Délmagyarország, 1973. november (63. évfolyam, 256-280. szám)

1973-11-18 / 270. szám

6 VASÁRNAP, 1973. NOVEMBER 18. az Majd a sirató­asszony ' Keresetükről Jól-rosszul fi­zető munkadarabokról beszélge­tünk az esztergályosokkal a tá­gas. de talán soha nem tisztított ablakai miatt barátságtalan üzem­csarnokban, amikor egyikük a kö­zeledő férfire mutat. Majd a si­ratóasszony megmondja, mennyi az átlagórabér a csoportunkban — hadarja egy szuszra. Siratóasz­szony? Kiderül, művezetőjüket ugratják, csúfolják Így, mert — ahogy nagy nevetés közben hal­lom — íurtonfurt siránkozik. Jo­ga alig, panasza sok. Postás a főnökség meg tizenhét embere között, ez a dolga. Elég baj, hogy ennyi, hogy ez. Siratóasszony — ízlelgetem a kifejezés új tartalmát, meglelve benne a lényegre tapintó csú­fondárosság savanykás, keserű nedveit Aligha oktatta bárki is elteket az esztergályosokat üzem­és munkaszervezésre, termelés­irányításra, a vezetési szintek el­határolásának jelentőségére, s Jám, mégis szinte ösztönösen rá­éreznek a bajra, arra, ami hi­bás, rossz. Siratóasszonyuk, az­az kellő hatáskör nélkül mű­vezetőjük maga is szenved a ti­pikus gondot megtestesítő hely­eettőL Követelményeket támaszt, de sem joga, sem eszköze érvé­nyesítésükre. A szervezés: vezetés. A vezetés etso teendője saját hatáskörének — felelősségének! — félreérthe­tetlen tisztázása. Ez nem forma­litás, hanem minden további ténykedés kiindulópontja, ami nélkül lépni, legalábbis a kívá­natos, helyes irányban, nem le­het A gyáron, vállalaton belüli gondok, bajok, termelést hátrál­tató akadályok legtermékenyebb szülője a hatáskörök tisztázatlan­sága, a túlzott központosítás, an­nak kideríthetetlensége, miben ki az illetékes, miért ki felel. Ahol elmulasztják a vezetés e legfőbb jellemzőinek kialakítását. ott majdnem biztos eredmény: a fe­lelőtlenség, az anarchia elhatal­masodása. Régi példabeszéd a szervezési szakemberek körében: az utca­seprőt nem azért kell felelőssé tenni, hogy sepregessen, hanem azért, hogy az utca tiszta legyen. Valahol itt rejlik az iparvállala­tok jelentős csoportjánál tapasz­talható gyakorlat magyarázata is. Ahol a művezető „siratóasszony", ott nem különbözik tőle az üzem­vezető sem. Ha nem tudatták ve­lük pontosan, mi a megvalósítás­ra váró feladat, mik az eszközök, akkor felelni sem felelhetnek azért, ami történik, ami elmarad. Szerepük utasítások továbbításá­ra. a gépeknél kiütköző gondok jelzésére korlátozódik, ahelyett, hogy — beosztásuk elnevezésé­nek megfelelően — vezetnének. Bőven kamatozó, a vállalati szervezet erejét látványosan meg­növelő, gyengéit felszínre hozó befektetés a vezetés helyi miben­létének, tagoltságának, érintke­zési pontjainak, egymásra épülé­sének meghatározása, mégpedig egyértelműen, világosan. Ami fél­reérthetetlen, azt félremagyaráz­ni sem érdemes, mert rögtön ki­világlik a kibúvás szándéka, a tehetetlenkedés vagy éppen 9z alkalmatlanság. o. m. Az élet­mód forra­dalma Bonyolult rajzolatú térkép kellene ahhoz, hogy feltüntes­sük rajta, leolvashassuk róla mindazt, ami életmódváltozá­sunkbar végbement, végbemegy. Nézzünk a „messzi" — csupán négy évtizednyi — múltba? 