Délmagyarország, 1973. szeptember (63. évfolyam, 204-229. szám)

1973-09-02 / 205. szám

8 VASÁRNAP. 1973. SZEPTEMBER 8. 8 Korunkban egyre terjednek a különféle sugárforrások, atomreaktorok épülnek, radioaktív izotópokat használnak fel az ipar, a mezőgazdaság és az egészségügy területén, és egyre több ember találkozik a röntgensugárzással. E sugárzások az élő szervezetekre különböző biológiai hatást fejtenek ki. A sugárzások biológiai hatásót évtizedek óta tanulmányozzák. A legfontosabb megállapítás: a radioaktív sugárzásnak az emberi szervezetre kizárólag roncsoló hatása van. Ezt használja fel az orvostudomány akkor is, amikor az egeszséges testszövetnél lényegesen sugárérzékcnyebb daganatos sejteket radioaktív besugárzással pusztítja el. A fentiek alapján nyilvánvaló, hogy a biológiai károsodás elkerülése céljából rendkívül fontos feladat a sugárveszélyes anyagokkal dolgozó emberek védelme. A sugárvédelem szükségessége egyidős az első sugárzást kibocsátó izotóp kezdeti alkalmazásával. A magyar tudósok már a kezdet kezdetén eredményes tevékenységet fejtettek ki e területen. Elsőként Hőgyes Endre vetette fel a röntgensugárzás káros biológiai hatásót, az Orvosi Hetilapban 1896-ban megjelent cikkében. Napjainkban ls jelentős tudományos munkát végeznek tudósaink. Közöttük Bozóky László, az Országos Onkológiai Intézet sugárfizikai osztályának vezetője. Évtizedes, eredményes munkásságának elismeréseként májusban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjóvá választották. Bozóky professzor a diploma megszerzése után kezdett foglalkozni az ionizáló sugárzásokkaL Az Eötvös Loránd Rádium Intézet megalakulása után külföldi tanulmányútra küldte a profeszszort. Nevéhez fűződik a sugárvédelmi ólompajzs alkalmazása. Ezeket a védőpajzsokat a rádiumos nőgyógyászati kezelések alkalmával használják: védelmet nyújtanak orvos és asszisztens számára. A sugárvédelem fő célja kettős. Az egyik aa emberi szervezet védelme a kívülről jövő sul gárzások ellen, a másik: a radioaktív anyagok emberi szervezetbe jutásának megakadályozása. A sugárkárosodás elleni tudatos védekezés szükségességét nemzetközi fórumon először 1925ben mondták ki. 1928-ban megalakult a nemzetközi sugárvédelmi bizottság, amelynek magyar tagja is van. Ezen időszakban' a veszély forrását a röntgensugárzás, a természetes radioaktív izotópok (rádium, kobalt, uránium) gyógyászati és ipari felhasználása jelentette. 1942 után az első atomreaktor üzembehelyezésével, valamint az atomfegyver bevetésével a veszély forrása megnőtt, s így — hivatásánál fogva — több ember került kapcsolatba sugárforrásokkal. A légköri atomfegyver-kísérletek a népek egészét érintették. A veszély nagyságának mennyiségi növekedése mellett, a minősége is megváltozott. Az atomenergia békés felhasználása azonban olyan lehetőségeket nyújt az emberiségnek, melyek szebbé, gazdagabbá, kényelmesebbé tehetik életünket. A felhasználási terület napról napra nő; így az orvostudományban, az iparban, a mezőgazdaságban stb. Hazánkban, Pakson felépül az első atomreaktor, amely energiát termel, és az eddig importált izotópokat állítja elő. Magyarországon 1954-ig hivatásszerűen senki sem foglalkozott sugárvédelemmel, jelenleg pedig 250 sugárvédelmi szakember működik. Az Eötvös Loránd Fizikai Társulat keretében megalakult a sugárvédelmi szakcsoport. Fő célkitűzése a sugárvédelemmel foglalkozó szakemberek