Délmagyarország, 1974. január (64. évfolyam, 1-25. szám)

1974-01-06 / 4. szám

VASÁRNAP, 1974. JANUÁR «. 7 EDE1EJE1SB Egy tányér puliszka A lány nem.tudta mit feleljen, övatosan merítette kanalát a puliszka lágyan rengő világítosárga húsába, miközben tekintete a falra tévedt. A falra, éppen szemközt nagyapó barnára öregedett képeire, amelyek fegyelmezetten oorakozak a közös léckeret sötétrepácolt őrizetében. Vén fotográfiák, régi kedves ismerősök, mind külön történet, az első világégés egy fejezete. Nagyapó utolsó néhány évének kifogyhatatlan meséi Isonzóról, Doberdóról. Mintha az elmúlt félszázad teljesen semmibe tűnt volna, a régi meséket tudj* isten hányszor elbeszélte. Nem egyszer előfordult, hogy valamelyik családtag türelmetlen kifakadással felcsattant: — de apuka, ezt már annyiszor hallottuk. — Igen? Csak szóljatok rám — mentegetőzött ilyenkor a válasz és az öreg szemek kicsit elfátyolosodtak — olyan as én eszem már mint az öreg rocska. lyukas, oszt' minden kihull belőle. A kackiás bajszú magyar huszár. a legény-nagyapa kihúzott derékkal mosolygott a képkeretből, a préselt szirmát hullató havasi gyopár alól. Ez a derű most egyenesen Magdinak szólt, akinek — ki tudja miért — az e régi nyáreste jutott eszébe, amikor hirtelentámadt szeretelével átölelve nagyapa nyakát azt mondta: — ha nagy leszek, akkor is mindig eljövök hozzátok. És a szelíd csöndes válasz az öreg szájból: — dehogy jössz kislányom, ha felnőtt leszel, a Balatonhoz utazol majd, nem egy ilyen sárfészekbe mint a mi vidékünk. így lesz, meglásd. Igen nagyapó, te már akkor jobban ismertél engem mint én magamat. Jól jövendöltél:* múltak az évek és egyre ritkábban jöttem, mindig akadt valami halaszthatatlan dolog, valami akadály. Bizony két éve múlt, hogy egyáltalán nem jártam itt. Talán most sem jövök, ha nagyanyó nem írja kérő-rimánkodó hangú levelét: gyere, várunk. Szűk és unalmas lett nekem ez a kis ház, pedig itt kuporgattátok ti ketten, két . drága öreg, gyermekkorom legszebb napjait. Annyit összegyűjtöttetek, hogy a felnőttkort is de sokszor ezek emléke fényesítette ragyogóvá. A puliszka cukros leve olyan édes, hogy elnyomja a könnyek sós ízét. A régi kedves íz győz. Magdi csak a finom édeset érzi szájában, csak szempillái árulkodnak nedves csillogással. Nagy. anyó leheletnyi érintése pihen meg a vállán és szeretettel biztatja: egyél édes lelkem, hisz mind neked, csak neked főztem. S ez a csodálatos szeretet minden bántást, mellőzést feled. Mert ennek sajátja, hogy nem érdek a forrása, hanem az, hogy vagy, létezel. És soha nem fog kiapadni, csak ' egyet kell tenned: hogy elfogadd. BÁN KATALIN A falu, a vörössalakü vasútállomás tenyérnyi várótermében a kiszellőztethetetlen cigarettafüsttel, a vásártér a magukat visítva kellető fehérszőrű malacokkal, de még a mindent körülölelő déli harangszó is jócskán mögöttük maradt. Nem volt már semmi más, csak a végtelen kékesfehér hótakaró alatt alvó pusztaság. Keréknyomnyi keskeny csapás kitartó kanyargása választotta ketté a végtelen decemberi fehér, séget. Mintha a lovaknak mulatnivaló kedve támadt volna; nyerítő, táncosléptű szapora ügetésbe kezdtek. — Érzik már merre van a hazafelé — kacsintott hát. ra a bakon ülő Mihály bácsi. A vad vágtától a szán néha mintha felemelkedett volna a napsugarak hidegfényű nyalábjáig, hogy aztán alig észrevehető billenéssel havat érjen. Magdi macskamódra gömbölyödve élvezte a kályhameleg suba védel. mét és észre sem vette, rosszked. ve amellyel az útra indult, egyszeriben elillant talán a téli széllel és messze jár már valahol. Hol a jobbján ülő Ferit faggatta a régi ismerősökről, aztán választ sem várvar másik oldalra fordult Jóskához kíváncsiságának újabb ostromával. Unokabátyjai nevetve, egymás szavába vágva meséltek, lelkendeztek. A derűs jókedv percekké zsugorította a majd egyórás utat, hamarosan bé is kanyarodtak a tanya udvarára. Még javába hámozták magukat a takarók melegébál, de nagyanyó feketeruhás alakja már fürge apró léptekkel sietett feléjük a- tornác ajtajából. Cuppanós csókkal, jobbról-balról üdvö. /.ölte Magdit, aztán maga előtt pörgetve lesajnáló arckifejezéssel mondta: — No, hisz' ez a városi koszt! Milyen hitványka vagy édes gyermekem! Na, majd itt szedsz magadra egy kis húst, meg színt meglásd Ánár pár nap alatt. — Magdi pirulva nyelt egy nagyot, s arra gondolt, mi lenne, ha a nagymama ismerné a fogyókúrák kínzó gyötrelmeit, ha tudná mibe kerül ez a „hitványság". A fiúk csizmáj már a tornácon dübögtek megszabadulni akarván a makacsul tapadó 'hórétegtől. Mind beléptek sorban a barátságos enyhet árasztó konyhaba, ahol Magdit teljesen hatalmába kerítette a gyerekkor megannyi emléke. Tegnap volt tán, hogy fészekalja unokahad harcúrozott a kemence körül, esténként a szertartásosan pipázó nagyapó lassú szavát hallgatva. Talán az is nemrég történt, hogy Jóska meg Feri ecetet itatott vele málnaszörp gyanánt s most lám ezek a jól megtermett legények állnak mellette a hajdanvolt vásott kölykök helyett. v Közben váltig kérdezgették: mi újság a városban, hogy vannak az otthonmaradtak. Eltelt vagy egy óra is míg a fogadtatás meleg hullamaj lassan elcsendesedtek és a fiúk is dolguk után néztek, hiszen az állatoknak tépjen is enniök kell. Kettesben maradtak: a fiatal lány meg nagyanyó. A kicsi öregasszony nyelve szaporán peregve saját dolgait beszélte a réglátott unokának. Panaszosan sóhajtotta, hogy a fiúk azt akarják, menjenek be lakni a faluba. Szép modern házat építenének gézfűtéssel, csempézett fürdőszobával. Márpedig őneki ugyan nem kell. Megvolt ezek nélkül eddig is, jó lesz így ezután is. Ö megfulladna ott a rengeteg ház között, próbálta már a tavaly télen, amikor úgy volt, hogy Mariska lányáékhoz költözik, de már a második héten visszavágyott a jó öreg búbos kemence mellé. Ugyan hol lehet máshol olyan pillekünnyű foszlós kenyeret sütni. Azóta aztán a fiúk is mintha kifogytak volna a falubaköltözés étveiből. — Nem lehet már az öreg fát kiszakítani a talajból, ahol termett, mert menthetetlenül belepuszul — mondta, ki a szentenciát. Szép karácsonyesténk lesz ma! — • váltott témát fénylő arccal nagyanyó. — Este megjönnek a többiek is, mind-mind együtt leszünk. A tisztaszobában terítünk, ott kényelmesen elférünk. Te díszíted a karácsonyfát, mert olyan ügyes, könnyű a kezed. , Egyet-kettőt térült-fordult a Lekete flanellszoknya, s már a lány előtt piroslott a régj rózsás cseréptányér. Magdi szabadkozó keze megállt a levegőben, aztán a hamiskásan mosolygó öreg arcra emelte tekintetét., — Mit nézel úgy rám édes gyermekem. Azt hiszed, mert olyan ritkán jársz errefelé, rhár elfelejtettem mi a kedvenc ételed. Bizonyságul, hogy erről szó sincs, mér merte is karimáig a rózsástányért gőzölgő puliszkával, körözve rá hószínű cukrot hintett, hogy legvégül frissen fejt tejet csorgasson széles sugárban A

