Délmagyarország, 1973. szeptember (63. évfolyam, 204-229. szám)

1973-09-30 / 229. szám

r VftSAUNAP, ms. SZEPTEMBER 3B. \ Hol maradhatott el? Már itt kellene lennie. Talán csak nem történt vele valami? — ettől a gondolattól összerezzen. A kávénak való vizet már másodszor teszi fel, azután megint csak elzárja a gázt. Sehogysem találja a helyét. Csak téblábol. Hirtelen a homlokához kapja sovány ujjait. Eszébe jut, hogy elseje van. Erre megnyugszik. Mert ilyenkor nem tudni, mikor jön. Lehet, hogy a .szokásos tíz helyett csak délután. — Na mindegy, majd csak itt lesz — legyint magában. Mit is csináljon. Főzni még korai. A húst meg sem vette. Ügy gondolta, hogy majd azután, ha megjött, vagyis ha elment, leszalad érte. Mert csütörtökön nála is hűsétel van. Tíz dekát szokott venni. Az egyik héten marhát, abból levest csinál. Csak egy tányérra valót. Jó erőset. Mellé meg szószt. A másikon daráitat vesz. Ebből legtöbbször fasírozottat készít De van úgy, hogy töltött káposztát vagy paprikát. Sok rizsával. Káposztából kettő, paprikából pedig három kijön belőle. Vasárnap húsz dekát Abból a keddi ebédre is telik. Végül úgy döntött, hogy elmegy a húsért. Majd siet. Negyed óra alatt megjárja. Amikor a kendőt az álla alatt csomózza, mégis meggondolja. Lehet, hogy éppen akkor jön. Az is lehet, hogy összeszaladnak a hentesnél, ami újabb negyed órát jelent Nem, mégsem megy. Elseje is van! Amikor a kabátot visszaakasztja a szekrénybe, kihúzza az asztal végén levő széket és leül. Azután eszébe jut, hogy nem is volt sehol, el sem fáradt, hát hirtelen feláll. Valamit mégis csak kellene főzni. Először úgy gondolta, hogy csinál egy kis köménymagos levest Beleüt egy tojást. Az van. De eszébe jutott, hogy attól mindig fölfújódik. Paradicsomot is lehetne. Az meg egymagában még sem étel. Kenyeret se lehet hozzá enni. Végül mégis csak annál marad. Ügy is van egy megkezdett üveg. Majd süt mellé krumplit. Az már régen volt. Jó puhára. Fedő alatt. Erre megnyugszik. A félliteres kék bögrébe kanálnyi olajat önt. Amikor sercegni kezd, csipetnyi lisztet dob rá és íelönti. Azután meghámoz egy kis fej vöröshagymát és beledobja. Akkor eszébe jut, hogy elfogyott a csipetke. Metélttel is le, hetne, az van, de amazzal szereti. Leüt hát egy tojást, egy kis vizet ad hoizá, meg sót, és liszttel elkeveri. Miközben a leves lassan buzog, tépdesni kezdi az ellapított tésztát. Fél maroknyit a levesbe dob, a többit a tálcán szétterítve felteszi a szekrény tetejére száradni. Szombaton majd krumplis tarhonyát főz. Krumplitisztítás közben anyja jut eszébe. Csak éppen most ne jöjjön — rándul össze idegesen, amikor asztalhoz ül. A levest még csak bekanalazza, de a krumplihoz nincs türelme. Pedig a szája íze szerint sikerült. A felét otthagyja. Estére megszappanosodik. Majd fölmelegíti. Ügy mégiscsak ehetőbb. Ebéd , után, ha a mosogatással végzett, mindig ledől. Pihenteti a lábát. Aludni még éjszaka sem igen tud. Legfeljebb néhány órát. Hatvanon felül már ez sem megy. Most azonban le sem dől. Attól fél, hogy elszunnyad. Hát csak ölbe tett kézzel ül az asztal mellett. Ülni sem igen szeret. Elzsibbad a lába. Nemigen jó neki már sem az ülés, sem a járás, sem a fekvés. A lépcső rohanó léptektől kong. Jönnek a gyerekek az iskolából, mindjárt egy óra. A szomszédos lakásokban ajtók csapódnak. Az egyik háromszor csattan. Ez a kis Olga. Most jár elsőbe. Fél háromig, amíg az apjáék a munkából meg nem jönnek, egyedül van. A kilincset azért megjavíthatnák. Jöhetne. Ül és vár. A műanyag keretbe ágyazott vekker nagymutatója a kettes fölött lassan rásimul a kisebbikre. A régi, amit nászajándékba kapott, tönkrement. De azért nem dobta el. A szekrény aljában őrzi. — Végre! — áll fel hirtelen. De azért megvárja, amíg a postás kettőt koppantva beszól, hogy én vagyok, Boris néni — Jövök már, jövök — kiabálja az ajtó előtt állva, s közben alig találja a reteszt. — Mi az, hát be sem jön — mondja a tárt ajtóban veszteglőnek. — Nemigen, érkezetem van ma — adja meg magát a postás. — Tudom. A nyugdíj. — Az. Nem is