Délmagyarország, 1973. február (63. évfolyam, 26-49. szám)

1973-02-04 / 29. szám

TASARNAP, 1978. FEBRUÁR 4. AZ UTCA EMBERE i • Vlncze András TARTALOM ÉS FORMA Kati néni a szülői munkakö­zösség kiküldöttének megígérte, hogy törődik testvére fiával, Pa­lival, aki nála lakott, mert ott­honról kitiltották iszákosság, lo­pás, lógás és szemtelenkedés miatt. Utolsó mentsvár volt Kati néni. Bízott abban, hogy nála, példamutató ' környezetben a gyerek észretér. De hát három műszakban dolgozik, és Pali úgy intézi a dolgait, hogy rendszerint csak cédulákon írogatnak egy­-másnak. Kati néni szabadnapot vett ki, várta reggelig, mikor méltóztatik Palinak hazajönni. Hatra megjött, kicsit tántorgott, igaz, de illedelmesen bevallotta, hogy a srácokkal volt. Höl volt, hol nem volt, Kati néni szótla­nul nézte a gyerek mosakodását, reggelit adott neki, Pali kezdett feszengeni. Nagy a csend, az öreglány kefét eszik. Annyi baj. Megtörülte száját, hanyagul félretolta a tányért és rágyújtott — Mi van? Beteg máma? Nem megy be a gyárba? Kati néni vastag lábú, kemény markú. magas asszony volt, kis bajuszkája alig pihegett a BÓ­hajtól. Belül vihar tombolt, de már ő ilyen volt, az utolsp szal­maszál ig béketűrő, ám most rá­tette Pali az utolsót Nézte a tá­nyért az összevissza tördelt ke­nyeret, a szalonnát, neki kell el­tenni a helyére. Miért neki? Fúj­ja a füstöt, és vigyorog. Ügy érezte, megfullad, ha nem törté­nik valami. Milliárdnyi szövőgép zakatolt, dübörgött negyvenéves testében, fájós lábbal ácsorgott Pali mellett és Isten tudja, hogy s mint, jól szájon vágta- a gyere­ket, hogy az lefordult a székről. Pali dühödten ugrott fel és rá­emelte kesét, de Kati néni röp­tében elkapta, és mintha tanulta volna, megcsavarta. Pali újra le­fordult a betonkockákra, alapo­san beverte fejét. Kábultan fe­küdt, hirtelen sírni akarhatnékja támadt, de csak nyögött, és óva­tosan feltápászkodott, 'mintegy jelezve, hogy jól van öreglény, most ebből elég, de azért valahol lesz folytatása. Kati néni ijedten simogatta. — No, máskor ne szemtelenkedj. Éjjel aludj itthon, és tanulj. Azt mondják a tanáraid, hogy nem tudsz már leérettségizni. Sohse bánd fiam, nincs az megírva, hogy neked érettségi kell. Aki buta, buta. Mit lehet tenni? Eredj, dolgom van. Nagymosást csinálok. Pali elment, kint az utcán cso­dálkozva nézte a világot. Hogy­hogy buta? Mi az. hogy buta? És hogy nincs előírva, •hogy le­eneUsegizzenV HÍK/XMI ezért gyöt­rik évek óta. Minden ezért tör­tént. Minden. Az órát is azért csapta zaciba, hogy megvendé­gelhesse a srácokat, nem lehet örökké más pénzén lébecolni. Igaz is, mi lenne, ha nem men­ne ma suliba? Kószált. Mellékutcákon át ha­ladt, ki a városszélre. Vissza­fordult. Hogy min törte fejét? Semmin. Élvezte a napot. De ahogy visszafordult és újra ha­zaért, dél felé, megéhezve, fel­rémlett előtte Kati néni, mint valami szörnyeteg. Lenézte ed­dig. Szövőnö... mi egy szövőnő? Élmunkás. Hajaj. Aztán mégis felment a lakásba, semmi zrí, az öreglány mosott, kiverte a verej­ték, folyt a lé a konyhában, és forgott a mosógép. Kész munkás­paradicsom. Bement a szobába, hogy meghallgassa a déli híre­ket. Beült a fotelba, és rágyújtott. Fújta a füstöt Ekkor egy ned­ves tenyér szájába verte a ciga­rettát Várta a szózatot, lábai megre­megtek, hogy most mindjárt fel, aztán adj neki, a vén szipirtyó­nak. De semmi. Puha léptek hal­latszottak, persze, mezítláb jár az öreglány. Ekkor sokminden ösz­szekavargott benne. Erőtlenül gubbasztott a székben, hallgatta a mosást Addig hallgatta, amíg teljesen összetört. S már félt Mi­től félt egyszerre? Nem tudta volna megmondani. Nagyon sokára lett vége a mo­sásnak. Aztán beszólt Kati néni. — Gyere, felvisszük a padra a ruháskosarat. Ment. Minta pinty. Direkt jót tett. Legalább törté­nik valami. Nem pofon. Pofon? Na majd ... Ebédet is adott. Már attól félt, hogy