Délmagyarország, 1972. november (62. évfolyam, 258-282. szám)

1972-11-06 / 263. szám

Bfilfö, 1912. NOVEMBER DM ma gaz Vlagyimir Clbin ? Ahol a szarvasagancsok cári koronák, ahol elsisttereg a hó, amikor az izzó szántalp belevág, és a megolvadt hóban szélviharok csuka farka csobban — » kicsiny koromban ott a förgeteg-anyácska ringatott, medve volt másik anyám, szelíd nyálát csurgatta rám, fölöttem a kékség körhinta-szédületében ezüst-tobozok: csillagok csüggtek az épen, és éjjel olyan fagyok ropogtak, hogy jégcsapokból nagy harcsabajszú nőtt a (holdnak, Arasznyi koromben (élen fürdettek peták jegébe vágott pipáié lékben, életre vert • i nyirfaaaprú, aztán a géz! t * HÓZÁPOR — Ettől, kölyök, ha megélsz, nagyra nósz! Ha nagyra nősz, a fagy pórén se bír veled, a nyírfaseprő vágtára fogja véredet! — Muromec lesz belőled S a hátam csattogott. Az ablaktábla résén unatkozó kis téli csillagok, és szúrós fehér prémbe bújt a hold, a szél-csiszolt havon kékhasú förgeteg loholt. * Erdőszéli fürdőházak füstje göndörül. * porhavat csap fel a szél szántalpak mögül, szántalpak csikorognak, kasban lányok zsinatolnak, ágaskodnak, hegyre érnek, fehér csillagokat tépnek. Megégetik ujjakat, juj! — fújdogálják, csillagtépó kezüket nekem szánják. Fordította: Rab Zsuzsa SzojunbóJ Erolifr MÉG EGYSZER A mezőket. » hol lóvószarkot ástunk, az utakat, hol vízzel telt a rög, A dünákat Kelet-, Del-Európa s Oroszország síkjai kdsoti. a nagy és kia folyókat, a Dnyepr és a Sstri fenyvolgyert hol sík és táv a láthatárra dőlve a horizonttól felénk közelít, barátaimat, üvegazép-ssamekkel az öröklét háromszögébe zárva látnom kell, látnom még az egyaaer, szivemmel ismét megérinteni, emlékül újra valamit kiásni, látni, morzsolni, és megérteni! Ott mentünk egyszer feladatra — az ég ezer darabra csattant, s mert irgalmas volt az az akna, vér és sár közt én megmaradtam Maradtam én, de e pokolban a kis noteszom elveszett, benne a versek kusza sorban, egyszóval: sorsok, emberek. Azóta rám törnek az esték, a próba kínja testemen: sikerülne e füzetecskét meglelni ott? Igen, vagy nem? Fordította: Havas Ervin Fiaton Voroayko RIASZT ENGEM Riaast engem a lakások magánya, hal a redőny a fényt karóba vonja.: Riadó-jellel tettemet bejárja Gerda Lorca aaraa. A rars — csillagkép Repülés ez égi a néma sírok ftHött, >< a Fallange míg üvöltve oasaetepi a dal vásznát, a selymes örömöt... Addig a száj a harci kürtöt fújja, az éji őrjáraton menni kelL míg le nem számolunk tisztítva-sűjtva a szmog fojtó, barna füstjeivel! Utána majd — a szobakban ha a fényt már kioltják elsiratom szegény Garcia Lorcát. Fordította: Havas Ervin Konsztantyin Ovecskin MINIATŰRÖK A KENYÉR. — Mit csinálsz, no! — mérgült meg Mitrofan nagyapó. — Lyukas a kezed, vagy mi? Veszed tel! Mitrofan nagyapó megfenyegeti az ujjával az unokáját. De az unoka, a kétéves Olezsekmég egészen cseppecske. Ott ül nagyapjával az asztalnál és zsemlét eszik. És persze elmorzsolja. A morzsák a földre hullanak, de a gyerek nem érti, mit akarnak tőle. — Nem szabad a kenyérkét a földre ejteni! — mondja a nagyapó és összevonja a szemöldökét. — Vedd fel! Nem, Olezsek nem érti. Akkor nagyapa megfogja a kezét és nagyokat nyögve — fáj a háta az öregnek — a gyerekkel együtt lehajol a földre és ráparancsol, hogy szedje össze a