tömörítése, az ionizáló sugárzás és az atomenergia veszélytelen, s békés felhasználásának elősegítése. A hazai sugárvédelem második korszakára a szervezettség, a konkrét, tudományosan megalapozott munka jellemző. A sugárvédelem mellett a kutatási munka nagyobbik része a fizikai problémák megoldására irányul, a terápiás kezelés alkalmazásánál. A rutinmunkában használatos eszközök — a röntgen, a kobaltágyú — sugárveszélyesek. Az ezekkel dolgozókon meghatározott időnként orvosi vizsgálatokat végeznek. Minden orvosnak, asszisztensnek van egy ún. filmdozimétere, amelyet havonta el lenőriznek. Ez a kis méröműszei megmutatja, ért-e valakit sugárzás, s ha igen, milyen mértékben. Hazai vonatkozásban eddip még nem fordult elő számottevő baleset. A sugárvédelemben újabb megoldandó probléma állt elő. Szükséges fejleszteni a radioaktív hulladékok (kísérleti állatok tetemei) feldolgozási módszereit és a végső elhelyezés, a temetés módját. A rövid felezési idejű anyagok, sugárzósuk megszűntével nem szorulnak temetésre. A hosszú felezési idejű sugárzó anyagok 22 és 500 év között bomlanak el. Ezeket mesterségesen nem lehet megszüntetni. A tárolást tehát úgy kell megoldani, hogy ne veszélyeztessék az organikus szervezeteket. Ezért különleges tartályokat helyeznek el olyan területen, ahol a talajvíz 20 méter mélyen van. Ilyen módon, ha tartályrepedés történne, a talajvíz akkor sem érné el az eltemetett, még sugárzó anyagokat, amelyek feldúsítva, közvetve fertőznék a környezetet. Eddig csak Solymáron volt izotóptemető, most Püspökszilát'diban készítik az újat. Ez egyelőre elegendőnek bizonyul. Ha azonban felépül a paksi atomerőműi, további temetőhelyekről kell gondoskodni. Az Egészségügyi Minisztérium ellenőrzési hálózatot hozott létre, amely szigorú óvórendszabályok és szabványok alapjain tevékenykedik. Az Országos Sugárbiológiai és Sugáregészségügyi Kutatóintézet kísérleteket folytat a sugárhatás gyógyszeres befolyásolására (ez azonban, sajnos, még utópiaszámba megy); az Országos Onkológiai Intézet a gazdája az egész ország területén a sugárvédelmi eszközöknek, berendezéseknek, és a KÖJÁL végzi a sugárveszélyes munkahelyeken a méréseket. BUDAI MÁRIA Raóostfi Ént Part A gyerekek egy más világból jönnek, oda már tilos visszamenni I la felnőttnek. A gyerekek Iába előtt fehér nyuszi; neked letépett vattadarab csupán. A gyerek benn él a mesében, te magad is csak hallgatója vagy. Ám ha felnőttséged elviseled, meglátod, végül fönn a napot; és hazád, asszonyod, gyereked csak így lehet, csak felnőtten lehet. Egy érdekes sziget A Csendes-óceánban, Tahititól ezer kilométerre, északkeleti irányban terülnek el a Marquises-szigetek (másnéven: Papatea). A Francia Polinéziához tartozó szigetcsoport legjelentősebb tagja Ua-Huka szigete. Ezen a festői, igazi „gauguini" környezetben elterülő szigeten telepedett le nemrégiben Jean Pierre Besse francia néprajzkutató, miután feleségül vette a sziget egyik törzsfőnökének a leányát. Besse nek alkalma nyílott az itt élők népszokásait, civilizációs fokát és ezen belül halászati technikáját behatóan tanulmányozni. A sziget története az elmúlt századokban meglehetősen szomorú képet nyújtott. Lakói számára az európai és az amerikai mintájú civilizációt — leprával és vérbajjal együtt — azok a hajósok hozták, akik valamilyen oknál fogva első ízben kötöttek ki a festői szépségű kis szigeten. A civilizáció megjelenésével