlokát egy patyolat zsebkendővel, s legendás hófehér parasztinge' is facsaró víz lehetett... De azért ő ls, a hallgatóság is bírta erővel, s a soproni diákság szinte megostromolta őt a végén, hogy valamelyik Püskikiadta könyvbe beleírhasson egy-két szót, dedikációként. Nehezen fogyott a sor, pedig vacsorázni is kellett még. Vacsora után — nagy-nagy örömömre — engem ért az a megtiszteltetés, úgy is, mint féligmeddig földit: zsadényit —, hogy a szállására kísérhessem Péter bácsit, a Pécsi Tudományegyetem ev. teológiai fakultásának vendégszobájába. A fakultás kapujában, keményen kihúzva magát, frissen suvickolt bajusszal s megnyiratkozva állott Komjáti bácsi, a pedellus, s úgy nézett át kettőnk feje felett, mintha lesne még valakit ... Veres Péter derűsen kezelt vele. Komjáti tata tétován nyújtott kezet, s egyre a hátuk mögé meresztgette a szemét, mintha még várná, hogy előlép valaki a nagykapu fényébe — a koromsötétből. Aztán rosszkedvűen, vonakodva vezetett minket a vendégszoba irányába. S a fejét sűrűn kapdosta visszafelé: hátralesegetett egyre. S valamit egyre morgott. Ügy tetszett, mintha diinynyögése egyáltalán nem illett volna a szent falak közé. Előreengedtem Péter bácsit, a jó öreg „pedlárt" meg vallatóra fogtam suttogva: — Valami baj van, Komjáti bácsi? — Az istenit, neki! — tört ki dühösen —, hát csakugyan ő az íróvendég?! Én meg ebben a vastag posztóban izzadok már fél órája! Osztánhát e' csak egy paraszt! Éppen olyan, mint én! Akkor vettem jobban szemügyre az öreget: uramfia, díszbe öltözött! Abban a feszes, agyonzsinórozott, maga nyakú hajdúmandérban várta az író „urat", két óra hosszat, amelyikben év elején forgatta volt az egyetemi fütyköst, háromszor hajintva a padlóra, nagyot kurjantván: „A Tanács!". — Ö, az isten lűjje fejbe a vén Komjátit! — káromkodott még egyet, keserűn röhhentve saját magán ... Reggel persze már megbékélve hozta a nagy köcsög tejet, meg az abált szalonnát: — Ezt kóstolja meg, hajja, házi szalonna e', Beledrül! S rántott egyet a panyókáravetett, hétköznapló kabáton, nagy-gangosan... A prózaíró, persze, megelégszik egy csupor friss tejjel is, reggelire, vacsorára ... Hanem a költőkkel baj van ... Azok örökké éhesek — a szerelemre, kalandra, leányok csókjára. Különösen a földeáki éjszakákon jön meg az étvágy. Mert a következő igaz történet itt esett meg velünk, a szomszédban, Földeákon. Két fiatal költőt vittem ki magammal a 959-es könyvhétre: Borbély Gabit és Magdu Luciánt. No, a könyvheti esten túljutottunk bukándozva, mint orosházi ember a' talyigán. Ezután kezdődött a haddelhadd ... Előzően Gabi (aki ma a KISZ Központ' titkára) komoly fiúhoz, illőn olvasott fel — komoly sorokat: „Apró szilánkokra tört a csend s kihullt a hajnal kezóből..." Erre a két szép sorára máig emiékezem. A vékonyka Magdu Lucián szemüvege ábrándosan párállott, úgy olvasta melankolikus hanghordozással : „Nesztelen a folyóba (ereszkedtünk ,1; a víz csobogva csókolta (kebleidet.. Ezek g szerelmes strófák okozták vesztünket. Mert „Lüszi" barátunkra az est után ráragadt »gy matrózblúzos nagylány. Nem lehetett levakarni róla... Szép barna leány volt: persze, hogy párja is akadt a faluban ... Legalábbis — udvarlója. Lüszienék összefonódva andalogtak a templomkert cserjéi között a sötétben, amíg a Szegedre visszarepítő autóra