morzsákat. A másik szobából idelát Anna, Oleg édesanyja. — Mit csinál, apa? — szól ki. — Van kedve hajlongani! Még majd jobban megfájdul a háta. Nagyapa tanítja az unokáját, hogy kell összeszedni a kenyérmorzsákat. Amikor kiegyenesedik, csak akkor válaszol Annának: — A kenyérke előtt meg is kell hajolni. Most kell a gyereket tanítani, kiskorában, hogy mindig emlékezzen rá. Mitrofan nagyapó már nagyon öreg. Tavaly múlt nyolcvanéves. A mezőn már nem veszik hasznát. De az unokákkal még elvesződik. Ez már a hetedik, a legkisebb lányáé. Jó kis gyerek, csak a neve nem tetszik nagyapónak. Oleg — micsoda név. Matvej, Jegor, Sztyepan — ezek igen, ezek nevek. De a fiatalok kitartottak. Oleg és kész, Mitrofan nagyapának eszébe jutott, hogy a húszas években a parti/.éncsapatban volt egy városi fiú, az is Oleg volt. De talán mégse Oleg, inkább Leonyid. No mindegy. Nem számít. Csal* egészséges legyen a gyerek. Nagyapó most azért szidja az unokáját, hogy elszórja a kezéből a kenyeret: — Ej, Oleg, Olezsek! Nem érted te még, mi az a kenyér! Megint eszébe jutnak a régmúlt idők. A kis partizánosztag — mindössze tizenöt ember — derekasan harcolt a fehérekkel és végül beszorult az erdőbe. Aztán a fehérek körülzárták őket, nem volt hová menniük. És éppen március volt, amikor nem lehet találni az erdőben semmi ehetőt. Mitrofan Drozdov a két legelszántabb gyereket elküldte a közeli faluba valami élelmet szerezni. Teltek-múltak a napok, semmi. A tizenkettedik nap estefelé megérkezett Sztyopka Okolotov, alig vonszolta magát. A lábán sebesült meg. — Ivánt, a társamat megölték — lihegte cserepes szájjal. . — Az élelem az ő zsákjában maradt ... — Aztán kihúzott az ingéből egy kenyérvéget és átadta a parancsnoknak: — Ennyi az egész ... Mitrofan reszkető kézzel kezdte darabolni a kenyeret. A torkát fojtogatta valami. Mindenkinek vágott egy szeletkét. Alig hallhatóan mondta: — Tegyétek el. Sötétedéskor elindulunk. Észak felől kerüljük meg a fehéreket. Sztyopka azt mondta, arra kevesebben vannak. Mitrofan nagyapa gyöngéden néz az unokájára, ölbe veszi, megsimogatja a fejét. Egész életét a mezőn töltötte. Ott roppant meg a háta is. — A kenyérke, nézz csak ide, itt kezdődik a küszöbnél. Ügy is van. Mindjárt mellettük egészen az ég aljáig éretten zizeg, hullámzik a búzatenger. Mitrofan nagyapó odaviszi unokáját. Letép egy kalászt, szétmorzsolja a tenyerében. Sűrű szakálla lengedez. Öregségtől elhomályosult szeme fiatalosan felragyog. A tenyeréről a szájába szórja a búzaszemeket, lassan, élvezeiten megrágja és néz az unokájára. Olezsek ugyanazt szeretné csinálni, amit nagyapa, ö is tép egy kalászt, szeretné szétmorzsolni a tenyerében, de nem sikerül. — Nem baj, majd megtanulod — mosolyog Mitrofan nagyapó. — Fontos, hogy a kalászt már tudod tartani. Már megérted, hogy ami a tenyereden van, az a kenyér. A DAL. Az októberi ünnepre Szevasztyjan nagyapó vendégeket hívott. Tőle jobbra Akim ült, a felderítő osztag volt parancsnoka, baljón pedig Szavelij, a partizánbrigád komisszárja. Az öregek iszogattak, és mint ahogy ez ilyenkor szokás, viszszaemlékeztek a fiatal éveikre, tűzben-harcban eltelt ifjúságukra. Aztán így szólt Akim: — Rajta, Szevasztyjan, kezdd el a mi dalunkat. Hiszen neked gyönyörű hangod volt. Szevasztyjan tagadóan intett: — Nem megy már, testvér. Reszket