Délmagyarország, 1973. augusztus (63. évfolyam, 178-203. szám)

1973-08-12 / 188. szám

12 VASARNAP, 1973. AUGUSZTUS 12. A nagy cukros­bácsi Ének a törzsek­ről Strasszer András Fiúportré Alapfy László ügető Dombovári László Tekintet GütnbGlyű rügy. tömény bonyodalom: magában fii és hallgat a padon. Botnbaua a nap. vad tavasat fény, s megszelídül a szeme Íriszén. Nagy örömében mintha saállana, bár meg sc mozdul — boldog, hogy anya; a hogy anya lett. bentről vallatja már az a remény — ragyogás? vak-homály? — mii ösztöne méhébe fogadott, MI eszméletlen, testtelen titok. Es mosolyogva beszélget vele. gyermekével, kl még nem gyermeke, vele, ki — hiszen még nem szülte meg — akármi: szép, csúf, jó s rossz Is lehet, de hármi lesz — már teste részeként issza mohón a létezést, a fényt; és bármi lesz, immár el nem szakad tőle: szabad lesz — s ő rabja marad. Majd enni kér, s ha járni megtanul, boldogan jár — vagy boldogtalanul apjára üt — vagy rá emel kemet?! 0 vár, szül és nevel — mást nem tehet. A nemlét zárját fölnyitotta — hát méltán remél egy testté lett csodát Lestem a szót róla. Elszedtem nagyanyám kötényének zsebéből a ragacsos selyemcukrokat. Cu­korért vigyáztam nagyapára is, aki ha megivott egy liter bort, régi bakanótákat énekelt, és gyújtogatott. Tüzet rakott a kert­ben. Ügy kellelt figyelni, nehogy fölgyújtsa a házat egyszer. Aztán jött az émely. Most is érzem. Undorral for­dulok el a cukrászdák előtt. Hányingerrel küszködöm. Pedig jön a cukor, jön hatalmasan, megállíthatatlanul. És kapkodják el gyorsan. Már nemcsak az isko­lák, az óvodák, de a gyárak, templomok, szerelmesek lombos erdői mellett, előtt ls ott vannak a cukrosbácsik. Minden sarkon, minden utcán ott vannak. Fehé­rek, akár a habcsók. Jön a cukor feketén, égetve, rengeteg arccal, rengeteg cso­magban. Jön az elcsöppenő sláge­rekben, jön, mint a hányinger. Jön az „AMO"-szagos szappanok, az édeskés szagú spray-ek árada­ta, izzadságbűzzel keveredve. Omlik a hajlakk, az édes rúzs, a körömlakk, meg a kölni. Ékeske­dik a nyalóka nyakkendőtű, a praliné bizsu, a karamella man­dzsettagomb. Szégyellje magát az. akinek nincs!... „Fogyasszon több édességet!" — kínálgatja magát, biztat a NAGY CUKROSBACSI hunyo­rogva, kacsintgatva. S tűnnek el a szájakban a táblacsokik, a mig­nonok, puszedlik, krémesek. Jön a cukor feketén, mint a gyász Ellopja asztalunkról az utolsó darab kenyeret. Jön a cukor, mint a baj, felvághatatlan fekély Jön a cukor, és rontja a fogakat. Húzzák is a hivatásos foghúzók, és csinálnak helyette porcelán protéziseket. Sebaj! Jön a cukor, hogy elvigye étvágyunk. Sebaj! Ki emlékszik még a szaharinra? Hát a melaszra? Jön a cukor, és ragacsos kezé­vel mindent bemocskol, amihez hozzányúl. Csinálnak neki ünnepeket. Mi­csoda zsúrok? Micsoda vattacu­kor orgiák? Jön a cukor, és meg­vált, üdvözít Erős italt keverek. Nem JSV szom további Spiritusz sistereg­jen artériámban. S megmondjam, miért? Ki törődik avval, hogy legyen a szemekben mindig vi­rág? Ki csodált meg utoljára egy szép madárrepülést? Mindenképp széppé kell tenni az életet. Gon­doskodik róla a cukor? Méltó­ságunk rabolná el. Alszik a gyerek cukorral a szá­jában. Nem törődik már a mesé­vel, a szabad Játékkal, a nyarga­lászó rétekkel. Szép minden. Jaj, de édes! Mondom én; meg kéne kóstolni néha a keserúlaput, a papsajt­kenyér semmi ízét, a földet, a sárból készült lángost, mielőtt letapossa és bepiszkolja a sárga gázálarcos cukordisznó, a min­denevő. VARGA RUDOLF — Elhoztam a kitüntetést — Na... — A törzsgárda jelvényt. — Hát... az szép és szomo­rú. — Most magad is elénekelhe­ted: Voltam virága törzsnek, let­tem törzse virágnak, s virágja­immal bár még hivalkodom, gyökereimmel már földbe ka­paszkodom. — Akarod mondani: törzs va­gyok? 1. strófa: Színeim (Hiv a kertbe, nézzem meg gyümölcsösét. Egy-egy fakorona bontja rügyeit, kitárja a nap­nak virágait. A gyümölcskertén büszke minderre: ez az életmű­ve... Végignéz a kerten, és