Délmagyarország, 1972. október (62. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-29 / 256. szám

VASÁRNAP. MII OKTÓBER 20. 7 Faluvége SzebcriZ EGY VONATTAL < KÉSŐBB A

z átalakított váróterem büféasztalánál kopott kis nő ült, egy katonaságot éppen letett fiatalemberrel, két üveg kőbányai mellett. Félig ivott poharak álltak előttük, és beszélgettek. A fiatalember beszélt inkább, dicsekedett a nő előtt. A jelentéktelen kis nő figyelmesen hallgatta a sütővassal hullámosított haja alól. Figyelmesen, ne lássék,. hogy nem jár ott az esze. Maga se tudta, hol jár. — ... Tudja mi az, hogy elvágólag? Fogadjunk, hogy nem tudja. Az ágyat úgy csináljuk, hogy elvágólag álljon. Benyúlunk a szalmazsákba, a szalmát a négy sarkába nyomkodjuk. Ez persze így semmi, ahogy elmondom. De megcsinálni! Szúrja az ember ujját, hogy a vér is kiserked. De nézik ám az időt, nem érünk rá szopogatni az ujjunk. Rá a pokrócot. Mint a téglalap, ügy kell neki állni. Sarkosan. Maga nem tudja, mi az, hogy sarkosan. Megnyugtatom, a legtöbb nem tudja, mert forsza van. Mindennek forsza van, csak ész kell hozzá, a legtöbb süketnek meg az nincs. Nem azért Jueika, de az én nevemet akárhányszor kihozták a parancsba. Sorba jöttek az ürgék, mutassam meg, hogyan kell csinálni. — Ne mondja, maga így tud? — bájolgott a kis nő. A felszedett szólam üresen és esetlenül illegette magát az ajkán, gyakorlatlan kacsintással tódva. Forgatta a söröspoharat, hogy ..mélyértelmű" mosolya mögött ne lássék az erőfeszítés, mellyel szellemi hátrányát igyekszik leplezni — Semmiség. Az egész harminc másodperc. — No, ne mondja. — Tudja, hogy csinálom? Fogom a lepedőt, visszahajtom, a legtöbb pancser begyűri. Egyforma széles csík, ez a fontos ... No, nézzen ide, hogy megértse. — Maga elé húzza a papírszalvétát, és részletes rajzot készített. — ötször-hatszor is megcsináltatták némelyikkel, s akkor se tudta. Csak lógott neki. — A magáé nem lógott? — Az enyém?... No nem, no nem. A kisfiús pir végig átütött a katonaságot letett fiatalember arcán, melyen a máz. a fölény és magabiztosság volt, de most egy folt is kerekedett, mint egy elmerült hajó után az olaj karikája. A kis nő maga sem tudta, mit mondott, nem fogta fel. — És Józsi? — kérdezte a kis nő. — Józsival, hogy vannak? A kis nő, és a katonaságot letett fiatalember földiek voltak. Látásból ismerték egymást. Mindketten a vonatra vártak a pályaudvaron, és ki-ki magában unatkozott, mielőtt felfedezték egymásban az ismerőst. — Persze — emlékezett a fiatalember, ezek együtt jártak, még odahaza. És megnézte egy kicsit jobban a nőt. — A Jóska. Rendes gyerek a Jóska ... Maguk még mindig??... Hogy is mondjam... A fiatalember kérdőn felmosolygott a nőre, csak olyan felületesen, nem mintha várná a választ. A nő a poharat forgatta, s együgyű, elkalandozó mosoly ragyogott a szemén. — Ugyan, a Józsi! Egy ismerős ... — És semmi több? — Miért? Baj? — Dehogyis. Egy kicsit csodálkoztam is volna magán. — Miért? Azt mondja, hogy rendes gyerek. — Rendes, rendes, csak nem éppen egy fej. — Miért? Maga egy fej? — A nő belenyalt sörébe, és kikacsintott a pohár mögül. — Én — vigyorgott a fiatalember —, hát mit mondjak ... De mért nem iszunk? Felemelték a poharakat. A nő csak forgatta, de a fiatalember kiitta. A nő ujján olcsó gyűrűk voltak, hamis kővel. A fiatalember a pohara fölött nézte. — Maga nem iszik — mondta. — Dehogyisnem — felelt a nő, és egy kényszerűt kortyolt. — Egyszer meg kellett, hogy ruházzam, mert szemtelen volt. — Kiről beszél? — kérdezte a kis nő. — A Jóskáról beszélünk, nem? — Ja, persze — szólt a nő ábrándos szórakozottan. — Lepedőt