a hangom. Hanem inkább idehívom Igort, az unokámat. Vendégségbe jött a városból. Énekkari tag. koncerteken is énekel. Neki aztán van hangja. Igor, gyere csak be! Az unoka átjött a szomszéd szobából. Ott állt világos öltönyben, divatos nyakkendővel. Magas, kék szemű. — Igor — kérte a nagyapja —, énekelni szeretnénk. Kezdd már el, hogy „Völgyvidéken és hegygerincen át..." Majd mi aztán folytatjuk. — „Völgyvidéken és hegygerincen át...?" — mosolygott Igor. — Régi nóta ez már, nagyapa. Elénekelek inkább egy másikat. Felszegte a fejét és rázendített: Találkozóra, ha vár a kedves, Siess hozzá, siess, siess ... Kellemes hangja volt, szívhez szóló. Tudott vele bánni. Az öreg partizánok szótlanul hallgatták, bólogattak ős* fejükkel. Akim csendesen mosolygott magában. Szevasztyjan gyönyörködött az unokájában. — Remek hangod van — mondta Akim. — De azért mégis segíts nekünk énekelni. Vagy énekelj el valami mást, amit az ifjúság énekel mostanában — kérte Szavelij. De Igor nem énekelt többet. Visszament a másik szobába. Az asztalnál hallgattak az öregek. Aztán Szavelij ránézett társaira és elkezdte: Völgyvidéken és hegygerincen át, tör előre a hadsereg .., A hangja recsegő volt, rekedtes. De a dal mégis zengett és felröppent az ünnepi asztal fölé. Akim és Szevasztyjan is bekapcsolódott: A fehérek partvidékét, Hogy csatában nyerje meg. A szomszéd szobában Igor felkelt a díványról, és behajtotta az ajtót, zavarta az ének. De itt a szobában lobogtak • harcban edzett szavak: Vörös zászló leng, lengeti a szel, A csaták bíbor hajnalán... Szevasztyjan lehunyt szemmel énekelt, arra emlékezett, hogyan égették fel a fehérek szülőfaluját, Ivanovkát, és hogyan lőtték agyon a lakosokat. Akkor halt meg a felesége, Lukerja. Valami csoda folytán megmenekült az ötéves Matvejka, Igor apja. És amikor ismét visszafoglalták a falut, csak üszkös romokat tar Iáit... Ment a hős brigádok élén Sok amuri partizán ... Akim tenyerébe hajtva az arcát, arra emlékezett, hogyan búr kott le a lóról, amikor kardsebet kapott. Még szerencse, hogy a társai aztán időben megtalálták, másképp elvérzett volna. A szakáll alatt most már alig lehet észrevenni a fülétől az alléig húzódó mély sebhelyet... Es a Csendes-óceánnál Véget értek a csaták. Szavelij énekelt, kihúzva magát. Komisszár volt és most is? mét előtte vonultak a seregek as ellenség állásai ellen ... Énekeltek és egyáltalán nem vették észre, hogy a másik szobából kijött Igor, nekidőlt az ajtófélfanak és nézte, nézte az öreg partizánokat. Énekeltek és egyáltalán nem hallották, hogy reszkető öreges hangjukba beleolvadt egy fiatal hang. (Zbiskoné Hering Margit fordítása.) t évvel u októberi V/ forradalom győzelme ittau, 1»2. december 24-án az Orosz Föderáció, Ukrajna, Belorusszia «» a Kau kázusontúll Föderatív Köztársaság megalakította á Szovjetuniót. Történelmi lépés volt: a Föld területének ogyhatodán új típusú — sr.oeiallata — társadalom kezdett épülni. \z évfordulóra néhány Jól sikerült — a Szovtelunié1 in kél,'.ült - felvétellel «m lék izünk i aratás Kazahso iónban — A moszkvai Divathoz manekenjei — A tnrtzzmia szive: a Romaija Szálló a stovjet fővárosban — A hangsebességnél gyorsabb TU—U«-es utasszállító gép — Ipart táj a Feketetonger partján I A nevorosszljszkl cementgyár — odesszai kikötőben. Az