Délmagyarország, 1973. szeptember (63. évfolyam, 204-229. szám)

1973-09-09 / 211. szám

I VASÁRNAP, 1973. SZEPTEMBER 9. Az r • • 1 • ejjeli látogató Éjfél elmúlhatott már, amikor hirtelen felébredt. Talán a nagy csöndre, mert mindenki aludt. Hallotta férje egyenletes és nyugodt lélegzését, és Pirkó szusszanását, a szomszéd szobából, a nyitott ajtón át Csillagtalan lehetett az éjszaka, még a fák körvonalai sem látszottak az ablakon át. A macska kaparászott az ajtón, ki akart menni a vak éjszakába. — Üristen — villant hirtelen az agyába —, ez a gyerek még nincs itthon. Bandi, a nagyobbik fiú, kora délelőtt ment el hazulról, azzal, hogy felkeresi egy barátját. A barát azonban délután megjelent, s mit sem tudott Bandiról. Akkor még nem nyugtalankodott — majd csak előkerül — gondolta, talán máshol kötött ki. De a gyerek sehol. Felkelt, kitapogatott az előszobába, felgyújtotta a villanyt. Kiengedte a macskát. Fél egyet mutatott az óra akkor. Hallotta, hogy a férje megmozdul az ágyban, nyöszörög, sóhajtozik. Az este megint ittas volt, nem részeg, legfeljebb néhány üveg sör volt benne, korán lefeküdt. — Mi az úristent mászkálsz ilyenkor! Nem hagyod aludni az embert! Jött kifelé, véreres szemekkei pislogva, egyszál alsóban, mezítláb. — Na mit állsz itt? — förmedt az asszonyra. — Tán valakit vársz? Még csak az kell, hogy megint elkezdje — gondolta Eszter ijedten. Belépett a konyhába, megeresztette a vizet, s poharat tartott a vízsugár alá. — Megszomjaztam — mondta. — Csak egy pohár vizet akarok. A férfi nem válaszolt, úgy látszik még nem ébredt fel egészen, visszament, és lefeküdt. Hajnalban aludt csak el, rövid, mély és zavaros ólma volt. Bandi egész délelőtt nem került elő. Délután felkereste a fiúkat, akikről tudta, hogy a fiával barátkoznak. Egyik sem látta. Este a dolog elkerülhetetlenül kipattant — Csak védd! — vágta oda Eszternek. — Csak védd, még most is. Olyan, akárcsak te! Közhelyeket vágott az arcába, régi, hajdanában szépnek tűnt dolgokat emlegetett, s loccsantott az arcába, mint valami szennyes lét. — Kujtorog. Biztosan kujtorog. De miért is lenne más, mint az anyja! Becsapta maga után az ajtót, és elrohant. Eszter tudta, hogy csak a késő éjszaka veti majd haza tökrészegen. S az még a jobbik eset, ha két haver kíséri, s a lábán sem tud megállni. Ilyenkor csak belöki az ágyba, ha tudja lecibálja róla a ruhát, ha nem, akkor úgy alszik ruhástul. Vacsorára csak teát főzött, pirított kenyérrel, s a kislányt ingerülten kizavarta játszani az udvarra, ő maga pedig az ablak mögé állt, s kifelé nézett az utcára, olyan kitartóan és mereven, hogy piliongi sem mert. Az alkony azonban már beszökött szinte észrevétlen a távoli dombokról, és gyors lábbal utolérte az este és a sötétség. A kislány maszatosan és sírva került elő a játszótérről, nagyjából megmosdatta, öntött neki egy csésze teát, és aludni küldte. Aztán csak ült mereven, a konyhaszékre kuporogva a sötétben és várt. Szólni kellene a rendőrségen, hogy keressék. Aztán elvetette ezt a gondolatot, s úgy határozott, hogy vár reggelig. Bandi máskor is elcsavargott már. Nyugtalan és komor lett a fiú, nem szerette, ha a dolgai felől kérdezik. És nem bírta az apja részeg közelségét. Már évekkel ezelőtt észrevette, hogy undorodik tőle. Egyszer felkelt az asztal mellől. Köszöni, mondta, nem éhes. Eszter tudta, hogy az. Kedvenc ételét főzte, csirkeaprólék levest. Utána ment a szobába. — Anya — mondta különös hangsúllyal Bandi — csodálkozom rajtad, hogy bírod még vele. — Nézd meg a szemét, olyan, mint egy halnak. Fogadom, azt