1930­ban ötszáz család földjén 400 000 cseléd és napszámos dolgozott, családtagjaikkal együtt lő mil­lió ember. Ezer élveszületettből 131,4 halt meg egyéves kora előtt — ma 33 —,75 000 mun­kás nem talált kenyéradóra, azaz tartósan munkanélküli volt... Adatok. Kapaszkodók, hogy e sö­tétségbe. feledésbe süllyedt világ ábrázatát az egyéni sorsok tö­megén is fölfedezhessük, fölidéz­hessük. Mert hiszi, akik átélték, nem szívesen emlékeznek rá; a kiszolgáltatottság, a megalázott­ság fájó, mély sebeket szakított. S akik nem élték át a keserű éveket, azoknak annyi, mint bár­mi más a tankönyvekben. Lec­ke Mindig a múlt? Életmódunk meghatározott társadalmi viszo­nyok terméke. Ahhoz, hogy élet­módunk forradalma bekövetkez­hcssék, a gazdasági, társadalmi berendezkedés alapvető forradal­mi folyamatainak kellet lezajla­' nia. Ezek nyitottak kapukat, dön­töttek le áthághatatlannak tűnő falakat. Romboltak, hogy épít­hessenek. S ez az építés átfor­málta, átformálja valamennyiünk életmódját. Egy-egy adatba örömök, szen­vedélyek, sikerek, kudarcok lé­giója fér. Jellemzi életmódun­kat, hogy a húszas években a férfiak átlagéletkora 41 év volt, s ma 66,3. a nőké 43,1. ma 72,1? Vagy inkább az, hogy 1930-ban száz keresőből 51-nek a mező­gazdaságban szelték, ha szelték a kenyeret, mert hetven százalékuk föld nélküli cseléd, napszámos, egy katasztrális holdnál többet nem birtokló szegényparaszt volt. Esetleg arról szóljunk, hogy míg 1965-ben a termelőszövetkezetek­ben ezer hektár kukoricásból át­lagosan csak kilencen takarítot­ták be a termést gépek, idén már 730 hektáron teszik ezt? Talán az győzné meg jobban az olvasót, amit életmódunk fontos jellemző­jéről, a fogyasztásról sorolunk? 1960-ban 339 millióért vásároltak kárpitozott bútort az országban, tavaly kétmilliárdért; egy ember ma kétszer annyi húst, három­szor annyi cukrot. 93 helyett 260 tojást fogyaszt, mint 1938-ban... Ne ragadjunk meg az anyagiak­nál, inkább hivatkozzunk a kö­zépiskolások 342 ezres seregére — 1938 : 52 000 —. a felsőfokú tanintézetek 91 000 — 1938: 12 000 — hallgatójára? Sok minden keveredik a fenti bekezdésben. Mert életmódunk is ezerféle dolog keveréke, összege­zése munkánk jellegének, lakás­viszonyainknak, a települések közművesítésének, a fogyasztás­nak, tanulásnak, a szórakozás lehetőségeinek, a család belső ál­lapotának. S mert nemcsak mennyiségüket nézve, hanem mi. nőségüket tekintve is gyökeresen megváltoztak életmódunk fő meghatározói, a forradalom kife­jezés nem túlzás. Nem, mert gyorsuló tempóban tökéletesítjük környezetünket, s bár messzebb még, mint kar­nyújtásnyira a szellemi, anyagi bőség kosara, de vesszőfonata már erős; magunk csináljuk, ma­gunknak csináljuk. Ma nem kü­lönleges, megcsodálnivaló „jótét­tétek" a közösségért fáradozó ember. Mindenütt fellelhető tí­pusa az önmagát és környezetéi újjáteremtő társadalmunknak Ma nincs abban semmi rendkí­vüli, hogy felbomlik a családban a régi, hagyományos munkameg­osztás, s hogy szülő-gyermek életpályája egészen más. Ahogy sajnos, az