Délmagyarország, 1973. április (63. évfolyam, 77-100. szám)

1973-04-30 / 100. szám

6 HÉTFŐ, 1973. ÁPRILIS 30. DlDEIEDEIEIEIIJI SHSfflSHSffl HW„fPII —t WKBBBm EKH3BP A ZÁLOG Juhász Gyula MÁJUS ÜNNEPE A hatalom kiadta a parancsot: Ne legyen ünnep május elsején! Zászló ne lengjen és ének ne zengjen, Csak robotoljon csöndben a remény! És jött a május. Ezer orgonának Lila bugája búgott, a napon Minden bokor virágba öltözött fel És a paréj is megnőtt szabadon. Mint győzedelmi zászló, égbe lendült A jegenye s ezer pacsirtadal Hirdette boldogan és büszkeséggel, Hogy itt a május és a diadal! A nap bíborban hunyt el, a vizekben Millió élet nászdalt remegett, Míg a világ világ, még soha senki Nem készített ennél szebb ünnepet! TOR­NYOK Semmit nem vétünk a tisztes­ség ellen, ha felsőfokú mellékne­vet adunk az algyői olaj medencé­nek: hazánk legfiatalabb, legna­gyobb és a legfejlettebb technikai eszközökkel dolgozó, legkorsze­rűbb kőolaj- és földgáztermelő üzeme. Aki először jár a fúrótor­nyok és óriás tartályok között, van mit látnia. De aki napról napra járja az olajmezőt, bőven talál újdonságot az is. Somogyi Károlyné most az óri­ás tornyok tövébe vezeti el képei­vel olvasóinkat. A fúrótornyok magasságát már megszokta tekin­tetünk, hasonlítsuk ezek méreté­hez a most épülő hét torony leg­nagyobb óriásának métereit. „Csak" 42—44 méter magas egy fúrótorony, ha felét még hozzá­toldanánk, akkor érnénk el róla a 120 tonnás acélhenger tetejébe tűzött zászlót. Az épülő gázfeldolgozó üzem rendeltetéséről néhány szót: a kutakból felszínre törő földgázt osztja elöször ketté, tüzelésre al­kalmas gázra és tovább bontható keverékre. Propán és bután vá­lik majd ki a lepárló tornyok egyik emeletén — egy részét kü­lön-külön exportáljuk, másik fe­lét összekeverve, acélpalackokba töltve pébégáz néven hazai ház­tartásokba szállítjuk. Itt válik ki a vegyipar egyik fontos alap­anyaga, az izopentán, és a fino­mítók nyersanyaga, az olajos-gá­zos szakmában stabil gazolin né­ven ismert gázüzemi „hulladék". A Vásárhelyre menő út mellett ágaskodó hét torony tövében most is szorgos munka folyik, a tartályokat, hőcserélőket és más tartozékokat emelik helyükre a szerelők. Megszoktuk már, hogy az olaj mezőben feszített tempó­val épülnek az új létesítmények, nem a munka lassúságára, sok­kal inkább az üzem méreteire jellemző tehát, hogy a következő év végére készülhetnek csak el fontos munkájukkal. Korszerűsé­gére, technikai felszereltségére is adhatunk útbaigazító tájékozta­tást: teljesen automatizált, disz­pécserteremből irányítható üzem lesz. Néhány lakatos, műszerész dolgozik majd csupán a tornyok között, feladatuk mindössze a karbantartás, a zavartalan ter- ' melés biztosítása lesz. A berendezést a Szovjetunióból vásároltuk, a Gyár és Gépszerelő Vállalat dolgozói állítják össze. Az új üzemet irányító szakembe­rek is a Szovjet- SMf^S unióban készül- Esp J nek fel nagy Ijjt 1 pontosságot, sok felelősséget ki­vánó későbbi fi munkájukra. « Igorral két hónap óta először futottunk össze az utcán. Fejével rögtön az étterem ajtaja jelé in­tett: — Benézzünk, öreg? Vcsörgünk agy kicsit, meg dumcsizunk. A pincérnő gyorsan kiszolgált bennünket, s