Délmagyarország, 1973. február (63. évfolyam, 26-49. szám)

1973-02-04 / 29. szám

Toldalogi Pál . HIDD F;T • • Találkoztam fáklyavivőkkel, láttam, fiatalok, s hogy zöldell körülöttük a bokor és fa, és nem gondolnak szakadékra, valami ünnepélyre menve rákezdtek ékes énekekre, nem fújt a szél, nem hullt a [zápor, és egyikük a sokaságból fényes homlokkal, tiszta [szívvel, elém lépett és mondta: Hidd lel, bár megöregedtél, lehetsz még a kísérőnk, megmagyarázó ja az álmainknak, hallgass a , [szóra, ilyen alkalom többé nem lesz, segíts minket a győzelemhez. Fazekas Lajos VADETETŐ Erdő vadja ide jár, ég madara ide száll. AL-ÍSM, a zöld megfagyott, cL szarvasok. Cinke, rigó magot kér. varjú-nép is (

keresgél. Ois, nyúl, mókus mind jönnek: népe a nagy erdőnek. Gazdog Erzsébet HOLD 1 Felhő a dunnája, I mégsem fázik, i Elbújik alatta, ki sem látszik. Tiszta esti égbolt a tanyája. Onnan ragyog maca a világra. Sz. Simon István ÍGY ÉLÜNK MI... •ASABNAP, M73. FEBRUÁR 4. jó az emésztés, így nem renyhül el a test. De sok foganatja nem lett máig sem, hiszen télen-nyáron „delelünk", jókat szuszogunk a vasárnapi ebéd után. A gyárban meg a hivatalban mondjuk nem lehet, de szabad szombaton meg ünnepen igen. Mert nekünk a pihenés is mást jelent, mint akár csak maga a szervezet kívánná. A fekvés... — az a pihenés a ml szótárunkban. A szunyókálás, a csöndes üldögélés, a derékropogtató nyújtózkodások. Pedig a hétköznapi régi tapasztalás is azt mondja erről, hogy „akkor köt a háj". Jártam sokfelé, s láttam ilyen élettempót máshol is. Nem mondom, hogy ez valamiféle nemzeti sajátosság. Már mi is többet járunk a természetbe, erdőbe, vízre, hétvégi kertbe. De legtöbbször ott is nagyokat eszünk, és jó mélyeket alszunk a hűvösön, s utána elpanaszoljuk, hogy „az ember képtelen magát kipihenni". Az orvos<* egy emberként tanúsítják egészségnevelő tanulmányaik, cikkeik és fogyhatatlan agitációjuk özönével, hogy a pihenésnek ez a fajtája nem segít bennünket a megkívánt frissességhez. És melyikünk ne tapasztalta volna még az egész hét fáradsága után, hogy valami másfajta, valóságos fáradozás pihentet. Szellemi dolgozóknak például kifejezetten ajánlgatják, hogy a test fizikai „fárasztásával" regenerálják magukat. Akkor azután tényleg jó lesz az álom, nem érzik a pihenés fáradságát. Mostanában nagy veszekedés fWyik már, hogy nemcsak aranyérmes élsportolók kellenek egy országnak, hanem egészséges, fizikailag jó kondicionált polgárok milliói. De hogy egy negyvenesötvenes ember ide sorolhassa magát, ahhoz egyelőre „különcnek" kell lennie — hiszen a „kocogókat is megmosolyogjuk; a függőfolyosón naponta tornázó szomszéd mögött is összekacsintunk; az expanderező öreglegényre meg azt mondjuk, hogy,.. — no ezt le sem írom. Lehet, hogy nem is a felismeréssel van baj, hanem a kollektív szemlélet vagy a kollektív lehetőségek hiánya hagy bennünket ilyen testi tespedésben. Hiszen amikor egy kedves idős basalom kutyát vett, m azt mondta nekem: azért vette, mert akinek azt az állatot sétáltatni kell, annak magának is sétálni kell —rálegyintettem. De még meg is vádoltam magamban: nicsak, képes arra