Délmagyarország, 1973. március (63. évfolyam, 50-76. szám)

1973-03-11 / 59. szám

VASÁRNAP, 1973. MÁRCIUS tL 7 nr Tasnádi Varga Éva NAGYKŐRÖSI ÉJSZAKA „— Hajlik a jegenye..." cifrázza hegedű és brácsa. Sárga bor, rózsák az asztalon, nem gondolok az elmúlásra. Nagykőrös. Éjszaka. Barát most a göncölszekér is. Nincs korom. Vitázok, érvelek, s tizenhat éves vagyok mégis. Vesztettem már sokat. Három hegedű sirat most engem, s Póka Péter árnyéka szólít: — Voronyezsnél éjjel elestem,.. „—Hajlik a jegenye..." Kimentem én akkor a kertbe, hold-mécses virrasztotta ágyunk, s nem gondoltam tankra, seregre. Védtelen hálálod bocsásd meg, hiszen gyerek voltami Három hegedű sirat most téged, s erősébb vagy mindennél holtan. Steámwald Gyula? Kitüntetéseire, amerikai konzuli címeire, vagy talán arra, hogy 1863 novemberében a pennsylvaniai Gettysburg csatatéren a Lincoln elnököt követő tábornoki kíséret élén haladhatott? Nem. Élete végéig legnagyobb büszkeséggel egy 12 soros költeményt őrzött, amelyet hozzá, mint barátjához, 1848 januárjában Pesten, Petőfi Sándor irt... „... s mindenek felett áruld erősen költeményimet." Hogyan futotta be az egykori szegedi fiú ezt a fényes pályát? A szegedi Nemzeti Oskolában Jéger József tanító keze alatt nőtt fel. Gyakorlati érzékű apja hamarosan a fővárosba, kereskedelmi pályára küldte. 1847-ben mór Emich Gusztáv könyvkereskedő segédje. Itt kötött barátságot a Költővel, aki összes verseinek kiadásai szerződése körüli buzgalmát hálálta meg „Egy könyvárus emlékkönyvébe" c. versével. Petőfi maga sem hitte volna, hogy „könyvárus barátom" lesz valaha a 11. hadtest parancsnoka az Észak-amerikai Státus hadseregében. ..Az életcél boldogság, de elébb Fáradni kell, hogy ezt a célt elérd, Ügy ingyen ahhoz senki sem [jut ri, Ahhoz nagyon sok mindenféle [kell..." Sok mindenfélén ment Számwald Gyula keresztül. 1848-ban, mint márciusi ifjú tagja a „Forradalmi Bizottmány"-nak. Honvéd hadnagy Guyon táborában, Branyiszkónál meg is sebesül. Világos után Németországban bujdosik, majd Angliában tanító, s újságíró. Amikor külföldi emigrációjában a magyar ügy halványodni kezd, áthajózik az Újvilágba, ahol Julius S. Stahel néven a New York-i Illustrated News munkatársa lesz. 1861-ben — mint annak idején Kossuth — most Lincoln zászlója alá szegődik. A többiről — dicső korszakáról — már szólottunk. Élete során mindvégig igazolta Petőfinek hozzá intézett sorait. Haladó gondolkodású maradt, élete legszebb eszménye a szabadság volt. Följegyezték róla, hogy az angol nyelvet haláláig ízes „szögedi dialektusban" beszélte. Hagyatéka végakaratának megfelelően « Nemzeti Múzeumba került. Petőfinek egy másik szegedi ismerőse Rigó József volt, a múlt századvég Szegedjének közkedvelt „Józsi bácsi"-ja. a 69-iki képviselőválasztásoknál a szegedi szélsőbal jelöltje, aki csak néhány száz szavazattal maradt alul Horváth Mihállyal szemben. 