Délmagyarország, 1973. július (63. évfolyam, 152-177. szám)

1973-07-08 / 158. szám

VASÁRNAP, 1973. JÜLIUS 8. 7 Lázár Ervin FUTYTYÖGETÉS Hát fura egy alak volt ez a Szarvaspataki — őt adták mellém, hogy kísérjen a szállodába. — Sváb vagy, mi? — kérdeztem tőle —, a svábok magyarosítanak ilyen marhaságokra, hogy Szarvaspataki, Vérhalomkői meg fittyfene. — Hehe — heherészett és a hátamra vágott —, te meg Kis vagy. Bár az se rosszabb. Egy 6övel, vagy két söypl? — Eggyel. — Brühaha — röhögte —.mégis rosszabb. A feje Szokratész-fej, de pohos, germán kiadásban, kis tömpe orra csupa szenvedés, s a szőke, borzas haj is, ahogy körülfolyta feje teteje pihés kopaszságát — hát az is valami megejtő volt. Különösen ott. annak a vacak kirakatnak a fényében. — Te, Kis, te megkedveltél engem. Ne is tagadd — mondta és bizonytalanul magasba emelte a jobb keze mutatóujját. — Aha — mormogtam, és a sarok felé indultam, mert valami kocsmafélének a fényei csillogtak arra. — Kocsma háü — rivalfta Szarvaspataki — a csapos puszipajtásom. — Minden csapos ebben a porfészekben, mi? De ügyet sem vetett a közbeszólásra. — És miért kedveítél meg? — kérdezte. A hangja elvékonyodott, törrvpe, látszólag mozgékonyságra képtelen orra úgy rezgett, mint egy angoranyúlé. Muszáj volt végiggondolnom, hogy miért is kedveltem meg. Ott ült a többi nagykutya között. Azok piszokul rázták a rongyot. Hogy így Kis elvtárs, meg úgy. Ez meg csak kopasz volt. — Azért mert kopasz vagy — mondtam. Sértődötten rám nézett. Meg tán mérgesen is, mert az orra megkeskenyedett. Elvékonyodott hangon, majdnem suttogva mondta: — Marháskodsz 1? Most marháskodsz velem?! — Pedig hát a kopaszságod miatt — mondtam neki bocsánatkérően. — Olyan magától értetődően viselted a kopaszságodat a sok handabandázó, válltöméses frizurakirály között. — Hát azt elhiszem — mondta lassan —, látod, ezt elhiszem. És mentünk be a kocsmába. ttt újra nem lehetett látni a szempilláját. A szemöldökét se nagyon. — Tiszteletem Rudi úr — ordibált a csapos Szarvaspatakinak, és felém bökött. — Neki is? Bólintott. A csapos elénk csúsztatott a lucskos bádogon két konyakot meg két pohár sört. Szarvaspataki gyanakodva rám pislantott. — Komolyan mondtad, ezzel a kopaszsággal? Éppen csak ránéztem. Ebből megtudhatta, hogy komolyan. — Még egyszer — mondta a csanosnak, és lenyomott a pult meg a fal közé egy söröshordóra. — Mesélj magadról valamit. Valami fontosat! — Ne hülyéskedj! — mondtam és lóbáltam a kezemben az üres sörös poharat. — Nem hülyéskedek — az orra megint, mint a nyúlé. Tudtam, hogy mesélni kell valami fontosat. — Egy spinkórtál voltam egy hete — mondtam —, a férje éppen Angliában van. — Elhallgattam. — Na! — biztatott. — Lehet, hogy nem is fontos. — De az — mondta határozottan —, igenis fontos. Megtekert nyakkal néztem egy darabig, a poharat se lóbáltam. Honnan a francból tudja, hogy fontos? Mert az volt. — Na igen. és füttyögettek meg hújgattak a srácok a ház előtt. Szemben valami kultúrház van. Beat-zene, meg ilyesmi... annak a nőnek nagyon szép combja volt. Mint az alabástrom. — Mint micsoda? — kérdezte mohón. — Alabástrom. — Az milyen? Bambán néztem rá. Elröh intettem magam. — Nem tudom. Az anyja keservit, fogalmam sincs, milyen az alabástrom. Tényleg nem tudtam, az jutott róla eszembe: alabárd. — Nem baj — legyintett —, folytasd. — Feküdtünk egymás mellett. A falak sárgák voltak. Szórt fény ..., azt hiszem, jó nő ... „Mi van veled?" — kérdezte. „Nem hallod, füttyögetnek" — mondtam. „Kis hülye huligánok" — válaszolta —, idejárnak hacacárézni." ... Egy bérházban voltunk a második emeleten. Magamra kaptam egy fürdőköpenyt, és kióvakodtam a loggiára. Három srác állt a kultúrház előtt és fütytyögetett. Semmiért, csak úgy bele a vakvilágba. Szép, loboncos hajú srácok. Igaz, este volt már, sötétedett, lehet, hogy nem is voltak loboncos hajúak. Én meg ott álltam a loggián, a térdemben, a mellemben, a csontjaimban egy jó nagy szeretkezéssel, de azért trotyakosan. Ezek meg füttyögtek ott. Leüvöltöttem nekik: „Mi az, srácok, nincs nőtök?" De csupa szeretetből, azért, mert szerettem volna köztük állni... Azt hiszem. Azok ott lent abbahagyták a füttyögetést és az egyik fölkiabált: „Tökfej!" — azt, kiabálta. De én