Délmagyarország, 1973. szeptember (63. évfolyam, 204-229. szám)

1973-09-23 / 223. szám

VÁPÁIKAT, I9TS. SZEPTEMBER » 7 Nehéz szótlanul elmenni is. mert zeneszerző nyilatkozata mellett irodalmi hetilapunkbanNemcsak azért, mert egy kompo. ntsta viszonylag ritkán Jut publicitáshoz (a muzsika beszélne helyette?), s ha erre, mint most, alkalma adódik, a rendelkezésére bocsátott terjedelem javát önzetlenül átengedi a muzstkustársak gondjainak, problémáinak. Nemcsak azért tehát, hanem egy rövjd, zárójeles megjegyzésért ls. „Csupa közhelyet mondanék — hangzik az interjú —, ha elsorolnám, milyen rossz anyagi körülmények között, mennyi munkával zsúfolva, és milyen rémes munkaviszonyok között dolgozik az ország egyik reprezentatív zenekara (a többiek ehhez hasonló, vagy rosszabb helyzetben)." Hidas Frigyes a rádiózenekarról beszélt, mostoha körülményeiről, utalva a gyakran emlegetett zenekari válságra, a muzsikusok megbecsülésének hiányára, olyan jelenségekre, melyekről — nem nehéz kiolvasni — több, bővebb mondandó szorult a sorok közé. A muzsikusok nagy része úgynevezett haknival egészíti ki jövedelmét — a kiesett mellékkeresetek nélkül még a család fenntartására sem elegendő a fizetésük —, ám ezekért a lemezgyárban. filmgyárban vállalt különmunkákért szégyenteljes órabért kapnak, külföldi turnén pedig alacsony napidíjat, az Ilyen alkalmakkor muzsikusaink (akik természetesen országunkat reprezentálják) konzervet kénytelenek melegíteni a szállodában. Ügy érzem — fakad ki keserűen a zeneszerző —, hogy a muzsikus-társadalom a közvélemény szemében valahogyan egy kicsit még mindig ahhoz a kintornásházaló népséghez tartozik, amelyik a régi bérházak kiírása szerint csak a hátsó lépcsőn közlekedhet. El tudom képzelni, hogy ú közvetlenül érdekeltek, például a szegedi muzsikusok, nosztalgiával vegyes érzelmekkel olvashatják a fenti sorokat: nekik még péterfillérekért sincs lemezgyár, film, nincs alacsony napidíjas külföldi tűrné sem. A hakni fogalmát más szótárból ismerik, s ha végiggondoljuk, hogy ehhez a bizonyos kiegészítő jövedelemhez legfeljebb tanítással juthatnak, „mellékesen" vállalt hangszeres oktatássá), akkorka pedagógusmunka teljes embert kívánó természetéből ítélve — nekik sem kínálják tálcán g pluszpénzeket. \ttól tartok, ha túlságosan leszűkítjük a kört zenészekre, itt is az anyagiakra — csupán a mérleg egyik serpenyőjében méricskélünk. s mivel nem látjuk a mulató kilengését, nehéz lesz következtetnünk. Bizonyos történeti okok és művészeti sajátosságok játszanak szerepet abban hogy a hivatásos zenész társadalmi státusa, művészi megbecsülése nagy általánosságban kétségtelenül elmarad a társművészetek képviselői mögött. Jeles művészeink között. akik csak az alkotásnak élnek, több képzőművészt, írót, színészt találunk, mint zenészt — bár a hivatással járó tevékenység határai nagyon bizonytalanul ás óvatosan vonhatók meg. Az ig igaz, hogy a zene „olcsóbb" például a festménynél, a filmből vagy a drámaszínházból töfejjet kér, többet is kap a közönség, mint mondjuk a koncertekből, s a kereslet-kínálat hagyományosan kialakult paraméterei valószínűleg befolyásolják a „szolgáltatók" anyagi megbecsülésének lehetőségeit még akkor is, ha minálunk ezek az alternatívák nem feltétlenül meghatározóak, hiszen a művészet nem áru. A zene művészeti sajátosságaiból fakad, hogy popularltása (s itt elsősorban az ügynevezett komoly zenéről, a szimfonikus, kamaramuzsikáról stb. van szó) is elmarad a társművészetektől, jóllehet éppen hazánkban történt egy s más ennek fölszámolásáért. Zenei oktatásunk egész rendszere, a bartóki nemzedék korszakos jelentőségű alkotói és pedagógiai munkája, a sokat