Délmagyarország, 1973. június (63. évfolyam, 126-151. szám)

1973-06-24 / 146. szám

VASARNAP, 1973. JCMUBt 24 VALLATÁS Ott ültek a vendéglőben, kedélyesen. felöltözve a két szülő és a nagybácsi. Sört ittak. A faburkolat otthonossá tette a vendéglőt, a magyaros teritők meleggé. Túl voltak a vacsorán. Az apa nagytestű, mondhatni kövér ember, a nagybácsi is, finom modorral. Néha nagyot kacagott, régi történetet mesélhettek egymásnak. Az asszony fehér blúzban, frissen ondolólva. Ünnepelgettek. vasárnapoztak. Néha, néha az ajtóra néztek, az üvegajtó kint az előtérben olykor megmozdult Egy-egy ember lépett be, egy-egy pár, aztán eltűntek a presszórészben. Zene szólt, vasárnapra alkalmas zene. — Ne idegeskedjetek, ha késik — mondta a nagybácsi, aztán elővette a zsebóráját, megnézte, bólintott. — Nincs semmi Daj. A gyereknek szabadság kell. Emlékezz vissza, Márton, mi is szabadon éltünk gyerekkorunkban. — Ivott egy kis sört, nevetett. — Ezt mondom én is Mártonnak — toldotta meg az asszony, — Én nem idegeskedem, ő idegeskedik. ö mindig idegeskedik. Hét óra húsz. Ez még nem idé. A gyerekben bízni kell. — Én is bízom, nem arról van szó. És nem idegeskedem. Csak amiben megállapodunk, azt tartsa be. Hét óra, az hét óra. Megmondtam neki. Nincs késő, nem arról van szó. Egyáltalában nem izgat, hogy mit csinált, kivel beszél, ellófrál valami fiúval. Végigmegy a parton, szép az este. Sétáljon. De jelentse be. Éva szaladt a vendéglő felé. Most vált el Kláritól, s olyan volt az este, mint a sötét mese, borzongató, mégis szép. A víz, a sok túloldali lámpa, miről is beszéltek? A matematikáról, a kigúnyolható tanárokról, a Nagy Medvéről, aki csak dörmög egész óra alatt, mégis a legjobb tanár. Na, meg fiúkról, de csak úgy mellékesen vihorászva. Hogy mondja el nekik ezt az egész estét? ö maga sem érti pontosan, de valami csodálatos, hogy talált valakit, akivel úgy tud beszélni, mint sajátmagával. Klári hangja is hasonlított az övére, ugyanazt tanulták a másik osztályban, valami könnyű vibrálás keletkezett köztük. Végre, talált egy barátot. Talált! Már rendezgette magában a szavakat, hogy mit mondjon, valami nagyon egyszerűt: Találtam egy barátot. — Nem, ezt félreértik. — Találtam egy lányt. — Azt hiszik majd, hogy a folyóparton talált valakit, és most segítséget kell vinni. — Találtam egy barátnőt. — Ezt talán... Ez meg ünnepélyes és ostoba, de mit mondjon? Kinyitotta a kis üvegajtót, sietett a szüleihez, vidám arccal. A három felnőtt úgy ült ott, mintha fából faragták volna. Nagybátyja mosolyogni próbált, anyja kicsit a fejét csóválta, apja nem nézett rá, az asztalon dobolt az ujjaival. — Milyen vidám vagy! — mondta engesztelő hangsúllyal az anyja. Éva kigombolta a kabátját, féloldalasan leült. Fújt egyet a szaladas után. A szavait fogalmazta magaban. — Hét óra ötven. — Apja csak ennyit mondott, töltött magának egy kis sört, és nézett jelentőségteljesen. A nagybátyja megfogta kedvesen a karját, rámosolygott. — Nem akarsz inni valamit? Cólát vagy Jaffát? ö megrázta a fejét. — Nincs kedve inni — mondta gúnyosan az apja. — Mással van elfoglalva. De nem baj. Mi is voltunk