a sziget lélekszáma az alábbiakban alakult: 1842-ben lakóinak száma meghaladta a 2000-et, 1926-ban már csak 139, 1966-ban 305 lakosa volt. Érdekes társadalom él itt. Néhány évtizeddel ezelőtt a szigeti törzsek — a vaitakik, papahakikik, a naikik, és tititeák — szinte állandó harcban álltak egymással — azért, hogy valamivel elüssék az időt. A törzsek közötti hadműveletek megindulása előtt a két tábor felállt egymással szemben, és kezdetét vette a „bemelegítés", amelynek során gúnyolták, sőt obszcén mutogatásokkal ingerelték harcra egymást. A kellő harci „hőfok" elérése után a két fél bunkókkal, és lándzsákkal egymásnak rohant. A küzdelem, amely rendszerint & reggeli órákban kezdődött, napnyugtáig tartott. Este aztán letették a fegyvert, a két tábor összeolvadt, és közösen ünnepeltek, táncoltak, hogy reggel ismét megkezdődjék a harc, amely csak akkor ért véget, amikor elesett az első áldozat. Ezután megkezdődtek a fegyverszüneti tárgyalások, amelyek természetesen békekötéssel értek véget. A szigeten élő néhány száz ember állattenyésztésből, vadászatból és halászatból tartja fenn magát. Sajátos halászati módszereik külön említést érdemelnek. Egyik formája a „peke", vagyis fenékhorog segítségével történik. A halász, fejét a víz alá dugva, lassan úszik, miközben reszelt kókuszdiót köpköd a víz alá, hogy ezzel a halakat a fenékhorog irányába csalogassa. A szigonyhalászat módszerét a fiatalok ma már csak elvétve űzik, az öreg halászok -azonban annál büszkébben választják ezt az ősi módot nagyobb halak elejtésére. A szigony hegye csontból van. Ez a szerszám — feladatától függően — egy- vagy több ágú lehet, és minden esetben trópusi fűből készült nyélre van erősítve. A nagy testű ráját lélekvesztőn közelíti meg a halász, majd megfelelő helyzetben belevágja szigonyát. A szigony végén kötél van, így a zsákmányt könnyűszerrel a partra tudják vontatni. A cápahalászat módszerei sokrétűek. A leggyakoribb, amikor a cápát hiéna hullájára csalogatják a piroga közelébe, és ugyanúgy megszigonyozzák, mint a rájákat. Egy másik módszer, hogy a halász a csónakból vízbe lógatva lábát, csobogtatással csalogatja a cápát, amelyet vagy megszigonyoznak, vagy úszóbogot vetnek ki rá, és így próbálják kivontatni a partra. Igen érdekes még a méreghalászat, amelynek a Polinéz-szigeteken és Ausztráliában, napjainkban is hagyományai vannak. A méreghalászat előkészítése általában a kora reggeli órákban történik. A partmenti szikláknál egy halász víz alatti búvárúszással először felderíti a haldús helyeket, majd a parmenti sziklás hasadékokban elhelyezik a bódítószereket. Ezek a szerek általában ötméteres körzetben hatnak. Kétségtelenül a méreghalászat a legkönnyebb módszer az előbb említettek közül. Az elbódult halakat csak össze kell gyűjteni egy kosárba. Általában három méregfajtát alkalmaznak: a „hutu" összetört gyümölcsét, a „kohuhu"-levél kivonatát és a „kiki"-növényt. A szigeten ma már ugyan betiltották a halászatnak ezt a módját, de mivel ezeket a szereket az összes szigetlakó ismeri, titokban a halászatnak ezt a fajtáját is űzik. Az Ua-Huka-i lakosok kisgyermekkoruktól fogva, mint „kétéltű" emberek nőnek fei, kitűnő úszók és ügyesen siklanak jó hullámbírású pirogáikon a partmenti vizeken. A szigetre egyébként ezekben az években számos új család települ, és 1975re — előzetes számítások szerint — 3500-ra emelkedik a lélekszám. M. K mmmmmm