húztam a fejére, moccanni sem tudott. — Ejnye, ejnye, maga ilyen is tud lenni? — mosolygott szemrehányón a kis nő. — Nem szép magától. A fiatalember kicsit zavarba jött. — Na ja. Én, egy jámbor tag vagyok, de ha valaki megharagít... — És megharagította? — csodálkozott a nő készségesen. Csak félig-meddig járt ott az esze. — Meg — felelt a fiatalember, valamely régi sértettség maradékával. —Maga egy verekedős rossz ember — gügyögött a nő, csak azért, hogy mondjon valamit. A forgó pohár mögül rebbengette a szemét. Szemrehányósdit játszott. — Egy szegény fiút bántani. Maga talán jobb? — Én? — szólt a fiatalember, a pir az arcán megint foltot vetett, a fölénye megint megbicsaklott kissé, ahogy ott féloldalasan hátradőlve ült a széken. — Maga jobban tudja. Ahogy lenézett pohara elé, kicsit felpillantott a nőre. Szép fehér bőre volt. A nő is felpillantott, és forgatta a poharát. Az olcsó gyűrű az ujján csillogott. A szemében tolvaj, félszeg érdeklődés csillogott. — Honnan tudnám — mondta. Majd a fiatalember megtörte a hallgatást. — Miért nem iszik? — Nem iszom. — De miért? — Köszönöm. nem kérek már ... Lekéssük a vonatot. — És aztán. No, igyon velem. — Jaj, de erőszakos. — No, igyon. — Mondom, hogy nem iszom — felelte a nő, elbizonytalankodva. majd tréfás-együgyün hunyorított: — én csak egy egész üveggel iszom, vagy semmivel. — No igyon akkor, igyon egy üveggel. A nő riadtan nevetgélt, kicsit butácskán. — Csak vicceltem. Arra jött egy vasutas. — Mondja kérem, mikor indul a szolnoki? — kérdezte a fiatalember. A vasutas az órájára nézett. — Néhány perc múlva. — És mikor indul az utána következő? — Két óra múlva. — Köszönöm — mondta a fiatalember. A nő nem nézett a vasutasra. Forgatta a poharat. A poharat nézte, s amögül néha a fiatalembert. — S mit szól a felesége, hogy egy vonattal később megy? — kérdezte, amikor a vasutas elment. Gyűrűjének visszfénye az asztal műanyag lapján táncolt, ahogy a forgó pohár visszaverte. A fiatalember arcán felgyúlt az olajfolt, a pohara után nyúlt, s ivott. — A feleségem? .., Egy kicsit elhamarkodtuk mi ezt a házasságot. Túl fiatalok voltunk. Nem szabad ilyen fiatalon... — Kis piros vigyor lebbent a száján, mint egy henye legyintés, mely erősen kétessé teszi a szó hitelét. A kis nő azonban megkönynyebbült. A f^jét is elfordította, hogy ebben ne zavarja semmi. — Van ilyen — mondta, gyűrűs ujja a poháron pihent, s ez a mozdulatlanság erőltetettnek tűnt. — Van — mondta a fiatalember, pillantását a falujabéli nőre emelte, s állhatatosan rajta tartotta. A nő ujja pedig csak akkor mozdult meg a poháron, amikor elment a vonat. NKUGHO Olvasom, hogy valahol Afrikában évszázadok óta tartja magát egy különös népszokás: az eladó lányokat házasságkötés előtt egy, a törzs által közköltségen fenntartott sajátos kis telepen helyezik el, ahol semmi más dolguk nincs, csak az, hogy a lehető legrövidebb idő alatt a lehető legkövérebbre hízzanak — lévén az „efi" és „ibibió" törzseknél a testsúly a legcsábítóbb asszonyi sikk, a dús háj a feleségek legfontosabb értékmérője. Ha néprajzkutató lennek, minden bizonnyal feltárnám e kelet-nigériai szokás ősi eredőit. Ha közgazdász lennék, elsősorban az érdekelne, milyen táplálékfajtákkal érik el a legjobb hatásfokú „nkugho"-t (így nevezik efi és ibibió nyelven az említett leányhizlalást); megvizsgálnám, végeztek-e összehasonlító kísérleteket arra nézve, mi jobb: ha a hizlalt ara állandóan egyhelyben fekszik, vagy napjában egyszer-kétszer járkál is, s így tovább. Ha szexológus lennék, azt kutatnám, vajon milyen okok terelték éppen ez irányba a kelet-nigériai férfiízlést: valahol tévútra került a „legyen mit fogni" egészséges erotikája?, vagy valamilyen elfojtott szerzési, birtoklási ösztön, a lehető legnagyobb terület feletti uralomvágy indulata mozgatja őket? Se gazdasági ember, sem tudós nem lévén, a „nkugho"t csakis hazafias, állampolgári mivoltomban tudom megközelíteni, s mindezt végiggondolva arra a következtetésre jutottam, hogy a különös néphagyomány eredete — nálunk, magyaroknál keresendő, innen származhatott el a messzi Afrikába. A közvetítés hogyanja számomra elhanyagolható, mellékes mozzanat. Épp elég utazónk járt Bihé-országtól Madagaszkárig annak idején, hogy poggyászukból elhullajtsák az evés kultuszának magvait... ... mert azt a mi szülőföldünk termette, mert aligha van még egy olyan ország a földön, ahol az evés ennyire az élet tengelye, gyújtópontja, alfája és ómegája lenne. Gondoljuk csak el, van-e életünknek akár egyetlen oly jelentős eseménye, amelyet ne egy gargantuai falatozás kísérne? Világra jöttünk, keresztelőnk — vagy névadó ünnepségünk —, születés- és névnapjaink, vasár- és ünnepnapjaink, évnyitóink és évzáróink, vizsgáink, érettségijeink, győzelmeink és vereségeink, jubileumaink, összejöveteleink, vendégeskedéseink, házasságaink, összejöveteleink, vendégeskedéseink, házasságaink, nyugdíjazásaink, arany- és ezüstlakodalmaink — de még halálunk is lakomát, bankettet, díszebédet, tort terem. Legfordulatosabb mesénk a mindent felfaló kisgömböcről szól. Legdrámaibb novelláink egyikében halálra eszi magát a nincstelen paraszt. Népi bölcsességeink élén ez a mondás áll: „az a miénk, amit megeszünk". Táplálkozásunk messzemenően egyoldalúbb annál a skálánál, amelyet termesztési lehetőségeink biztosítanak számunkra. A levestől a tésztáig zsírban úszik valamennyi eledelünk. Reggelire — étvágygerjesztőül —fél deci pálinkával indítjuk a napot, vacsora után itallal nyomtatjuk le azt az adagot, amelytől egy aratóbanda is eltelne. Eszünk, eszünk — eszünk az érelmeszesedésig, az infarktusig, beleesszük magunkat a koporsóba. Kelet-Nigériában csak a menyasszonyok, s azok is csak jegyességük időszakában híznak. Nálunk állandó és társadalmi méretű a „nkugho". Távol álljon tőlem, hogy megpróbáljam visszafele forgatni az idő kerekét. Eszem ágában nincs visszasírni a ciberelevest és a hajdinakását; a Tanácsköztársaság korára való visszaemlékezés egyetlen árnypontját: a gerslit; a korombeliek gyerekkorából felrémlő, cukorpótló melaszt, vagy a kukoricaprószát. Barátaim tanúsíthatják, hogy nem prédikálok sovány marhahúst, tejterméket és gyümölcsöt, miközben titokban dagadót, disznótorost, hájastésztát tömök magamba. Nem is az evés ellen beszélek, hanem az ellen, hogy szokásból, udvariasságból vagy virtusból lakjunk jól pukkadásig. Hogy nemzeti méretekben hájasodjunk el. S hadd tegyek hozzá még valamit a kelet-nigériai hírhez — mert annak folytatása is van. A kövér efi és Ibibió menyasszonyokból ugyanis feleségek lesznek: hajlékony testű, izmos, munkában és vadászatban nyurgult férfiak feleségei, akik vággyal telve közelednek kerek asszonyaikhoz, azok pedig gyönyörű gyermekeket szülnek nekik. A mi lányaink, asszonyaink nem kövérek, legfeljebb teltkarcsúak. De mi, magyar férfiak, nem vagyunk elég nyurgák. Meglehetősen elütünk az eszményi formáktól. Saját jól felfogott érdekünkben ne elégedjünk meg tehát azzal, hogy minden nők közül csak a háziasszonyoknak tetszünk, s őnékik is csak akkor, amikor elfogadjuk a kínálást! Együnk tehát mértékkel; s ne feledkezzünk meg arról sem, hogy olyan korban élünk, amikor a tekintélyt már nem a has tájékán mérik, hanem — feljebb. FÜLÖP JÁNOS t I