Délmagyarország, 1974. január (64. évfolyam, 1-25. szám)

1974-01-06 / 4. szám

VASÁRNAP, 1974. JANUÁR «. 7 Munkásművelődés Megdöbbentően kevés munkást, ifjúmunkást találtunk az amatőr mozgalomban. Irodalmi színpadok, versmondó klubok, tánccsoportok, énekkarok, zenekarok többnyire vállalati „protokoll-képviseletet" jelentenek a kulturális életben — kevésbé munkásaik tehetségének felnevelését, kibontakozását Amatőr művészeti csoportjainkban kevés a munkásember. Itt az ideje, hogy elégedetlenek legyünk népművelő munkánkkal, midőn munkásművelődésről beszélünk. Nem mintha közművelődesünk nem tett volna sokat érte, hanem, mert nem tett meg mindent! Elégedetlenek lehetünk abban az értelemben, amint Vitányi Iván író és kritikus, a Népművelési Intézet igazgatója megfogalmazta: „Nincs okunk szégyenkezni... Hogy az ország kulturális fejlettsége (az olvasók, zenehallgatók, kiállításlátogatók stb. számának mértékében) eléri, söt túl is haladja a nálunk iparilag sokszorosan fejlett kapitalista országokét — azt bizonyítja, hogy társadalmi rendszerünkben a kultúra gyorsabban fejlődilA Elértük, hogy társadalmi körülményei senkit sem zárnak el a kulturálódás lehetőségétől — de nem' tudtuk elérni, hogy a lehetőség mindenki számára valósággá váljék... A mai helyzetet ugyanis az jellemzi, hogy a meglevő lehetőségek nem valósulnak meg teljesen, a fennálló kereteket sem töltjük ki elégge". (Élet és Irodalom, 1973. április 14.) Vitányi a gazdasági fejlődés erőteljes ütemére hivatkozik, mi. dőn megállapítja, hogy a munkásság művelődése nemcsak közművelődésünk egyik kulcskérdése, de egész társadalmi életünknek is. Miért? „...Olyan fokra erkeztünk, amelyről enélkűl már nem fejlődhetünk tovább. Olyan társadalmat kívánunk építeni, amelynek a munkásság a vezető ereje, de ezt a történelmi feladatát az új követelményeknek Aiegfelelóen csak akkor tudja elvegezni, ha maga is átalakul'. Mielőtt a „miérteket" és „hogyanokat" fejtegetnénk, álljunk meg kissé az alapvető problémánál: miért kulcskérdés? A fenti idézetben benne a fe•lelet summázata: mert a munkásság társadalmunk vezető ereje. És mert létszámban is a lakosság több mint felét teszi ki az ipari népesség. Es ami a legfontosabb: a szocializmust nem csak az emberen kívül kívánjuk felépíteni, hanem az — emberben is! NemcSak a társadalom gazdasági-politikai szabadságát jelenti a szocializmus, hanem a társadalom egyedének, az embernek a belső sza. badságát is. Azaz: képességeinek, vágyainak, alkotó erejének, egyszóval személyiségének szabadságát Ezt hivatott, szolgálni közművelődésünk. A X. pártkongreszszus a szocializmus teljes felépítésének egyik íőfeltételeként említette „a magas eszmei és erkölcsi színvonalú szocialista közgondolkodás, a szocialista embertípus" . kialakulását. S ezen belül az egyéniség kibontakozásának, a szocialista demokrácia erősödésé, nek, a termelési kultúra emelkedésének elengedhetetlen eszköze, ként jelöli meg a közművelődést. Ez a nagy ember-átalakító tevékenység a közművelődés olyan fejlődését, változását sürgeti, mely az ember forradalma után — a forradalom emberét szolgálja, gyarapítja, építi. S hogy ez minő feladat? Leninre hivatkozik Vitányi, midőn megállapítja: „...A forradalom fejlődésének bizonyos szakaszában a kulturális forradalom: a forradalom maga. (Lenin: „Most már csak erre a kulturális forradalomra van szükségünk ahhoz, hogy teljesen szocialista országgá váljunk".) A társadalmi tudat forradalma nélkül ugyanis nem válhat teljessé a hatalom és tulajdonviszonyok immár megvívott forradal. ma. És ebben lehet-e fontosabb feladatunk, rhint a munkásság művelődését élővé, egészségessé, erőteljessé, egyszóval: emberformálóvá tenni?! " » Lehet-e számokkal szólni az ember láthatatlan énjéről? Szellemi-lelki gyarapodásáról? Lényegeset mondani, aligha. A számok csupán tájékoztatnak, a mű. velődés „felszíni" történéseit ösz. szegezik —jóllehet a kulturális magvetés mélyrétegi művelés. Üzemi könyvtárak, művelődési házak, egyes városi és megyei intézmények gyakran adathalmazt zúdítanak a munkásművelődés iránt érdeklődók nyakába: ennyi ember tanul, olvas, rendez, vényekre jár, múzeumot látogat stb. De a rendezvények, előadások csak „holt szavak", ha nem munkálnak tovább a személyiségekben. Aki statisztikával kilózza a népművelési munkát, könnyen a számok csapdájába kerül. A minőséget — mennyiséggel mérni? Azt hiszem, a számok egyeduralma a „mérhetetlen mérésében" logikusan következik abból a népművelői szemléletből, amit úgy nevezünk: rendezvény központúság. A népművelő rendezvényt szervez, és számokkal igazolja sikerét, mert felettesei is „konkrétumokban" (számokban) kérik munkája eredményességét. Pedig a művelődésben az egyetlen konju'étum az alkotó befogadás — ami szinte mérhetetlen—, mert itt a magvetés értelme csak a termésben mérhető. A népművelő embereket formál, következésképpen az embereket kell legjobban ismernie, íme egy munkásnő véleménye: „Jobban kellene érintkeznie a munkásokkal, megismerni életüket, időtöltésüket, hogy mit szeretnének látni, hallani, mi a kívánságuk..., így lehetne jobban megismerni azokat az embereket, akiknek műsorokat szerveznek". Jogos kérdés, de egyáltalán képes-e erre egy-egy üzemi művelődési intézmény, ahol néhány népművelőnek több ezres munkástömeget kell gyámolítania?... Ezt is tudják a munkások: „..Jiz a pár ember, aki itt is, meg a... klubban is van, örül, ha élhet, nemhogy kijárjanak közénk". így igaz, a népművelők is emberek, családjuk, magánéletük van. Bár nemes misszió|: teljesítenek, nem aszkéta misszionáriu. sok. Közművelődésünknek szembe kell néznie a tényekkel: míg ilyen anyagi és személyi feltételekkel dolgozik, aligha töltheti be azt a küldetését, amit a szocialista társadalom elvár. A rendezvényközpontúság idegen az alkotó művelődéstől. Egy szerelő említette: „Haknizó társaság jött ide. Én úgy éreztem, mi a csudának ülök most itt? Azért kapom-e ezt a nívót, a műsort, mivel nem becsülnek többre vaggy azért kapom, mert azok a művészek nem képesek többre?" Nos, a kölcsönös nem-ismerés ilyen népművelést szülhet. De ugyanilyen elidegenítő az is, ha a közönség műveltségét messze meghaladó műsort hoznak. A művelődésben tehát elengedhetetlen az emberismeret és a fo_ kozatosság az ismeretnyújtásban. Másként a felfedezés, ráismerés öröme helyett — a „magas ez nekünk" elkedvetlenedést eredményezi. A munkásművelődés nem vala. miféle kultúraszolgáltatás, sokkal inkább tevékeny művelődés, önművelés. S ha ezt az alapelvet elfogadjuk, akkor teremtsük meg ennek örömszerző voltát. A fáradozásnak, az önművelésnek és az egyéni érdeklődésnek kézenfogva kell járnia, hogy a személyiség-gyarapítás* élményét nyújtsa. „Énekarra járok, 1961ben jöttem ide akkori munkatársaim rábeszélésére. Szeretem, szívesen csinálom... az esztendők során az életszeretetet úgy kifejlesztette bennem, hogy ha valamikor abba is hagynám, igen nagy űrt jelentene számomra" — vallja egy 48 éves munkás. Íme az önművelés, az amatőrködés belső, emberi szépsége, az önmagát kereső — önmagára találása. Ezért tartom teljesen idegennek az önműveléstől azt az „igazoltatást", amelyet szociális, ta brigádoktól kérnek az értékeléskor. Mert mit nyújt a „bizonyítvány?" Legjobb esetben a jelenlét igazolását, rosszabb esetben az „ügyeskedés" jelesét. Egy ifjúsági klubvezető szerint: „Megvannak azok az éveleji vállalások. Egész évben hallgatnak róla, és csak akkor év végén, értékeléskor megy a fühöz-fához kapkodás, futnak ide-oda, beszerezni a papírokat, s aláírja nekik mindenki... De mögötte nincs munka". Művelődésről, önművelődésről nem lehet mozijegyekkel, aláírásokkal, pecsétekkel elszámolni — ez az ember benső ügye, szellemi-lelkiismereti dolga. S bizonyára megvannak az