életmódváltás árnyol­dalainak sincs különlegessége; a löbb válásnak, bizonyos, elsősor­ban ér- és idegrendszeri beteg­ségek terjedésének, a nagyobb városok peremén kialakuló, a be­vándorlók benépesítette öveze­tekben tapasztalható állapotok­nak, a közlekedési balesetek gya­koriságának, a társadalmi mére­tű túl táplál tságnak, a víz, a leve­gő szennyezésének... Igaz, ma száz magyar állam­polgár közül 99 igénybe veheti a társadalom szociális és egészség­ügyi gondoskodását, de arra nincs „biztosítása", hogy az élet­mód forradalma mindig és min­denben csakis örömet ad szá­mára. Gazdag a munkavállalási lehetőség, de nem okvetlenül helyben, azaz vonatra, buszra kell ülni, utazva órákat tölteni el. Több a kereső a családban, de nem könnyű beosztani, ki megy az óvodás gyerekért, ki felügyel a kisiskolás házi feladatának el­készítésénél; növekszik az ipari foglalkoztatottak száma, de velük azoké is, akik ingáznak, azaz si­etnek, nem törődnek igazán a munkahely dolgaival, mert indul a vonat. Gyarapszik a kocsitulaj­donosok tábora — 1960-ban 18 499, 1972-ben 314 321 magán­gépkocsi volt forgalomban —, s vele a turizmus lehetősége, de gyarapszik a karbantartas, javí­tás, olykor még a tankolás gond­ja is...- Életmódunk tükör, vál-; tozó gazdasági, társadalmi álla­potaink, viszonyaink tükre, amely visszaveri a fényeket, és nem rejti el az árnyakat. Vajon anyagi javakkal dúsab­ban terített életasztalunk körül­ülése ösztökél bennünket? Min­den bizonnyal ez is. Ám köze van-e az anyagiaknak ahhoz, hogy színházba megy a szocialis­ta brigád, önzetlen vöröskeresz­tes aktívák gondoznak magukra maradt öregeket, szakszervezeti bizalmiak vitatkoznak társaikért, kommunista szombatot szervez az ifjúsági szövetség? Ahogy az sem csupán az anyagiak közé besorolható gyarapodás, misze­rint száz fölépült lakásból 99-ben ott a villany, s százból mindösz­sze nyolc — 1949-ben még 60! — az egyszobás. Az emberibb, gazdagabb élet tere, eszköze a tágabb lakás, a villannyal táplál­kozó, de a világot kitáró rádió, televízió. S mert nincs dolgunk, cselekedetünk, ami láncszemként ne kapcsolódna, végül is az ösz­szegeződés, az életmód forradal­ma azt állítja középpontba, ami a legfontosabb: az embert. Ö az, aki egyszerre út és cél, tettek és tervek formálója, aki mindjob­ban érzi, érti a Marx megfogal­mazta igazságot: „Radikálisnak lenni annyi, mint a dolgot gyö­kerénél megfogni. Az ember gyö­kere azonban maga az ember.*! MÉSZÁROS OTTO A vas hideg és fekete. Eros tűzzel sokáig kell hevíte­ni, míg ezernégyszáz fokos, vörösen izzó folyó lesz belőle. Tiltakozik is ellene: vulkánt játszik, tüzes csillagokat szór az emberre, ijesztő fényeket fest izzadt arcára. Az öntő visszaijeszti. Rúddal piszkálja, mint cirku­szi fenevadat idomítója, hőfokát, színét vizsgálja, és tovább szítja a tüzet Az izzó vasfolyó végül szikrázva ömlik a formába, azután engedelmes-feketére szelídül újra, és bé­kés alkatrész, szerszám lesz belőle. Somogyi Károlyné kép­riportja a szegedi vasöntödében készült, ötvenfokos hő­ségben dolgoaó emberekről.

Next

/
Oldalképek
Tartalom