tudom, hányfelé szaladjak. A magáét is meghoztam — azzal leszámolja az asztalra. Kilen százast, egy tízest meg az aprót. — Számolja meg. — Látom — tolja az egyeseket a tányérsapkás elé. Azután szálkás betűivel ráírja az átvételi szelvényre, hogy: özvegy Nagy Borbála. — Nem azért hozom — szabadkozik amaz. — Csak fogadja. Majd vesz rajta valamit a gyerekeknek. Mindjárt kész a kávé. Üljön már le egy csöppet. Hát a levél! Az nincs? — Majd elfelejtettem — kap a táska után a postás, amit már az asztalra tett. — Hogyisne lenne! Hiszen csütörtök van. — Azért. Mert már nagyon vártam. A Jóskáéktól van ugye? llámék a múlt héten írtak. Azok különben is rossz levélírók. Hadd lám! Persze, hogy a Jóskémók. A múltkor azt írták, hogy beteg a kisebbik gyerek. A lábát ficamította. Örökké ugrál. Az apjára ütött. Talán csak helyrejött. Na, nézzük csak — azzal böngészni kezd a szálkás betűkkel rótt sorok között. — Jaj, a kávé! De előtte egy pohár pálinkát. Úgyse ebédelt — azzal már tölt i«. — Jól van a gyerek? — Milyen gyerek? Ja, a Jóskámé? — kap észbe. — Jól. Egészen jól rendbe jött a lába. Hanem holnap szaladgálhatok. Ki kell fizetni a házbért, a nyugdíjasoknál a tagsági díjat, az elhalólozási pénzt meg a villanyt. — Magának is mindig van mit csinálni. — Van. Na, még egy pohárral? — Nem lehet. Szolgálat. Hanem a kávé az jó erős. Mondom is mindig, hogy olyan erős kávét, mint Boris néni, senki sem tud főzni. — Ügy jó az. — Ügy. A kávéházban a telét se teszik bele. — Olyan is az, mint a mosogatóvíz. — Olyan. Hát az egészség? — Megvagyok. — Hanem én mennék is. Boris néni marasztalná, de amaz rábök a degeszre tömött táskára. Így azután csak annyit kérdez, hogy mikor jön. — Hát, ha majd lesz levél. — Lesz, egészen biztosan lesz — mondja lelkendezve. A postást a lépcsőházig kisérné. De mire odaér, amaz már az utcán nyargal. Visszaballag. A pénzt átszámolja, és beteszi a szekrény felső polcán levő ágynemű közé. .Elmossa a kávéscsészét meg a poharakat. Tintát meg tollat tesz az asztalra, ö már csak ezzel ír. A szemüveget, aminek a két szárát cipőpertlivel átkötötte, a fejére húzza. A levélpapírt kétszer is kisimítja, azután szálkás betűivel róni kezdi: — Kedves Borisom... Estébe szalad az idő, mire a negyedik oldallal is végez. A borítékot lenyálazza, azután jó nagy betűkkel címezni kezdi: özvegy Nagy Borbálának... Majd szerdán délután feldobja. KERESZTÉNYI JÓZSEF Veress Miklós Öten egy bábjátékból KIRÁLY Vonul, vonul a népem. Vonul, vonul a népem; sárkányom és vitézem, sárkányom és vitézem. KIRÁLYFI Fából valék én, fából: gesztenyéből és hársból, s ha véletlen akácból, éreztem, lelkem táncol. Rongyból valék én, rongybol: fakultból vagy aranyból, szoknyából, lepedóbóf, vagy zászló-szemfedőből. Fából, gyöngyből vagy rongyból, mit kitömött a lét. lettem, hogy levagdossam saját magam fejét. Csi'.paláb, akit láthatsz, csupakard, csupakar — vesse el álarcát az, ki szeretni akar. BABKESZÍTÓ Egyik pikkelyét pirosan másikat varrjuk sárgán: annyi fejet is okosan, valahany rejü a sarkam Ha kétszáz feje lenne, egyik a másikat falná, hogyha két feje lenne, egyik a másikat nyalná. Pedig a legfőbb a gyomra: vllágnyi a korgása, azon túl készül a bomba: műanyag-záptojása. Mester, a kezedből fölnő, bekaphat végül e hüllő. BOLOND Billents ülepen — gurulok, btllentlek, hogyha meghajolsz Voltam szem, ész, hit és torok — vagyok az udvari bohos. Királyom lábánál heverek, kártyát és eszméket keverek, pofonver királylány, grófgyerek, egészen addig, míg fölkelek... Autó vár s királyi otthonom: emberi kor az én korom. Oép teríti az asztalom, gép-bohócom bekapcsolom. ÖRDÖG Ez az ördögmalom, János, vigyázz, becsap a kocsmáros! Csodamalom, örökmalom, magunkat őröljük azon: engem hord Vitéz a hátán megőrölni, én viszem Vitézt, a sátán megőrülni. Fizet, hogy egymást kergessük, amíg zsákja telik számos, egymással őröltet s megsüt, föl is falat a kocsmáros. Ördög vagyok, vicsorítok, fejbecsapni szaladj János! KIRÁLY Vonul a fiam, lányom, vonul a fiam, lányom. Vitézem és Sárkányom, Vitézem és Sárkányom. >