mire az összes té­mát kimerítettük, nyolc rubel harminc kopejkát öntöttünk le torkunkon. Ekkor közös erővel összekapartunk hat rubelt. A pin­cérnő türelmesen leste erőlködé­sünket, figyelte ahogy kiforgat­tuk a zsebeinket. Ujjával rám bökve, Igor így szólt hozzá: — Itt marad zálogba. .4 pincérnő végigmért, sarkam­tól a fejem búbjáig, meg vissza. — Egyik lábad itt, a másik ott, ós hozd a hiányzó pénzt! — mondtam Igornak. — Percek alatt kerítek pénzt, öregem — rikkantotta, és im­bolygó léptekkel elhúzta a csíkot. A zenekar valami szomorkását játszott. Én ott ültem az asztal­nál és álltam a pincérek, az üz­letvezető, a ruhatáros, no meg a szakács szúrós tekintetét. Az utóbbi valamilyen oknál fogva, percenként bejött az étterembe, kezében hatalmas húsvágó kés­sel. Eltelt egy óra: Igor sehol! Az étteremben egyre több a ven­dég. Az én asztalomhoz is oda­telepedett egy fiatal pár. Feláll­tam és elindultam kifelé, de az üzletvezető utamat állta: — Hova igyekszik? — Felszabadítottam egy új ven­dégszámára a helyemet — mond­tam békeszerető hangon. — Akkor hát aló mars, a kony­hábai A pincérnő kivezetett a kony­hába. Az egyik sarokban, egy ho­kedlin foglaltam helyet. — No, mi lesz barátocskám — mondta egy órával később a sza­kács —, csak nem munka nélkül fogod itt leélni az életedet? Ha főni kezd a leves, dobd bele ezt a kanál borsot, és sózd is meg fejesed szerint. Mindent úgy tettem, ahogy pa­rancsolta. — Nagyszerű fickó vagy — mondta elismerően a séf, miután megkóstolta a főztömet. — Most pedig bontsd fel ezt a csirkét. De előbb kösd magad elé ezt a kötényt, mert még bepiszkítod a ruhádat. Széttrancsíroztam a csirkét. Tisztítottam halat, segítettem el­mosogatni a töméntelen sok edényt. Közben az étterem be­csukott. A pincérek sürögve tet­ték záróra utáni dolgaikat, majd hazasiettek. Így én is megköny­nyebbültem. Kivezényeltek az ét­terembe, ahol kellemesebb dol­gozni, mint az ezer ételszaggal telt konyhában. Meg nincs is olyan nagy forróság. Leszedtem a térítőkét, összeraktam az asz­talokat, székeket, feltöröltem a parkettát. És végeztem is. Utol­sónak az étterem vezetője távo­zott. Barátságosan kezet rázott velem és eloltotta a villanyokat. Az első éjjel egy tizenkét sze­mélyes asztal tetején aludtam. Az üzletvezető nem volt szívte­len főnök, a második éjszakára felajánlotta az irodáját. Ott már volt egy széles dívány is. Elsajátítottam valamennyi ven­déglátóipari szakmát. Csak az ab­laktisztogatást nem szerettem, mert a szóda kieszi az ember ke­zét. A kollektíva egyébként szí­vélyesnek látszott. Amikor pedig végezetül a lépcsőn elkaptam egy vendégét, aki fizetés Aélkül akart \lelépni, az üzletvezető megdi­csért. — Ügy látom — mondta — egy év múlva már tiszta lelkiisme­rettel nyugdíjba mehetek. Kine­velődik a méltó utód ... És én teljesen elégedett vol­tam a sorsommal. Egy dolog ke­serített csak. Egyszer váratlanul megjelent Igor. — öreg, elhoztam a hiányzó pénzt. E pillanattól kezdve sza­bad vagy! Szabad? Itt kell hagynom meg­szokott munkahelyemet? És va­jon legközelebb nem egy rosz­szabb helyen hagynak-e ott, mint zálogtárgyat? Ki tudja? MIHAIL VOLFSZON Szőnyi Gyula rajza

Next

/
Oldalképek
Tartalom