is, hogy vén lábaival a kutya után ügessen, csakhogy neki is legyen, ha már a hivatali főnöke kutyabarát lett... ' Megélni is művészet volt valamikor. Falatokkal csitítani éhes szájakat; fázós testeket betakargatni; valamiféle emberi hajlékot emelni. Aki pedig sokáig volt éhes — nem tud enni; aki hajszoltsághoz szokott — nem tud pihenni; aki testvérétől örökölte a levetett ruhát — nem tud öltözködni. Legalább is nagyon-nagyon sok idő kell hozzá, amíg az éhség, a hajszoltság és a kopottság törvényeit át tudja lépni. Ezért jönnek velünk a múltunkból bizonyos beidegződések. Más a körülmény, más a kor lehetősége és igénye, de még túl közel vagyunk a múltunkhoz. Vagy örökség, vagy végletes érzelmi és gondolati reakció formájában meg-megkísért bennünket gyakran az egykori szegényBég, annak görcsökké merevedett sok-sok emléke és megszokása. tisztelünk. A nemzet „hasbősége" így szemlátomást nő. S ha az európai statisztikai adatokat böngésszük, megleljük az okát. Élen vagyunk a zsír és a szénhidrátok fogyasztásában; húsból megközelíthetetlen hegemóniája van a sertésnek: zöldségtermesztésünk színvonalához képest még néhány északi ország is elhagy bennünket az egy fore jutó fogyasztásban; s van olyan ország, amely importból több gyümölcsöt eszik, mint mi a saját gyümölcsös kertjeinkből. Elég hirtelen „szakadt ránk* a testi jólét, s hiába lakunk jól a nyomorúság meg a háború és az infláció szegénysége után már annyiszor — úgy eszünk még most is, mintha a holnapokra kellene spájzolni a kalóriát a szervezetünkben. S ha volt is idő, amikor orvosi, egészségi okokkal agitáltunk a sertéshús, a nagy pecsenyék ellen —, de valójában a hús hiányzott a hűtőkamrákból — azoknak van igazuk, akik a bőség közepette is azt lelkelik: a magyar megeszi az egészségét! És hogy mi, javíthatatlan, makacs felnőttek! De a gyerekünket sem engedjük el az asztaltól, amíg még egy tenyérnyi sültet be nem pakol! Valóságas rontás, átok rajtunk ez a nagy evésimádat Még amikor jót akarunk is, balul sikerül. Itt olvasok egy étkezési tanácsot: a svéd vacsorát ajánlgatja a mi „nomád" konyhánk helyett. S miután leírja a könnyű hideg ételeket, azt mondja, hogy lehet rajta „magyarítani" — például ha egy bogrács gulyást teszünk a „hideg-asztal" közepére, néhány eseresznyepaprikávali A pihenés fáradtsága Azért beszélek így félig-meddig viccesen ezekről a témákról, mert tudom, hogy mindezt nemigen veszik komolyan. Két jó fogás között nevetve említi majd valaki a társaságban, hogy „lyukat" akartam beszélni a hasukba. Hát csak éljék én, ahogy ajánlgatom! Sietek hát bevallani, hogy nekem sem megy. Le is dőlök egy kicsit most ebéd után, hogy pihenten folytassam majd. Igen, hét ez az! Azt akartam mondani, hogy pihenni, sem tudunk. Kétezer éve megmondták már a bölcsek, hogy f6 étkezés ertáa aaec lépést kell jármi Így A szabad idő rabsága A dolgok valahogy összekev^ rednek. Akár hogy számoljuk, egyre több a szabad időnk, és mi mégis egyre kevésbé érünk rá. Legtöbben rabjai leszünk az új lehetőségnek: nem arra használjuk fel a szabad napokat órákat amire rendeltettek. Megyünk maszekolni. Jól meghajtjuk