be­szél.) — Hét Igen, virágok száz szín­árnyalatban, száz változatban, üe hát ismerjük ezt a szépséget, voltunk mi is virágok. Gyakran kérdezem magamtól: kifakultak volna színeim?... — Különös, mintha arról be­szélnél: mi, felnőttek tanuljunk a törzstől, miként őrizzük meg vi­rágszíneinket. belső fitalságynkat a munkában, a mindennapi élet­ben. 2. strófa: Erőim (Kezével meg-megsimít néhány fatörzset, aztán megállapodunk egy terebélyes almafa alatt.) — Nézd, ezt az erőt, valóság­gal vállán tartja a koronát. De önmagában ez még kevés. Azáltal válik igazi fenntartó, teremtő erő­vé, hogy szüntelenül áramoltat­ja kérge alatt az éltető nedve­ket... Tudod, vannak csalóka látszatok: az avatatlan szem né­ha olyan törzset tüntet kl csodá­latával, mely csak mímeli a ter­mőképességet. Virágai ugyan bő­ségesek, akár a szóvirágba rej­tőző embernek, de a termés... sehol. A kertésznek Ismernie kell minden törzsét. S ami már művészet a szakmában: látnia kell a hallgatag törzsek erényét! A csendes munkálkodást. — Meggondolkoztató, amit az áramoltatásról mondtál: átvinni a törzs termöerőit a rügyekbe. a fiatal hajtásokba. Táplálni, ter­Gartrl Gábor i Asszony a napon K ilencedszer rendezték meg Szegeden a magyar l'otóklubok szalonját. Az egy hete megnyílt ki­állítás — feladatához hiven — jó, őszinte képet ad a magyar amatőr fotográfusok, a magyarországi fotóklubok munkájáról. Jó az idei kiállítás, talán a legjobban sikerült az eddigiek közül. S ez — legalább részben — a rendező város, Szeged érdeme. Hiszen a város az ünnepi hetek Idején, annak programjában ad minden esztendőben helyet a fotószalonnak, s teremt Jó lehetőséget a fotókluboknak arra, hogy bemutatkoz­ásnak, hogy felmérjék egymás helyzetét, munkájuk eredményeit. Ez természetesen nyereség a fotóklubok ssámárH, n éppen ezért a magyar fotóélet évente megrendezett jó néhány országos jellegű kiállítása kö­zött mind jelentősebbé válik a szegedi klubszalon, s a képeikkel szereplők ls mind igényesebbek önmaguk­kal szemben. A nyereség éppen ezért válik kétoldalú­vá, mert az évről évre Javuló képanyag, a kiállítás színesíti, gazdagítja az ünnepi hetek programját. Belépsz az ajtón apám. Hideget hozol kabátodban. A messziről jött emberek havas hangján szó­lalsz. Megsimogatod fejemet. Megöleled anyámat. Mit hoztál? Állok föl a kissámllra, hónaljig kotorászni, kikutatni zsebeidet. Cukor! Cukor! Cukor, két hatal­mas zsebbel. Markostól szórom a konyhaasztalra. Közben a számba is dugdosok belőle mámorosan Anyám szeme is ragyog. Nahát! Ennyi cukor! Te meg, apám, állsz, spiccesen mosolyogsz. Már nem is törődöm veletek. A hokkedlire térdelek és harapom, ropogtatom a cukrot, a cukrot, amig egy nyelésnél meg nem érzem az émelyt. Se le, se fel. Fulladozó gyerekköhögés, végül az ágy felé sompolygó szomorú arcú kisfiú; ez nekem a cukor emléke. Pedig hogy vágytam rá! Órákig tudtam nézni a tarka édességkirakatokat, orromat az üvegre szorítva. Vágytam a mar­cipánt, az égetett medvecukrot, a bocskorszíjat, a krumplicukor-mi­kulásokat, csokinyulakat, a csör­gőcukrot, kandiscukrot, kakas­nyalókát, mézeskalácsokat, a vat­tacukrot, cukorsüvegeket, cukor­mikulást, cukorállatkákat. Néz­tem órákig, és majd nekiugrot­tam, és megharapdáltam őket. Odaadtam volna egy mézeska­lácslóért az élő cocót, egy zacskó „dunakavicsért" legszebb kavi­csaimat és gombjaimat, a zizlért fakardomat, a kis húsvéti tojáso­kért a riadt, pihés nyulacskáin­kat. Ha megjött a fagylaltosautó, vittem én mindent otthonról, amiért egy gombóc jegesre fa­gyasztott cukros vizet adott a há­jastokájú, aki izzadtan mérte a kocsiablakon át a szűk adagokat. Csórtam a tojást, és a sor végén álltam, hogy azért adjon nekem, ha forintom nem volt. Hogy Iz­gultam, hátha kifogy, mire én odajutok! Búcsúkon, ó, hogy faltam vol­na a sok émelyítő nyalánkságot. Csurgott a nyálam ls. Kíváncsi voltam mindegyik izére. Hallot­tam a mesét a cukorhegyekről.

Next

/
Oldalképek
Tartalom