emlegetett Kodály-módszer világszerte elismert, követőkre talált, azt a természetes állapotot azonban, melyet ama egyszerű képlettel szoktak érzékeltetni, hogy a zene bizonyos produktumaihoz az előképzettség elengedhetetlen, még nem sikerülhetett a zenei igény és érzékenység javára döntően befolyásolni. (Az a típusú zene viszont, amely nevében !g hordozza a tömegigényt, az úgynevezett könnyűzene, a pop-zene és társai — a fenti szempontból már nem számítható ide, Gondolom, művelői sem panaszkodhatnak úgy az anyagi megbecsülésre.) Valamit tisztázzunk. A művész közmegbecsülése és anyagi helyzete nem jelenti szükségszerűen ugyanazt. Ha az író megél írásaiból, a képzőművész festményeiből — a zenész is megél hangszeréből, ki jobban, ki roszszabbul, részint aszerint, ki milyen színvonalon produkál, részint kinek milyen lehetőségei adódnak. Persze a lehetőségeket — ez is tény •— nem szabják azonos fazonra, s ennek számtalan összetevője van. Amikor zenekari válságról beszélünk, nem mindig és feltétlenül a képzett zenészek hiánya teremt alkalmi vagy tartósabb szükségállapotot valamely együttesnél (például a szegedi szimfonikusoknál), hanem a zenészek elvándorlása más munkaterületre, netán az oktatásba — vagy külföldre. Ha egy zenekari játékos legálisan elszerződik külföldi országba, ahol nagyobb a „felvevő piac", következésképpen jobbak u feltételek, az Itthon maradt kollégák körében lassan egyfajta mítosz terjed odaátról (ha társuk illegálisan távozott, rohamosabban), a az elégedetlenség hajlamos a hamis következtetésekre. Régi betegségünk, hogy a szomszéd rétjét szeretjük zöldebbnek látni, pedig csak tudomásul kellene vennünk: a fejlett tőkés országokban egyszerűen azért élnek jobban a muzsikusok, mert általában véve magasabb az emberekre jutó nemzeti jövedelem, am| a zenészekre is vonatkozik, nyilván. Kétségtelen, a magyar művészeti élet fejlődésének megvannak a gondjai, problémái — ezeket azonban innen bentről kell orvosolni, nekünk magunknak megoldani. Így aztán csak mi tehetünk — nekünk is kell tenni — azért, hogy a muzsikus társadalom se tartozzék sokáig a közvélemény szemében „még mindig ahhoz a kintornás-házaló népséghez, amelyük a hátsó lépcsőn közlekedhet " NIKOLeNYI ISTVÁN Bencze József Holics Mari Te szivemnek merénylője, víg lovagodnak lenni jó volt, hagymafüzér szőke copfod homlok-ereszemen lógott. Szőlőben a gyors fogósdit, szalmaboglyán a parádét, nem adom én soha másnak hamvas szeder-csokoládcd. Papás-mamás volt a játék, én voltam a kicsi urad, kotyvasztottál sárebédet, S gágogtak rád gúnár ludak. Akkor voltam csak én boldog, bodza-csernyős nagy zöld réten, itt ülök most mesebeli liliputi béka-széken. Ha valakinek egyszer eszébe jutna, hogy a magyar városokat ne statisztikai adatok lépcsőfokaival állítsa sorrendbe, azt hiszem, Gyula nagyon előkelő helyre kerülne az együttesben. Kevés a hely itt arra, hogy Gyula történeti múltjának epizódjait csak vázlatosan ls felsoroljuk, de nem ls ez a cél: a mai Gyulán sétálgatunk, a városbelső finoman regényes, minden alföldi várostól elütő hangulatát élvezzük, s az alföldi méretekhez viszonyítva keskeny, tiszta utcákon sétálgatva eljutunk Gyula jelenkori történetének központi tényezőjéhez, a várhoz, a várfürdőhöz, Ahol ma az ország egyik legszebb, leggondozottabb meleg vizű fürdője fogadja a hazai és idegenből érkező vendégeket, hajdan a grófi kastély parkja pompázott. Lehet, hogy szép volt akkor is, a zárt kerítései mögött, de ma kétségtelenül szűk hazánk egyik legszebb fürdő-üdülő települése. Ízlésesen tervezték meg a zöld területek, lombos fák között csillogó medencéket, a régi lovardából langyos vizű úszómedencét