Délmagyarország, 1974. március (64. évfolyam, 50-76. szám)

1974-03-10 / 58. szám

VASÁRNAP, 1974- MÁRCIUS 10. DM Mk a ma gaz ftrcss Miklós Megszemélyesítés Ez a fa mint a többi: kisarjad él ledül susogni tud s zörögni csupán nem kint — bellii ez nem a hol-nem-volt-fa vastagul ágboga mintha belepte volna valami zúzmara ez a (a ott gyökérzlk ahol lélegzetem suhog egy télig őszig aztán csak végtelen ez a fa ha virágzik sziromhullása vér ez a fa ringat a lázig és a halálba ér mert akkor tud teremni ha csönddel lesz tele ebből sarjad a semmi: hiányom levele. A

Pécsen megjelenő Dunántúli Napló fotóriporterének, Szokolai Istvánnak szegedi, sajtóházbéli kiállításáról mutatunk be néhány képet olvasóinknak. A Baranya megyei újság és a városunkban megjelenő két napilap között szövődő együttműködés, kölcsönös érdeklődés jeles eseménye volt a kiállítás. A megnyitó közönsége sok elismeréssel szólt a fotoriporter bemutatott, hatalmasra nagyított képeiről, mél. tatói természetességét, keresetlen őszinteségét, biztos technikai jártasságát és jó kompozícióit dicsérték elsősorban. A Sajtóház klubjában rendezett kiállítások sorában gyakran találkozunk fényképekkel is. A fotoriporter — feladatából eredően — „klisé alá" dolgosak, megszenvedve sokszor a nyomdatechnika képmódositásait is. Bár a lap közvetítésével sok ezer ember találkozik naponta képeivel, számára is, de közönsége számára is esemény, ha egy-egy kép eredetiben, fölnagyítva, tökéletes kidolgozásban is falra kerülhet. Szokolai István képeit napi munkájából válogatta ki, eredeti célja mindig a lap szolgálata, és nem a kiállításra készülés volt. örömmel láttuk a napi műnké maradandó képeit. A Nagy Öregek kora Halhatatlanok nincsenek Bármily hűségesen szolgálnak is bennünket szerveink, egyszer csak felmondják a szolgálatot. Kifáradnak, elkopnak, idejük iejár. Halhatatlanok mégis vannak. Ha szerveik felmondják a szolgálatot, művük tovább szolgál. Fáradhatatlanul, kophatatlanul, az idők végezetéig. Amikor közülük a legnagyobbak egyikétől, Pablo Picassótól kellett elbúcsúznunk, eszembe jutott a róla készült dokumentumfilm: klottnadrágban állt egy üveglap előtt, s villámgyors kézmozdulatokkal varázsolt képet az üveglapra, ugyanazzal a teremtő erővel és fürgeséggel, amellyel húszéves korában a plcassói életművet megalkotni kezdte, mintha még az a képesség ls benne rejt. lett volna, hogy az utolsó pillanatig elhitesse velünk: ő lesz az ' első, aki testileg sem hal meg. Kilencvenkét éves volt, s mert új és új alkotásokkal lepte meg a világot, már csakugyan azt hittük, hogy örökké fog élni. De erről a csodálatos emberről az is eszembe ötlött: vajon, nem a hozzá hasonló Nagy öregek korát éljük-e? Vajon a nyolcvanhárom évet ólt Goethe, vagy Hugó nem kivételes példái-e a múlt századnak, s nem a korán távozott halllatatlanok jellemezték-e inkább századunkat: a Byronok, a Petőfik, a Rimbaudok? Vajon gondolunk-e arra, hogy a Sziget fái közt sétáló aggastyán, az öszikéket író Arany János mindössze hatvanéves volt. vagy hogy az Emberi Színjáték hatal^ mas művét feltornyozó Balzac, akit szintén aggastyánnak képzelünk, ötvenegy éves korában halt meg? És vajon a mi korunkat nem az jellemzi-e inkább, hogy nagy írója, Thomas Mann, nyolcvanéves koráig alkotott, hogy nagy filozófusa. Lukács György húszéves tudományos tervéről nyilatkozott hetvenévesen egy interjúban (és e tervet csaknem teljesítette is), hogy Kodály Zoltán a nyolcvanötödik születésnapja előtt távozott, hogy Bernard Shaw kilencvennégy évjg élt, hogy a század nagy nevettetője, Charlie Chaplin, nyolcvanöt évesen ís elnyűhetetlennek látszik, hogy a rákkutatás egyik vezetője, a nyolcvanévesen ls fáradhatatlan Szent-Györgyi Albert, hogy a hetvenévesként tavaly ünnepelt Illyés Gyula újabb és újabb művekkel lepi meg híveit, vagy hogy a pesti fiatalok egy hetvenkilenc éves Nagy öreg, Déry Tibor új műve kedvéért állnak sorba a Vígszínház pénztára előtt? Az ilyen névsorokban mindig van valami önkényesség. Hiszen felsorakoztathatnánk egy ellennévsort is, a fiatalon meghalt József Attilától Franz Kafkán át, Kondor