fiatalok, igaz? — Fölemelte a poharát, a bátyja felé intett a sörrel, aston ivott. — £n nem bánom, hogy hol jár. Csak amiben megállapodtunk, azt tartsa be. Mi is mi mindent megcsináltunk, igaz, Jóska? Kezdődik a fiatalság, nem annyira csöpp lány már ő. Séta, ez. az... — Nem fáztál? — kérdezte az anyja, aztán mondta tovább a magáét. — Annyira vártunk. Azért ülünk itt, hogy gyere. Ne vedd rossz néven, ha aggódunk érted, szeretetből tesszük. Elhiheted. — Ezt mondom én is — toldotta meg az apja. — Mindent elmondhatsz nekünk. Mi már túl vagyunk az élet lényegén. Mindent megértünk, bizalommal lehetsz irántunk. Bármi van, veled vagyunk, melletted vagyunk! — hangsúlyozta. Éva eltűnődött, minek kelléne lenni? Mi az a bármi? És hogy mellette vannak? Eddig nem voltak? — Hagyjátok már, majd később beszélgetünk. Emlékezz viszsza, mi jobb szerettünk gyerekek közt, mint ilyen nagy mamlasz felnőttekkel lenni. Emlékezz viszsza, mikor meglógtunk a vonattal, két napra, azt hittük világgá megyünk — nevetett a nagybácsi. — Hát ezt mondom én ts. Mi megértünk bármit. Apja közelhajolt hozzá. — Történt valami baj? Nem történhet olyasmi, amiben mi ne állnánk melletted. Rendesen tanulsz, otthon is segítesz, ne hidd, hogy mi rosszat gondolunk rólad. Talán tudunk neked segíteni. Azt csak beláthatod, hogy mi többet éltünk meg, sok mindent tapasztaltunk... A segítségedre vagyunk bármikor. De ehhez bizalom is kell. A te bizalmad. Azzal, hogy beállítasz, és egyszerűen azt mondod, apa, ez meg ez történt. Legyen az báimi. — Hát nem arra neveltelek, ! hogy elmondj mindent? Emlékszel, mosogatás közben, milyen jól eldiskurálunk. Tőlem még sosem kaptál ki, ha elmondtál valamit. Emlékszel, amikor betörtétek a Pannival az ablakot, egy szóra megértettem... — mondta az anyja. Hol az egyik hajolt egész közel hozzá, hol a másik. Kedvesen beszéltek, nagybátyja a karját simogatta, mint egy kis állatnak. Anyja nyugtatta, apja mormogott. Az egész vendéglő idegen lett. Fogalma sem volt az egész helyiségnek az ő kislány barátjáról, arról az egyszerű titokról, amit nem lehet elmondani, hogy találtunk egy embert magunknak. — Ne haragudj, ez a makacsság a legrosszabb — mondta apja a nagybátyjának. — Te tudod, hogy nekem mindent el lehet mondani. Ügy nézek én ki, akinek nem lehet mindent elmondani? Egy fél szó elég. Egy fél rzól De egy ilyen gyerek Csak hallgat. Mi bármiben segíthetünk neked — hajolt megint közel az apja. — Mi mindent megértünk. Megettük már a kenyerünk javát, talán valamivel többet tudunk, hogy eligazítsunk az élet dolgaiban. Azt csak belátod, hogy felnőttek vagyunk, többet tudunk arról, hogy mi a helyes, níi nem? Azt csak belátod, hogy valami különbség van köztünk? Legalább korban? Hogy felnőttek vagyunk, te meg gyerek? Azt csak belátod? — Apja hangosan beszélt, az arcába hajolt. — Nem akarok semmit sem mondani. Hát nem értitek? — mondta Éva, és kiszaladt a szabadba. GYURKOVICS TIBOR Bános János GYÚJTOGATÓ Ezt ezt a derűt szeretem én is ahogy a föld kifekszik a napra, és kuncogva kigombolja a tél kényszerzubbonyát — ne szorongassa Ezt ezt a nézelődő lépteket utcák tarka mezőit