építettek, van Itt, ezen a nagy és minden sarkában tiszta területen minden, ami a fürdőző kényelmét szolgálja, van önkiszolgáló étterem, presszó, játékbolt. Gyula nem csak lokálpatrióta lakóinak emlékezetében, hanem külső jeleiben is őrzi nagy szülöttének, Erkel Ferencnek emlékét. Ali itt a fürdőkombinát területén egy megcsonkult, de gondosan ápolt hatalmas fa, alföldi jávor, balzsammal, betonnal foltozgatják, hogy minél tovább hirdesse rajta a tábla: „Erkel Ferenc, Gyula város szülötte e fa lombjai alatt alkotta a Bánk bán dalművét az 1861-ik évben." A fürdő és a vir itt áll egymás mellett alig kétszáz méternyi távolságra. Emez oldalon, a fürdővel szemben rendbehozták a hajdani várvédő vízrendszer megmaradt darabját, szomorúfüzek hajolnak rá a vízre, csónakok siklanak a sima felületén. A tópartról ránézve a fürdő utcafrontjára, bal kézről felkiáltójelként magasodik ki a sík terepből a SZOT ME-. POSZ nyolcszintes üdülője, terápiái részlegei egybefolynak a fürdő fő épületével, előtte tágas autóparkoló és virág, virág mindenütt A régi földesuraknak talán fogalmuk se volt arról, milyen kincsek pihennek itt a föld mélyén. Látok itt egy emlékeztető szöveget, e szerint a fürdő 1959. május 1-én nyílt meg, azóta sok százezres vendégforgalmat bonyolít le, a sorba állított gépkocsirengetegben jugoszláv, német kotsik a pihennek. A vár építésének, fTletve hivatása teljesítésenek idején deszkazsindelyes kis pórházak álltak itt körbe, mindenütt. A középső városban — tanúsítja egy feljegyzés — a török uralom után csak ötven ilyen ház és búzamagtár maradt meg, a hátsó városban ig csupán száz ház élte túl a pusztító háborút. Nem is csoda ez, Zrínyi így ír a gyulai törökvészről a Szigeti veszedelem-ben: „32 ezer török megszállá Gyulát, Pertev besáncolá a maga táborát, 40 ágyúval töri a bástyát." De a bástya ma ts áll, vörös téglafalai kívül-belül híven őrzik a nagy idők emlékeit, és tanúsítják, hogyan lehet, hogyan kell a történeti múltat megbecsülni, megmenteni és a ma emberénele életében hasznosítani, Mert Gyula téglavárának környezete nem csak mutatós szabadtért játékok színhelye, hanem gazdag, igényesen berendezett kor- és helytörténeti múzeumot is létrehoztak a hajdani vártermekben. Mennyi kincs, mennyi múltba mutató és • jelenre-jövőre eszméitető érték egy ekkora városban! A jelenlegi cukrász, Jánosi Imre 1929-ben került bele a Reinhardt családba. Reinhardt József volt az, aki a szegedi ipartestülettől 1876. szeptember 3-án, majd 1879. júliusában Ismételten érdemérmet kapott „jó (zlést tanúsító cukrászati készítményéiért". Az Erkel tér sarkán álló cukrászda ma a százéves jelzőt viseli, épülete és belső berendezése műemlék, emlékkönyvének tanúsága szerint messze földekről eljárnak ide az ipartörténet hívei, művelői, hogy a régi gyulai cukrász szines fantáziájának termékeiben, s a mai város műemlékmegbecsülésének nemes gesztusán elmélkedjenek. Jánosi Imre nemcsuk hagyományőrző kisiparos, hanem ügyes ipartörténész is; elmondja a régi berendezés eredetét, a különleges falfestés szépségeit, a bútorzat intarziás elemeinek anyagát, büszke arra, ho© a klszolgálóusztal fedése eredeti carrarai márvány és meg se látszik rajta a száz esztendő. Bevezet a boszorkánykonyhába is, megvannak itt még a muzeális értékű, régi mértékek, latol., fontok, réztálak és kínai ezüst edények, a hajdani kézzel (orgatós, malomköves cukorőrlő. — Ez történelem, kérem! — mondja. — Az előterem falfestését az eredeti tiszteletben tartásával 1971-ben restaurálták, Jánosi Imre büszke arra, hogy nem csak cukrászként, hanem a város e©ik sajátos műemlékének gondozójáéként is megbecsülik. ORMOS GERO • . m,. ku......... ..„CRí—*r