nem. De szépen adott. Kez­dett önérzetes lenni. — Ne üssön meg többet, mert feljelentem. — Jó) van. Mehetünk a rendőr­segre. Vagy az igazgatóhoz.. Me­lyikhez akarsz? — Nem lehet verni egy gyere­ket. Nem tudja? Megbüntetik. — Hát aztán? — Hogy-hogy? Nem lehet ver­ői. Kati nerrí rámutatott az asz­talra. — Elmosogatsz, rendben, elpakolsz. Aztán megbeszéljük, mi legyen veled. Még ma elin­tézzük. Végleg. Szépen elintéz­zük. Otthagyta a gyereket, be­ment a szobába, varrt Varrt, és nem szólt semmit. Pali pedig szégyenkezve, dühöngve, sóhaj­tozva, vörösen és fehéren, de azért valahogy elmosogatott és fel is mosta a kövezetet. Aztán leült a hokedlire, és várt Hát Mindnyájan azok vagyunk. Ha kiérünk az utcára, lótunk-futunk. rohanunk, gödröket kerülgetünk, árkokat ugrálunk, sarat köpködő aulók elöl fogat csikorgatva fal mellé húzódunk, és cipekedünk ren­dülellenül. Szaladunk, hogy el ne késsünk, rohanunk, hogy hama­rabb hazaérjünk, szaporrázuk a lépést, mert más is siet Viaz ben­nünket az áradat. S Aki fölismeri Horváth DezsC képsorozatában, hogy ö az az. ikszlábúnak látszó szép kislány, vagy ő bújik az ernyő alá, ő cipeli hajlott háttal a kosarat, ne mondja, hogy ott­hon jobb szalonképe van. Nem fotómodell most, csak az. ut­ca embere. Ebben a funkcióban körülbelül ilyenek vagyunk. Amikor a riport készült, voli egy kis bo Hát legalabb kepeken idézzük a teieU nem fura ez? Micsoda bunyós n6 ez. Ki hitte volna. Hát lehet ez? — Gyere be, ha végeztél! Be­szélgessünk! — Bemegyek, ha nem üt Nem bírom. — Csak gyere. Hét ki bírja el, hogy üssék? Csak a hitványa. Na gyere. Pali megtorpant. Utolsót lán­golt benne a vagányság, aztán mégis bement. Lesz, ami lesz. Utóvégre... Kati néni ekkor ezt mondta: — Kijelentkezel az isko­lából, és holnap velem jösz a gyárba. Felvesznek. Majd idővel szakmunkás leszel. Gondom lesz rád. Indulj az igazgatódhoz. Eredj. — Azt nem lehet csak úgy, odamenni és kijelentkezni. — Nem tanulsz, nincs mit ten­ni. Leszel melós. Májd bent meg­tanulod. hogyan kell élni. Most ingyenélő vagy. A te dolgod az, hogy tanulj. Nem csinálod. Valahogy nem lehetett most dekázni a szavakkal, nagyon szorított a levegő. Pali elrémül­ve jött rá, hogy nem kell többé suliba járni. Nem kívánja sen­ki. A tanárok se. Naná, majd ők. Egy sincs vele jóba. Ez igaz­ság. Kati néni nem volt pedagó­gus, eddig is „lábbal" tiporta" a szentséges nevelési elméleteket. Figyelte a gyereket. Hiszen van esze. van, de konok, pökhendi. Cukorral etették kiskorában. Még egyet kell csavarni rajta. — Buta tisztviselőkre nincs szüksége a munkásosztálynak. Egy buta tisztviselő száz munkás életét megkeseríti. — Nem vagyok buta, hiszen maga is jól tudja! — Megbuksz. Kár volt elvesz­tegetni az éveket. Meg a pénzt. Ezentúl megkeresed a napi kosz­todat. Szállást adok, semmi töb­bet. Még azt is megteheted, ha nem vagy buta, hogy mégis le­érettségizel. — Leérettségizek, miért ne? Ha nekilátok... De hova men­jek pénzt keresni? Ez már egészen másként hang­zott Kati néni hosszan nézett a gyerek szemébe, oszló félelem, és valami őszinte sugár fénylett benne. — Higgyek neked? Meg lehet próbálni. Pali kebelét új bizonytalanság szorongatta. — Higgyen nekem! — Be kell bizonyítani. Eredj délután két-három órát újságot árulni. — Kinevetnek. — Nevessenek, nem baj. Azok az osztálytársaid... Akarod, hogy elvigyelek beajánlani? Egyedül biztosan nem mernél. Segítek. Pali előtt felrémlettek a ne­hézségek. És amellett jóval 'töb­bet kell tanulni, talán naponta éjfélig is. Le kell kapcsolni a bandát is. Hallgattak. Kati néni sóhajtva felállt es öltözködni kezdett. — Ha nem lehet veled, hát nem. Moziba megyek, bezárom a lakást, nem akarom, hogy vala­mit elemelj. Gyerünk. Pali minden gyötrelem ellené­re elmosolyodott. — Kemény asszony maga. Kár, hogy nem előbb kezdte a pofozást. f f 3

Next

/
Oldalképek
Tartalom