Béláig. De a következtetés mégsem hamis, a tendencia igen is létező: valóban a Nagy öregek korát éljük. S erről akkor győződtem meg végérvényesen, szinte statisztikai bizonyossággal, amikor kézbe vettem a Szép versek cimű antológia legutóbbi kiadását. Mert ez az antológia olyan pillanatot rögzít, amilyen még soha elő nem fordult a magyar irodalom történetében: u mai magyar költészetet képviselő hatvankilenc antológiabeli költő átlagos életkora ugyanis ötven év. Költők ezt az életkort, ennyien, soha nem érték meg nálunk. Harmincon innen csak ketten vannak az antológiában, harminc és negyven között tizenkilencen, negyven és ötven között tizenheten, s az ötvenen túliak vannak legtöbben: huszonegyen. Ha ugyanilyen antológia készül, mondjuk 1848-ban, az életkorarányok pontosan fordítva alakulnak. Huszonegy költő harmincon innen, és két költő ötvenen túl. Már-már azt hittük, hogy a költői életpálya törvényszerűen rövid. Hogy költő csak lobogó hajjal, égő-fiatal szemekkel képzelhető el. Mai költőink rácáfolnak a hiedelemre: végre, először, sokáig élnek. Honnan ez az életerő? Honnan a kilencvenéves Picasso fürgesége? Honnan a halhatatlanoknak ez az elnyűhetetlen fiatalsága? Miféle csoda magyarázza, amit a hetvenöt éves Lukács György derűs öniróniával mesélte el tanítványainak, hogy tudniillik: most kezdett kinőni az egyik bölcsességfoga? Az ember hajlamos arra a magyarázatra, hogy ennek az örökfiatalságnak egyetlen titka van: a munka. Az ecset, a véső, a toll kemény szorítása. A magamegnemadás. A teremtő nyugtalanság az utolsó pillanatig. Szép magyarázat, sőt tulajdonképpen igaz is. Én mégsem elégszem meg vele. Van tudniillik egy másik, legalább ilyen fontos magyarázat is. Így hangzik: Ezek a Nagy öregek azért tudják megőrizni a fiatalságukat, mert van mit megőrizniök. Volt fiatalságuk. Robbantani tudtak már huszonévesen. Sikerre vinni tehetségüket. Elismertetést szerezni ifjúi fővel. Picasso huszonhárom éves. amikor túllép úgynevezett kék korszakán, huszonöt évesen már a rózsaszín korszakon is túljut. és huszonhat éves, amikor új képzőművészeti időszámítást jelentő kópét. Az avignoni kisasszonyokat megfesti, s már egész Európa zengi a nevét! Lukács György huszonhárom—huszonnégy évesen a Nyugat és a Huszadik Század munkatársa! Illyés Gyula huszonéves, amikor versköteteit már Babits méltatja! Chaplin huszonhárom évesen tűnik fel Hollywoodban, néhány^ év múlva az egész világ az ő filmjein derül, s még harmincéves sincs, amikor saját filmstúdiót vezet! Ám ez a magyarázat: egyúttal az érem másik oldala. Meghoszszabbodott az életkor, de meghosszabbodott a mai fiatal tehetségek fiatalkora is. Túlságosan sokáig maradnak kezdő státuszban, szinte beleragadnak ebbe az állapotba, nem tudnak robbantani huszonévesen, elismertetést szerezni ifjúi fővel. Ismerünk-e most huszonhat éves világhírű festőt? Ir-e most valaki huszonnégy évesen olyan alapművet, mint Lukács drámatörténete volt, illetve, ha ír: tudunk-e róla? Vannak-e „befutott" költőink a huszonévesek nemzedékében, s nem számítanak-e még a harmincasok is kezdőknek? Vezetnek-e huszonévesek filmstúdiót, kutatólaboratóriumot? Szerkesztenek-e folyóiratot? (Csak emlékeztetőül: Einstein huszonhat éves. amikor specilális relativitáselméletét megalkotja, és harmincévesen már egyetemi tanár; Németh László harmincegy évesen folyóiratszerkesztője, vezető kritikusa és ideológusa a népi írók mozgalmának.) Az érem egyik oldala tehát: sok a Nagy öreg a Szép versek antológiában. Es az érem másik oldala: kevés a Nagy Fiatal a Szép versek antológiában. De nem azért, mert kevés a tehetséges fiatal (nagyon is sok van belőlük), hanem azért, mert nem férnek bele az antológiába. Üj helyzet ez, nem szoktunk hozzá, nem készültünk fel rá. De, úgy látszik, most már gyorsan fel kell készülnünk, a társadalmi munkamegosztás új arányainak kialakítása érdekében, a tehetséggazdálkodás érdekében. Mert örvendetes, hogy a halhatatlan Nagy öregek korát éljük. De a következő csak akkor lesz ugyanilyen örvendetes, ha mar most élni kezdjük a halhatatlan Nagy Fiatalok korát is. FARAGÓ VILMOS