se tudja mit eszik, mit iszik. — Mi az? Mi nem tetszik a fiatalúrnak? Észten, hátranézett. A férje állt a küszöbön-Inogva, kezében egy félig lerágott hússal, álláról zsíros lé csorgott az ingére. Bandi elfordult, de az apja odalépett, s hajánál fogva maga felé fordította arcát. — Az apád ellen beszélsz? Tte taknyos, te kenyérpusztító! Mi nem tetszik? Ahogy zabálok? Nesze! Ököllel vágta állon, s Bandi nekiesett a falnak. — Ne... sikoltott. Eszter. — András...! Ne..J Közéjük ugrott, s a következő csapást ő kapta. Felrepedt a szája, és csúnyán vérzett. . Bandi gondolkodás nélkül ugrott apjának, aki a meglepetéstől kiejtette kezéből a húst. Attól kezdve alig beszéltek. Eszter vergődött ebben a szörnyű helyzetben, de nem volt ereje hozzá, hogy kettétépje. A megszokás pókhálója befonta, párosulva valami tehetetlenséggel is. Nem, mert újra kezdeni valamit, inkább végigcsinálta még ha négykézláb is. — Mitől lettem ilyen, te jó isten, mitől? Lapuló kis féreg vagyok, semmi más. Már a gondolataim sem az enyémek. Folyton körülötte ugrálok, mi jó neki, jaj, csak bele ne kössön valamibe. Közben elveszítem miatta a fiamat. A lépcsőházat részeg ordítozás verte fel. András jött meg egy haver vállán, borosüveggel a zsebében. Kint lógott az inge alja, amikor végigbotorkált a szobán. Nekiment egy széknek, s belerúgott. Aztán az asztalterítőt rántotta le, ledobta a parkettra. — Eszti! Poharakat! Viszonylag csöndben megitták a bort, a többségét András, aztán, hogy az utolsó pohárral is felhajtották, a barát elköszönt, a férje pedig kint a konyhában megevett négy szelet húst — a család egész vacsoráját. Eszter hallotta, hogy lefeküdt, megkönnyebbülten felsóhajtott. A feszültség valamelyest felengedett, most már minden idegszálával arra gondolt, mi lehet a fiával? A karosszékben ülve valahogy mégiscsak elszunnyadhatott, mert a csöngetésre riadt, mint hirtelen és váratlan áramütésre. Két pici, apró kis jel volt csuján, ismerte jól, Bandi nyomja meg így a csengőt Pillanat alatt az előszobában termett, és valósággal feltépte az ajtót. Hogy meglátta a fiát teljes épségben, hirtelen és minden átmenet nélül oldódott fel benne a feszültség, a várakozás és az aggodalom, egy szót sem tudott kinyögni, csak nekitámaszkodott az ajtófélfának, s lehunyt szempillái alól szivárogni kezdtek a könnyek. — Mama.á — mondta gyengéden Bandi. — Ne haragudj. Gyengéden átfogta a vállát, és a szék felé vezette. Eszter még mindig nem tudott szólni, csak a könnyeit törölgette. — Gyere ülj ide, és beszélgessünk. Na, ne sírj már. Eszter a könnyem át fürkészte a fia arcát, keresve rajta az elmúlt napok nyomát, de semmit sem tudott felfedezni. Az inge tiszta volt, s a zsebkendő, amit előhúzott a farmerja zsebéből, vasalatlan, de friss-szagú. S a gyerek arca is-szép, kamaszarca, felső ajkán a sötétlő pihékkel pihentnek, tisztának hatott. — Éhes vagy kisfiam? Bandi a fejét rázta. — Nem anyám, nem azért jöttem. — De hát hol voltál három napig? — Anya — mondta komolyan a fiú — megengeded, hogy rágyújtsak? A zsebébe kotort cigarettáért ... Eszter ijedten rebbent, kezével tétova és apró mozdulatokat tett. — Fiam, de az apád ... — Anya ne... Itthon van? — az ajtó felé intett. Eszter bólintott. — Részeg? — Az ... — Látod, hát ezért... Nem bírom nézni, ahogy élsz. Hogy senkinek se tekint. Egy ilyen ember ... Anyám ne védd folyton — vágott közbe türelmetlenül, amikor Eszter közbe akart szólni. Tudom, tudom, hogy mégiscsak az apám. De hát ez elég? Azt hiszed, hogy ez elég? Szeretnem kéne, meg tisztelnem kéne, de