magunkat, mert lehet keresni. Dupla a napszám, két-háromnégyszeres az órabér. Láttam nem egy hétvégi kiskertet, amelyikben valóságos melegágyi kertészet folyik; ahol mindig öntözni, szedni, csomózni és piacozni kell. Pedig hát azt a kis zöldet azért találtuk ki, hogy hasznos kikapcsolódásuk legyen az embereknek — ám ebben a szókapcsolatban , a hasznos nem elsősorban az üzleti hasznot jelentené. Ismerek háziasszonyt, aki a két szabadnapon ki sem teszi a lábát a lakásból a bolt, meg a piac után, mert akkor kerül sorra a nagymosás, a nagytakarítás, s akkor tud nagy fazekakkal jó házikosztot főzni. És sorolni lehetne még, mi. mindenre tartogatjuk a szabad időt Szinte az egész hét tennivalóit oda zsúfoljuk a hét végére. Szándékosan azokat a példákat emlegetem, amelyek azt bizonyítják, hogy még nem tudjuk megszervezni az életünket. Hiszen a szocializmus azért tenné szabaddá ezeket a napokat és órákat, hogy mind több időt adjon valódi pihenésre és emberi épülésre. Hogy a test és a szellem ne csak regenerálódjon — hanem fizikailag és emberileg gazdagodjék. Ez az idő lenne, lehetne az elmélyült művelődésé: a jó könyveké, a hangversenyé, a színházé; ha már van az az autó, ilyenkor lehetne elszaladni egy fővárosi kiállításra; a gyereknek akkor lehetne megmutatni a várat, amely körül a Tenkes kapitánya egzecírozza a császáriakat... Csakhogy a szabad idő már jobban föl van parcellázva előre, csupa-csupa „hasznos" foglalatosságra, mint a munkanap. Nehéz ebből a rabságból kitörni. A nemzet hasbősége Vallomásként elmondom, hogy ezeket a megfigyeléseket én te mind a szabad időm alatt szedegettem csokorba. Hát így étünk mi™ Kinevetjük a franciákat a salátáikkal, a németeket a szószaikkal, az oroszokat a vajszagú konyháikkal, az olaszokat a rákokkal-csigákkal. Mosolygunk az orvos étkezési tanácsain is, amit egy-egy reggelen elmond a rádióban. Mi csak esszük a magunkét; a csupazsír pörkölteket, a töltött káposztát, az oldalast, a jó szaftos sülteket. Magyar szemmel csak az az étel, ami tömör lében nagy hús. Nem számolunk mi • kalóriatartalmat, legfeljebb panaszoljuk, hogy egyre szűkebb a szoknya meg a nadrág, és a fölös kilók már sehogyan sem akarnak lemenni. Eszünk, eszünk, tömjük a valamikor nagyon. követelőző gyomrot, és orvoshoz járunk, mert magas a vérnyomás, túlterhelt a máj meg a vese, rendetlenkedik a szív. Gyakran úgy vagyunk, mint azok az esett kis irodalmi „hősök", akik ha egyszer hozzájutottak, betegre ették magukat Csak ma már egy nemzet eszi magát hasfájósra! Hallottam egy professzorról, aki úgy nevelte fel a gyerekeit hogy grammra reggeliztek, ebédeltek és vacsoráztak egész életükben, Nem ettek — hanem étkeztek. Az életformához, az életkorhoz, az évszakhoz és a munkához mérten számolta ki nekik naponta a tudós papa, hogy miből mennyit ehetnek. S hiába volt olyan jó a rétes! Mindenki nevetett rajta a környezetben, bár fukarnak senki sem tudta. Nem anyagi, hanem élettani megfontolások vezették a szigorúságában. De nem is cipeltek a gyerekei egyetlen' felesleges kilót sem. Az éhség emlékei és a has kultusza között van valahol egy optimális határ — anát mi nem t