biztosan tudom, hogy szeretetből. — Egész biztos — mondta áhítattal Szarvaspataki. — A nő meg őrültezett, és rángatott befelé. „A szomszédok, a szomszédok" — lihegte. Én meg már nem akartam melléfeküdni. Irtózatosan szerettem volna ott lent füttyögetni, meg hújgatni a srácokkal. — De visszafeküdtél — mondta szomorúan. Elhúztam a számat. Hát, persze, visszafeküdtem. Kint az utcán a vállamra tette a kezét. Bár ez kényelmetlen lehetett neki, mert jóval alacsonyabb volt nálam. — Kerülünk egyet, jó? — Tőlem, akár ne is mondtad volna, úgysem tudom, merre van a kosz szállodátok. — Nono — mondta —, új szálloda — és a vállamra csapott. Egy ramaty mellékutcában áUt meg velem, kétszintes, szemmel láthatóan új családi ház előtt. Az ablakból tompa fény szüremlett a fejünkre. Most megint meghatóan kopasz volt. — Hehe — rötyögött rám kislányos-szemérmesen és négy ujját a szájába dugta. Füttyentett... Fityfiufüty ... csak úgy harsogott. Én meg mint egy oroszlán: hujuuhuhuj. ö is. Erre én füttyögettem. Zenebona, gilingalang! Az ablakon kihajolt egy férfi. Fürdőköpenyben. — Trógerok! Rohadt huligánok! Takarodjanak! Nem üvöltött, félhangosan mondta, mint aki nem akarja ezt a szerencsétlen, szétcincált csendet háborítani. — Tökfej! — üvöltötte neki Szarvaspataki. — Vén kopasz állatok! — kiabált amaz. most már ügyet sem vetve a csendre. Mi meg futóra, neki a sötét utcának. A saroknál lassítottunk. A futástól kalapált a szívem, fú de öreg vagyok. Ezt akartam mondani. De nem szóltam. Nézem ezt a marha Szarvaspatakit. Sír. A jó fenébe! Egy darabig ballagtam mellette, aztán a vállára tettem a kezem, — Süket, hát miért nem mondtad? — morogtam szelíden. — Valami nőd lakik ott? Szeretöd? Feleséged? Óvatosan kihúzta magát a kezem alól. — Nincs nekem senkim — mondta —, nem is volt soha — és barátságosan a hátamra paskolt: — Jó srác vagy. Istenbizony. Az a fényes ott a szálloda. Ezzel otthagyott. Kiss Attila rajza AZ ELNÖK Csizmadia Ferenc egy hatalmas téesz elnöke. Szegény paraszt fiú volt, a szocializmusban vitte föl az isten a dolgát. Szedi is az idegcsillapítót. Bár egy világfi könnyedségével irányít, az agrármérnök és a főkönyvelő szakértelmével tervez. Az örmény kereskedő ravaszságával köti az üzleteket, az angolok sima 1 modorával tárgyal, és a magyar paraszt szívósságával húzza fölfelé a szövetkezetet. Repülővel jár Moszkvába és Londonba. Szófiában is így szóliítják kollégái: Feri. Csak egy kissé furán ejtik nevének magánhangzóit. ötvenhatban járási tanácselnök volt. Ahogy pislákolni kezdett az élet, hazament a falujába, könyörgött, agitá-lt, szervezte a szövetkezetet. „Ha hazajössz, ha te leszel nálunk az elnök, Feri. Csak akkor." — mondták a földik. Tizenöt év! Talán a földeken mérhető le legjobban. Multimilliomos téesz, szőlő, állat, kocsi, ló és sokezer ember, mind a legjobb. Nagy pénzt keres a falu, az elnököt most már Ferikének hívják az aszszonyok, pedig haja deresedik, ötvenéves már. Különös figura, különös lelkű ember. Feri is, elnök is, nagyvonalú és kicsinyes, bátor és óvatos. Gavallér és zsugori. Milliókban, új kultúrák telepítésében gondolkodik, angol- és orosznyelvű szaklapokat olvas, magyarul gyakran vét a nyelv szabályai ellen. De sohasem vét az élet szabályai, a tagság érdeke ellen. Náluk a melléküzemág: hatalmas üvegházban szegfű és odébb a savanyító, mindkettő felbecsülhetetlen értékű. Különös reprecentáció: bevisz a savanyitóba, belemar a hordóskáposztába, markából eszi a káposztát, biztat, kínál engem is. Azt mondja, így ettük együtt a hadifogságban is. Közben odaszól a mesternek: „Egy csipettel több sót, Sanyi bácsi!" Az irodán a minisztériumból várják, külföldi vendégeket hoztak. Kezembe nyomja a borral teli demizsont, elkísér a pénztárhoz. Borsos árat fizetek. Szenvtelenül bámulja arcomat. „Megfogjuk a forintot. Ebben a gazdasági modellben csak így lehet boldogulni, öregem." Kajánul vigyorog, aztán tisztességesen. „Gyertek el vasárnap hozzám ebédre, csirkét vág az asszony." Még kiadja az ordrét a csinos titkárnőnek. „Mancika, a vendégeknek szervírozzanak egy kancsóval a muskotályból. Adjanak metszett poharakat hozzá. Ezeknek a németeknek mi szállítjuk a csemegeuborkát" — kacsint rám. S. A. NAPSUGARAS HAZ I TAVASZ KÉSZÜL / )