kerestem elvesztett utak zűrzavarában: Várnában Szegeden Budapesten Az ölelések gyújtogatását karok mellek combok máglyatüzét szétharapott szájú alkonyatban a lélek csak egymás nyomába lép — a szerelmet kutattam csillagot hullató szilánkos éjszakákban mikor fölfénylik arcon a mosoly s kigyullad minden e vakvilágban. V.. fiit Kiss Attila rajza BÁLSZERENCSE Szarvas Kálmán harmincéves gépészmérnök rajongott a csúnya nőkért. Felújjongott a gyönyörűségtől, ha egy kellemetlen külsejű nő szembejött vele az utcán, görbe lábakkal, keszegsoványan és olyan arccal, mint egy rosszul előhívott fénykép. Jó ideig tudott gyönyörködni a házmesternében is, aki olyan volt, akár a megereszkedett luftballon és rekedt basszusa betöltötte a bérházat. Ezért nem cserélt lakást Szarvas, bár módjában lett, volna, de sajnált megválni ettől az esztétikai élvezettől. ö maga egyébként jóképű férfi volt, szőke, magas, mindig a divatnak megfelelően öltözve. Sokszor szemeztek vele kimondottan szép nők is az utcán, de ő csak a kimondottan csúnya nők pillantását viszonozta. — Menj el pszichológushoz — ajánlotta sajnálkozva egyik barátja, aki unta már Szarvas örökös áradozását a csúnya nőkről. — Azt hiszem, te beteg vagy! — Mert gyűlölöm a konvenciókat? — nézett rá megütközve a mérnök. — Mert meglátom a görbében az egyenest, a szabálytalanban a szabályost, a csúnyában a szépet? Mert a szerelemben is egyéniség vagyok?! Ha ez betegség, akkor vállalom! Sértetten adta meg a kölcsönkért százast és nem állt szóba többet azzal a barátjával. A munkások is tudtak Szarvas szenvedélyéről, ezért ha valami probléma adódott elő az üzemben, mindig a legcsúnyabb nőt küldték érte. Olyankor az rávillantotta maradék fogait és a mérnök megolvadt, mint a napon hagyott margarin. Az igazgatónak is tudomására jutott a dolog. Valószínűleg a titkárnőtől, aki szép arccal és hibátlan alakkal feszült a kandi szemek előtt, de Szarvas felé hasztalan feszített. ö változatlanul az egyik könyvelőnek, a kopaszodó Berényinének udvarolt. Feketét, cólát hozott neki a büféből és viccekkel szórakoztatta. Egy napon magához kérette az igazgató. Konyakkal és külföldi cigarettával kínálta. — Nézd fiam! — kezdte, mert az igazgató atyja volt az üzemnek, legalábbis szerette, ha annak tartják a beosztottak —. a munkád ellen semmi kifogásom, azt hiszem, ezt a premizálásban is figyelembe vettük, hanem a magánéleted ... hogyis mondjam ... Parancsolj — tolta Szarvas felé a cigarettásdobozt és amíg a fiatalember kikotort egyet, elgondolkozva nézte. Megvárta, amíg a füst előkanyarog a cigarettából, csak aztán folytatta szigorúan. — Ne kerteljünk! Nem tetszik nekem, hogy te Berényiné körül forgolódsz! — Elvált asszony — mentegetőzött Szarvas. — De olyan, mint a második világháború! — csattant fel az igazgató, aki sokkal jobban emlékezett Szarvasnál a második világháborúra — Abszurdum, hogy egy jóképű, fiatal mérnök, egy múmiának hordozza a feketét! Egy úgyszólván ... egészségtelen! Visszatetszést szül a dolgozók között, rontja az esztétikai közízlést! — nagyot fújt, majd enyhültebb hangon tette hozzá. — Remélem nem haragszol, hogy ezt