1901-ben halt meg Szegeden, mint úgyvéd. Sírja a deszkás temetőben van. Tagja volt ő is a Pilvax-társaságnak. Baráti viszonyban a Költőn kívül Jókaival, Irinyivel és Vasvárival. Petőfiről úgy emlékezett mindig, mint aki túrelmetlen volt az ellenvélemény iránt, s ez „sokszor csaknem a szakadásig vitte az ügyet". Bálványképe abban az időben Kossuth volt, s később is az maradt. Felköszontőiben mindig, mint a „nagy bujdosó csillagot" emlegette. Végigkúzdötte a szabadságharcot, s annak bukása után még idegen ezredben is szolgált, mint besorozott közkatona. Azok közé tartozott, akik elhatározták, hogy az osztrák hadseregben semmiféle „charge"-ot nem vállalnak. A katonaságtól megszabadulva tehette le csak úgyvédi vizsgáját. Szegeden mint elsőrendű kriminalistát tartották számon. Sírfelirata a temetőben ma is olvasható még: „Mint ifjú karddal, mint férfi [erős akarattal Büszke merész szóval védted [a hont s igazát! Szívedben szeretet lángolt, [nemesítse a jellem, Az örökös kegyelet környezi [álmaidat!" Szabadságharcunk egyik első hősi halottjáról, a szegedi fiúról, Bauernfeind Gyuláról, a szenttamási hősről, lapunk hasábjain egy évvel ezelőtt emlékeztünk meg... Ebben az évben, szabadságharcunk keztletének 125. fordulója évében minden bizonnyal lesz még alkalmunk, hogy meggyújtsuk az emlékezés lángját a többi szegedi 48-as hős sírja, vagy jelképes sírja fölött. Említsük meg itt, most a volt szegedi fiút, a piarista diákot, Csala Józsefet, a későbbi mexikói Zákány tábornokot, akinek életútját vázlatosan, ugyancsak e lapnak hasábjain Domokos László rajzolta meg. Csala részt vett a magyar függetlenségi harc 43 küzdelmes csatájában, szolgált, mint besorozott közkatona az osztrák ezredben, Romániában, ott volt Garibaldi seregében, s minden valószínűség szerint Stahel-Számwald Gyula brigadéros alatt, a gettysburgi ütközetben is. Utolsó állomása Mexikóban volt, ahol már mint Zákány István. Juarez köztársasági elnöknek ajánlotta fel szolgálatait. Mint tábornok fejezte be a hadjáratot. 1883-ban felbérelt orgyilkosok oltották ki nemes életét. Lugosi Döme gyűjtötte össze Debreceni Ignácnak. „két világrész hősének" életrajzi adatait, ..Náci bácsi", ahogy később hívták, saját maga mesélte el, hogyan mászta meg az elsők között „szent tavaszunkon" a budai várfokot. Részt vett az észak-amerikai küzdelmekben is. Hazatérve, városunknak volt vezető pénzúgyigazgatósági tisztviselője. Agglegény maradt élete végéig, három helyről „húzva nyugdíját", dollárban az Egyesült Államoktól, s forintban a Honvéd Egylettől, s mint „főfinánc", Szeged városától... A szegedi őskertek, e temetők kövei között járkálva léptennyomon bizonyítékát leljük annak, hogy a szegedi családok tagjai alaposan kivették részüket az 1848—49-es szabadságharcból, így látjuk ezt a Schmidt, Göri. Wagner, Korda, Regdon, Kapcsándy, Laászló, Halasy, Szilber családok síremlékein, hogy csak néhányat ragadjak ki a sok közül, ahol még olvasható a felirat ... Pedig nemcsak ezek adták a hősöket. A Vedresek. Dugonicsok is, meg a többiek is. Hányan voltak azok közül, akiket Kossuth „névtelen félisteneknek" nevezett, akiknek nevét nem őrzi sírkő!? A tölgy erdő fáit sem őrzi jel, helyükbe mégis mindig újak nőnek.— A

víz egyenletesen csurgott, átlátszó, háborítatlan folyamban, sokméteres alagutak hosszán végigbizseregve. Sziszegő. vékonyka sírdogálás hangja járta be a falakat, panaszait csak a függöny puha redői fojtották meg, amint elveszhi bolyhaik rengetegébe terelgették. Kati a parányi mosdófülke nyirkos menedéké'pen álldogált. Tenyerei öblét a csap alá tartotta, míg forró csuklóit is elárasztotta az irgalmas hűvösség. Azután arcát újra megmerítette benne, maga sem tudta, egyvégtében hányadszor. S hogy a törülköző után tapogatva felpillantott. a félvak tükör az övé mellett a Főnök barnaszeplős, banánhéjarcát is megtörte-gyűrte, s