várakoztunk... Mi, Gabival — tisztes távolban állingáltunk. Egyszer csak halljuk ám, hogy három árny kerülgeti Luciánt. — Ide gyere, ha mersz! Te gané! — kiáltoznak a nekitüzesedett poétának. Kezdem cudarul érezni magam- Végre is, én a legvénebb szamár vagyok a felelős a fiúk épségéért! Zsebembe nyúlok kendőért, mert a homlokom csupa verejték. Hideg vasféle akad a kezembe: az édesanyámtól egy hete kapott bicska! Szegénykémnek, hiába mondogatom, hogy családos, meglett ember vagyok: csak megajándékoz valamivel mindig, ha otthon járok. Tétován nézegetem a bicskát. — Ide csak azt a békanyúzót, Bandi bátykó! — kiáltja ércesen Gabi. Közelebb lép a megder-' medt srácokhoz, s csattogtatni kezdi a bicsakot a holdvilágnál. A földeáki három királyok elódalognak, koldusmód. Nagyot nevetünk, felszabadultan kacag velünk a lány — s az autó már dudál ls: mehetünk vissza épkézláb, Szegedébe. ... Szegény kis Lucián! Hogy volt-e ideje később a folyóba reszkedni a földeáki széplányai? — Ki tudja... Lucit elteittük azóta. DÉR ENDRE •) tttiwe. ti 31 !.>i«v>,:.'..ici.um<J> «3»s jislxc uanott* lítummxrwii'wni (!.<» !«)< Iwiw ^ h«wiíi< úfr.mfe ujb fcwiivnm iiirr, m<tt<nmarHi> tkurémti mktfm mfikmmr^nii >*4 faniwi Reich Károly oy.t-hiflK&íf'XliX: vX'C* fi ::<«« JWJWí »5s? Kass János Veress Miklós Csillagtűz IV. SZÉCHENYI ISMERETLEN LEVELE PETŐFIHEZ Ügy mondják fiam Szibériában rab vagy és mellkasodban köhögés lakik — az enyémben átok a szív helyén mért megátkoztál s holt szemgödreimben két szörnyiycsillag ég csupán: megőrülés és kétségbeesés Gondolj apádra rossz fiú — a bánya csak mint a fej: kísértettel teli de itt a tetszhalott hazára kúsznak a szemétdombok undok férgei s már lábamon föl s hullnak mennyezetrö1 s a pisztoly csövében golyó helyett egy-egy hiénaszem: Thicrry vadkutyáié lesnek mohón s én nem merem ravaszra szorított ujjamat mozdítani mert ha koponyámba repülnek meg nem ölnek de bentről kémlik lázatag agyam S mondják fiam lándzsával szúrtak át s lám vér és víz ömlött ki mellkasodból míg hozzám szóltál: óh atyám atyám mért hagytál el engem Nem tehettem másként — iszonyú gyilkos vagyok én felhőim: fölgomolygó hullaszag magyar mezőkről Éhenhalt anyád és énmiattam mert sárkányfogakkal vetettem ezt az országot teli s nem lön kenyér csak vér csak vér s pirosló folyamainkból rőtes kútvizünkből nem ihatott ember sem állat — végül a kútágasból hajtott rossz bitó a mártíroknak fájakent terülve szét és lengtek rajta öngyUmölcseim akasztott hétvezérek Most haza nem is jöhetsz fiam Hanem figyelj a bánya jó: beáshatsz ott a mélybe — lőporra pénzt ha nem felejtek — és e férges bolygót fölrobbanthatod ... De mégse: hagyd míg fölfalja magát hogy szétröpülve romlott porszemi meg ne fertőzzék a tiszta Urt Lipták Tibor \ Mozdulatok borzalmas ez a csönd két lépés és az isten között két lépéssel minden mögött befejezetlen mozdulatok mint a széttépett versek lobbannak — a semmibe esnek nem nyúl értük senki szentek és elveszettek Petrl Ferenc Zuhog a hó Ha szeretnél meg ha szerethetnélek ha ketten volnánk számkivetve gagyogásodban felragyognék nem kellene hogy felsüssön a nap hogy kisebesedjem hogy az árnyékodban éjszakázzam akár egy alvadatlan vértócsában ahol az ábrándok orvtámadása ellei nincs már módomban védekezni zuhog a hó tarlanak a szélcsend ujjai mozdíthatatlan ágak < i