gyaggödrök rögéből, kemencék tüzéből, gölöncsérek tudományából születtek a cserépedények sok ezer évvel ezelőtt is, abból születnek ma is. Az Alföld fazekasai azért voltak híresek messze földön is, mert formásabb edényeket készítettek, mint a más vidéken dolgozó mesterek. Honnan vették a mintát? Ujjaikból jött elő. Saját tudomány tette egyiket-másikat, a többit a hagyomány adta. Meddig nyúlt vissza a formák hagyománya? A pereckulacsról mondják a kulitok, hogy bronzkori emlékek között rokonára találtak- Hogy a valóban lábas lábasoknak, szép mécseknek első fazekasa mikor élt — hagyjuk meg a kérdést konyhai tüzek kutatóinak. Hétköznapi edények között válogattunk a Móra Ferenc Múzeum néprajzi raktárában. Sorozatunk minden darabja arról tanúskodik, hogy a rögből születhetett palántalocsoló, öntözőkanna, csíkmákszűrő, vizesedény vagy akármi, a fazekas jól megnézte, mit ad ki a keze közüL Legalább formája legyen — mondhatta. Volt rá ideje? Biztosan. Adott u rangjára. Akik ma rúgják a korongot, ma is azt mondják: ezt másképpen nem is szabad csinálni. Csak szépen, csak jól. Ezért gyűjtenek egyre többen városi lakásban, mai bútorok mellé régi cserepet. Sáros ujjak muzsikáját játsszák vissza a korsók, köcsögök, tálak, fazekak. (Horváth Dezső felvételei.) Tóth Rózsa Leningrád /.