ringatta szelíden a sík felszín alatt megbújt hullámain. S mintha a nikkelezett csövek csápjai egyszerre növekedni kezdtek volna, lassan óvakodni feljebb és feljebb, kitapogatni a távolságot, luthataian. hideg permetúket a kislány gerincére csorgatva kegyetlenkiszámitottan. A Főnök arca váratlanul gömbölyűvé, majd kétoldalt csúcsossá torzult: a tükörbeli mosoly fintorba veszett — Félsz? — Kati lehunyta a szemét. — Rosszul érzed magad? — lágyult el a I'őrök hangja. — Csak... megszédültem — mondta végre a lány. A banánhéjarc elkeskenyedett. — Ha nem akarod ... ha nincs ma kedved... A lány összeszedte magát. — De igen! Akarom... Azaz... nagyon szeretném. A Főnök ujjai a lámy vállához értek, s beletévedtek a hátköaepig érő haj tömegébe. — A legügyesebb tanítványom vagy... s ezzel a hajjal a legjobb reklám egyben — mondta szelíden. — Ne félj. Kati tenyerét sós pára futotta be, köpenye érdes vásznahoz tapasztotta hát mind a két kezét. — Köszönöm, Főnök úr. — Köszönöd! — legyintett a Főnök. — A teremben csak engem figyelsz, érted? Körbejárod a fejet, s odapillantasz, rám. Intek majd, ha jól csinálod. — Igen, Főnök úr. Köszönöm. — Nna. Hát akkor... — állt félre a Főnök. A kislány keskeny szalagot húzott elő a zsebéből, s a hoszszú, nehéz hullámokban aláfolyó haját kapkodó, gyors mozdulatokkal kötötte össze a tarkója fölött, csak azután indult a terembe. Hallotta maga mögött a Főnök furnériemez-lépteit: finoman hersegett az új cipőtalp a szőnyegtelen parketten, de nem döngött — a Főnök elegánsan vékony volt. járása könnyed, épp. mint a női hajakkal eljátszadozni tudó, varázslatosan gyengéd ujjai. ljíati barátnőiét és munkatársát lelte az előkészített székben, a másik fodrásztanulót. Jó haj•ínyag — könnyebbült m°g a kislány, míg a tartályt a mosáshoz odacipelte. — Se drótszálú, se habosan selymes: közepes minőség. elbánni vele álom. Akár egy hatalmas liften sfllwlyedt volna alá az Összeszokott, félévenként újra és újra ítélkező, időszakos vizsgáztató bizottság, vagy ők ketten emelkedtek volna ugyanúgy — Kati csak á fejet látta, meg Anicska szoron gó arcát —, egymást figyelték csupán, minden lélegzetvételükkel buborékokat kaccantva egyenest a százas égők fényébe — mások számára hangtalanul. Kati ujjai alatt felverődött a hab, langyosan, puhán, parányi szivárványos hólyagocskákká fú-> vódott, s azok játszódtak egy keveset, szánkáztak a duzzadó hajtömegen, fölfény lettek, öntelten és nekiszabadultan pöffeszkedtek, ám azonmód semmivé foszlottak, hogy szemmel nem ls látható anyagukból új gömböcskék keletkezzenek. Kati ujjai a tarkót, a fülek domborodó tövét csiklandozták. Anicska összepréselt szájszélére vidáman pipáló fintorokat csalva. ...Kár volt rettegni — a Főnök mégse rossz ember! Most igazán az ő kezében vannak... mind a ketten... mint ahogyan soha. Mint ahogyan a félév folyamán egyszer se — gondolta Kati. A Főnöknek tudnia kell, hogy ő akkor se akart rosszat... Semmit nem sejtett még a szakmáról. a szabályokról — a tanárnőnek kellett volna óvatosabbnak lennie... Mert ő megírta — volt olyan ostoba —, megírta abban a legelső, nyomorult iskolai dolgozatban, hogy mivel tölt egy munkanapot a műhelyben. A mesterénél. Azután gyanútlanul végezte tovább dolgát. Anicska érezte meg előbb a lekozmált étel fanyar bűzét: az odakozmált szakmai becsületét Ismerte a KlOSZ-elnököt, s még inkább a KlOSZ-elnök