így kerek-perec megmondtam? Szarvas nem haragudott. Az igazgatójára különben sem szokás haragudni egy fiatal mérnöknek. — Ennek örülök — sóhajtotta megkönnyebbülten az igazgató, majd csavarintva egyet a témán, megkérdezte. — Vasárnap mit csinálsz? — Még nem tudom — hazudott Szarvas diplomatikusan, nem merve bevallani, hogy Berényinének akarta megmutatni a gyufásdoboz gyűjteményét. Berényiné úgyis már többször hangsúlyozta, hogy szívesen megnézné! — Akkor szeretném, ha eljönnél hozzánk ebédre — nézett rá atyai melegseggel az igazgató és töltött még a konyakból —, otthon sokkal nyugodtabban beszélgethetünk. Egyébként nyúlpaprikás lesz, hiszen tudod, hogy bolondja vagyok a nyulaknak! A mérnök megköszönte a meghívást és vasárnap sötét ruhában, öt szál szegfűvel a kezében, becsöngetett az igazgató budai villájába. Olyan szép lány nyitott neki ajtót, hogy Szarvas majdnem visszafordult. De aztán arra gondolva, hogy ez talán a háztartási alkalmazott, bement és az öt szál szegfűt finom meghajlással átadta az igazgatónénak. Az mosolyogva megköszönte, majd elnézést kért, hogy utánanéz az ebédnek. — Addig Andrea szórakoztatja — mondta és rámutatott a belépő szépségre, akive] a mérnök az ajtóban már találkozott. — Andrea, a lányunk! Andrea leült Szarvassal szemben és megkérdezte, ki a kedvenc írója. A mérnök megmondta, aztán ő is megtudakolta Andrea kedvenc íróját. A kedvenc zeneszerzőknél tartottak, amikor bejött az igazgató, üdvözölte Szarvast majd nemsokára magukra hagyta őket. — Utánanézek a nyulaimnak — közölte. A kedvenc festőknél tartottak, amikor behozták az ebédet és a kedvenc táncdalénekeseket sorolták, amikor Szarvas elbúcsúzott, azzal az ígérettel, hogy a jövő vasárnap is eljön. — Fúj, de szép lány! — gondolta a busz felé ballagva, és aznap nehezen aludt el a lelkifurdalástól, hogy egy ilyen szép nővel csapta agyon a vasárnapját. — És ráadásul az igazgatóm lánya — morfondírozott kétségbeesetten — ilyen átkozott balszerencsés csak én lehetek! Egy valamirevaló igazgatónak szemüveges, nyiszlett, izgalmasan pocsék lánya szokott lenni, ez meg akár egy szobor. Az alakja hibátlan, a haja mint az éjszaka, olyan sötét, a szeme mint két gyémánt, a hangja mint az üvegharang! Akár a mesében! Jaj. de szerencsétlen vagyok! A következő vasárnap újra elment, hiszen még nem tudta, ki a kedvenc feltalálója, Andreának, majd az utána következő vasárnap újra, mert még hátra voltak a sportolók, és a kedvenc rabló betyárok. Aztán egyik nap elmentek együtt moziba. És amikor a sötétben Szarvas megfogta a szép lány szép kezét, úgy érezte, egy elvet dob el magától, és egyéniségét levetve, mint egy zakót, ő is beáll az ódon ízlésű férfitársak szürke tömegébe. Amikor egy év múlva kijöttek a központi házasságkötőteremből, nagyon szégyellte magát, hogy annyi csüoya nő közül végülis csak egy szépet tudott kifogni és vett el feleségül. — Ráadásul az igazgatóm lányát — sóhajtott fel —, a végén még kineveznek főmérnöknek! Mibe keveredtem?! És karján a tüllökbe göngyölt tüneménnyel, szomorúan, de sorsába hősiesen beletörődve lépdelt a felvirágozott Chevrolet felé. TÖTH-MATE MIKLÓS