ehhez méltó emberi „mérőeszközök", akár egy-egy klubfoglalkozás, akár egy-egy vetélkedő, beszélgetés formájában. o Nem kétséged, hogy a munkások művelődésének egyik nagy lehetősége a szocialista brigádmozgalom. A brigád a termelésben első. sorban munkaközösség, a szabad időben azonban már emberi közösség, amelyben az egyedek képessége, hajlama, érdeklődése ér. vényesül. Egyszóval a brigád sok. színűsége. Éppen ezért a művelődésben a brigád nem őrizheti meg azt a szervezeti egységét, melyet a termelés feltételez. Mert ki-ki egyéni adottságai szerint tölti szabad idejét. Így lehet hasz. nos, így lehet emberformáló. Következésképpen nem tartom célravezetőnek — őszintének — a kollektíven tett kulturális vállalásokat. Arra a kérdésre, hogy formálisnak tartja-e a kulturális vállalást, egy nagyüzem fiataljainak 34 százaléka igennel felelt, 49 százaléka pedig részben érzi annak. (Kedvezőbb ennél az érettebb nemzedék véleménye.) Nos, akárhogy van is, elképzelhetetlen, hogy egy brigádban mindenki egyforma érdeklődésű és tehetségű legyen. A szocialista brigádok önművelése tehát — egyes esetektől el. tekintve — nem történhet kollektíven. A brigádközösségekből kilépnek az egyének, hogy a mű. velődési klubok, körök, csoportok kis közösségeiben találkozzanak más — > de érdeklődésükben rokon — brigádtagokkal. A brigád., közösség felbomlását jelenti ez? Semmi esetre, mert nem csorbítja a termelőközösség funkcióját. Ellenkezőleg, az egyén sajátos tudása, kedvtelése inkább jótékonyan hat társaira. Hány munkás lett olvasóvá úgy, hogy munkatársa dicsérte a könyvet; hányan léptek énekkarba, színjátszó csoportba, mert* valaki a brigádban megkedveltette velük?! Kis csoportos művelődés azonban illuzórikus tervezgetés mindaddig, amíg nincs megfelelő kulturális intézménye a vállalatnak, vagy a munkások lakóhelyének. És itt ismét a pénz szól bele az ember dolgába.,. Meglepődtem, amikor hallottam, hogy egy film. rendező otthagyta az egyik gyár művelődési házában szervezett filmankétot, mondván: ilyen helyen nem tud beszélgetni. Munkások is szóvá tették, hogy nem vonzóak sem a művelődési házak, sem programjaik. (Feltehetőeó üzemi, vállalati kultúrtermekre céloztak.) A közművelődés lelke ma a klubfoglalkozás. Ez nyújthat kellemes helyszínt, tevékeny részvételt, belefeledkező beszélgetést és baráti társaságot a művelődőnek. Ennek van emberi arca. De hát ehhez szakkörök és klubok sorát kell létrehoznunk; méghozzá egyéni arcéllel (sajátos programmal, elhivatottsággal) rendelkező klubokat Csakis így születhetnek maguk örömére művelődő munkáskollektívák, maguk kifejezésére öszszefogott amatőr csoportok. Az alkotó klubok életképesek és hasznosak. Csakhogy vigyáznunk kell, hogy a „színpadképesség" túlzott igénye ne riassza el a mariik örömére éneklőket, színf játszókat, versmondókat. Vigyáz, nunk kell, nehogy a díjszerzés versenyében elsikkadjon a cél: az önművelés öröme. Mellőzzük a formális vállalásokat, és honosítsuk meg a valóságos önművelő igyekezetet. Ta. pasztalatok, javaslatok összegyűjtésével, tényekre alapozott töprengéssel, a személyiségfejlesztés és szakképzés ismeretében — érdemes volna kidolgozni a brigádfoglalkozásokf legjobb „módszertanát". A vállalati művelődési intézmények — az SZMT kulturális szakembereinek irányításával — váljanak a brigádok művelődésének specialistáivá. E sajátos népművelés gyakorlatában legyen amolyan „gyűjtőlencse", mely figyelve a brigádélet minden tapasztalatára, kezdeményezésére — a szocialista brigádok önművelésének érzékeny és látó (!) útkeresője leend. A munkásművelődés nagy lépést tett előre az általános Iskolai végzettség megszerzesében, s ezpel együtt a szakmai képzésben. Valóban társadalmi üggyé vált. Most azonban elsősorban a munkásművelődés kis csoportos, öntevékeny formált, a személyiség kibontakoztatásának lehetőségeit mérlegeltük. BALOGH ÖDÖN