feleségét. Amint néhány hét múltán belépett az asszony az üzletükbe, úgy alkonyattájt, s fénymázas ajkait csücsörítve me"1'- ezte a Főnököt: „Mi történt? Ezek a lánlyok se mosnak, se mosogatnak? Csak nem a szakmát tanulják, Ferikém?!" Kati egyszerre szájúregébentorkában érezte az estig lenyirbált hajszálak gubancos tömegét: fuldoklott. A vendég meg a Főnök pedig egymásba karolva vonult át a helyiségen, hogy néhány másodperc múlva már két nő tüntetően hangos és boldog visítozását hallja az üzlet közönsége, hogy a banánhéjarc kaján mosollyal kukkantson még be egy pillanatra: „A feleségem legjobb barátnője" — s hogy hosszú időre eltűnjön a ház vidámabb féltekén ő is. Igen, Anicska már korábban megsejtette, hogy valami komoly baj lesz. A KlOSZ-feleség után a KlOSZ-elnök is becammogott: etlenöraött bizonyos bejelentési. S amikor Kati már ott áftt előttük a poharakból és tálakból áradó aromák fülledt gőzeiben tetemre híva és megszégyenülten — noha a legszokványosabb napját írta le az iskolában, s a valósághoz hűen —, dadogni tudott csupán. Az arcok eggye mosódtak, a szempárok, az ajkak, a szíjas félmondatok s a figurák is — mintha egyetlen, soha nem ismert, mesebeli, hatalmas és fenyegető szörny készült volna öszszeroppantani őt. Azóta retteg — várakozik. Várakozik és retteg. — Kevés nyírást... inkább csak kiigazítást kérünk — irányította a százas égők fényébe, a vizsgaterembe az elnök hangja ismét. Anicska már a bura alatt ült, amikor Kati először fordult szembe a Bizottsággal. A Főnök arca ragyogott, s ő szeretett volna elébe borulni, hálásán és alázatosari ereszkedni térdre, mint a királyi kegyből lovaggá ütöttek. Aztán ő ült a tükör előtt, a Anicska kissé sapadtan állt mögötte. Anics. Ica keze hirtelenebb volt, kevésbé érzékeny, de gyorsabb az ovénéL — Magának nehezebb dolga lesz — hallották az elnök hangját. — No csak valamicskével... nem kell megijednie. Mosáshoz, majd vágáshoz készüljön. Anicska sebesen dolgozott, Kati szinte lebegett, míg a hab toronnyá magasodott a fején. A szabvány mozdulatok egymásutánja jólesően bágyasztotta el, fejbőre bizsergett, tarkója láthatatlan fordulatokkal segített Anicskának. Az olló két ezüst ága ékszer — a legtúndéribb: a legengedelmesebb. — Fiús fejet kérek — jobboldali választékkal — mondta az elnök. Anicska megdermedt, sokáig nem mozdult. A tükörben a két szempár — a világra igazában még rá sem nyílt két fiatal szempár egymásba kapaszkodott, s mindkettő ugyanazt látta. A nehéz, nagy hajat, a tíz év alatt burjánzó hullámrengeteggé, csodává növekedőt. — Megértette a feladatot? — az elnöki hang személytelenné csiszolódott, a banánhéjarc atyai mosolya nem változott semmit — Megértette — mondta a Főnök. Anicska ékszeres két ujja lassan hántotta le magáról a gyűrúfogókat. — Vágj bele — súgta Kati, alig hallhatóan. Majd szinte sikoltotta: — Anicska! Vágd! — S tarkóját tenyerével megtámasztva úgy tartotta a nedves köteget testétől távol, mint tengerből kifogott, ám korántsem fölismerhetetlen, csak még alig-alig megtapasztalt hínáros. összebonyolódott fonalak tömegét. Elszántan, hidegen, önt:sté' ől már-már kilépve ült, s la.a.cozott. Ebben a pillanatban pontosan tudta mi a feladata ezen a világon, hogy a mindennapi, kötelező munkáján túl is van valami, mindig lesz valami, valami több, amiért mindent ki lehet hároi — amiért, érdemes. / Raffai Sarolta KIRÁLYI KEGYBŐL