nem tudom. Meg aztán mit tiszteljek rajta? Azt, hogy huszonöt évvel idősebb nalam? Ez csak állapot, és nem külön érdem. Azt, hogy az apám úton, útfélen maga cáfolja meg. Eloltotta a cigarettát, és újabbra gyújtott. — Mama — mondta Bandi — nézd már felnőtt vagyok. — Dehogy is vagy felnőtt, kisfiam. Gyerek vagy még. — Te csak hiszed... Köztetek korán felnőtté váltam. — És hol voltál három napig? — Egy barátomnál. — Mind végigjártam. Kerestelek. — Talán ezt a barátomat nem ismered. És visszamegyek hozzá. Ne is haragudj mama. El szeretném vinni a holmimat. Eszter nem sírt. Olyan száraz volt a szeme, mint valami kiszáradt kút. Hallotta, hogy a macska az ajtó előtt nyávog. Gépiesen felállt, és beengedte. — Sicc! — lökte el magától a lábához törleszkedő állatot. — Tényleg el akarsz menni, kisfiam? — El. És gyere te is mama, Pirkóval... Már keresek, van szakmám. Hagyd apát.„ Nem lehet vele maradni. Csomagolni kezdett. Egy sportszatyorba beledobált néhány pulóvert, alsóneműt, a polcról néhány könyvet Aztán az anyjához lépett, megmondta a címet, ahol megtalálhatja. Eszter állt a szoba közepén mozdulatlanul, mint valami szobor. Az is volt, arcára, kezére, szívére, testére ráfagyott már valami félig látható, félig láthatatlan kéreg. Hallotta még, hogy Bandi mond neki valamit, biztató és meleg szavakat, érezte, hogy megöleli, hogy megcsókolja kétfelől az arcát, hallotta a lépteit, amint lefelé kopogott a lépcsőn, és a ház előtti kavicson. — Ki volt az, te, szajha! Tán a szeretőd? — Az — mondta Eszter csendesen. — Az... Lehunyta a szemét, és nem is érezte az ütéseket. BALÁZS KATALIN Löszbabák kiállítása Rendhagyó, bizonyos érte-; lemben bizarr „kisplasztikái" vándorkiállítás indult el országos körútjára. E nem mindennapi tárlat sajátos „kőszobrocskái" a szokványostól eltérő képzeteket keltenek a szemlélőben. Antropomorf formák váltakoznak a szélsőségesen nonfiguratív alakzatokkal, egyik kompozíció az érzékelhető anyagvilágot, a másik talán a ^ávoli űrkorszak, idegen naprendszerek tér- és időhatárait sejteti. E sokféle „izmust" egyesítő kőfigura-gyűjtemény minden egyes, darabjának a természet, illetve az ásványvilágot szülő természet boszorkánykonyhája az alkotó művésze. E víz, szél és finom kőzetpor teremtette löszbabáknak pedig dr. Kriván Pál geológus, a neves jégkorkutató a gyűjtője, tulajdonosa, s a kiállítások művészeti rendezője is. Mik is tulajdonképpen ezek a löszbabák, miből és milyen erők „faragták" szobrokká ezeket? Kalciumkarbonátos kötésben létrejött konkréciók — mondaná tömör megfogalmazással a szakember — ám a lösz, a löszbabák születése e száraz terminológiánál izgalmasabb magyarázatot érdemel. A sokszor dombokat, hegyeket alkotó lösz, a kőzetek málásából származó púderfinomságú por, nagy területeket paplanszerűen beborító rétegek halmaza. Aporszemek multimilliárdjai a szél szárnyán keltek vándorútra, főként a jégkorszakok hűvös, száraz szakaszaiban. Évezredek, évtízezredek alatt milliméterről milliméterre rétegződtek egymásra, s alkottak helyenként több száz méteres vastagságú lösztakarót. A löszbabák pedig ebben a csaknem kőzetté tömörödő portömegben születnek egy mindennapos vegyi folyamat következményeként. A löszfelületre hulló csapadék széndioxid tartalma, enyhén savas hatása feloldja a mésztartalmú szemcséket, majd ragasztó gyanánt egymáshoz köti a porszemeket. Ahol a löszben megbúvó gyökereket, kavicsokat folyja körül a meszes kötőanyag, ott különleges alakzatok, embert, állatot és s£>k egyéb mást imitáló kőformációk keletkeznek. RÁB ERZSÉBET á