Délmagyarország, 1972. október (62. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-22 / 250. szám

VASÁRNAP, 1972. OKTÓBER 22. BOLDOGTALANSÁG DEFEKT Ott gubbasztott a padon a fal mellet, s az öltöző-vetkőző aszszonyok szeme át-átfutott rajta. — Miért nem indulsz, Teri? Hiszen már elkészültél! Mit töltöd itt az időt?... — kérdezte egyikük. Sólyomné felemelte hervadtan is csinos kis arcát: — Indulok ... Mindjárt indulok ... — felelte a rajtakapottak szégyenlős mosolyával. — Csak nincs valami baj veled, vagy a családoddal? — kérdezte Pállikné, akivel már több esztendeje egy műhelyben dolgozott. — Dehogyis ..., hogy lenne. Sólyomné fáradtan, erőtlenül mosolygott. Jobbjával bágyadtan legyintett, hogy megnyugtassa a másik asszonyt — Talán az urad? Jól benne van a korban, ilyenkor szoktak megbolondulni a férfiak. — Nincs az én urammal semmi... Sólyomné felsóhajtott. Nincs, igazán nincs vele semmi baj. Hirtelen megrándult a szájaszéle, valami, mintha hirtelen támadt görcs lenne, felszaladt a torkáig, s csak egy hosszú, ziháló lélegzettel oldódott ki. Pállikné erősen ránézett: — Mégiscsak mocorog tebenned valammi! Valld be, hogy Imre miatt... Nincs abban semmi szégyen. — Ugyan már... — Sólyomné megint legyintett kicsi, kidolgozott kezével. — Nagyon jó ember az én uram. Alighogy ezt kimondta, szeme könnyes lett. Mereven nézte maga előtt az öltöző cementpadlóját. Szemhéján kihűlt az iménti forró nedvesség. — Akkor meg..: — Pállikné lezáró, érezhetően megrovó hangsúllyal ejtette ki a két szót, és felvonta vaskos vállát. Sólyomné felkelt, fogta a táskáját, és a hosszú gyárudvaron keresztül kiment az utcára. A kapuval szemközt, a túlsó oldalon ott állt az ura. Amint észrevette, megállt, s szájaszéle ismét megrándult, mintha megbántották volna. Várt, míg az ura igyekvő léptekkel átvágott az úttesten. — Szervusz, lelkem — köszönt már félúton, a meglepetés hangján, mintha már régen nem látta volna a feleségét. Alacsony, ötvenéves ember volt, régimódi és rövid, vastag felsőkabátjában, a lapos ellenzős sapkában. Barna szemében, kerek, barna arcán az egész életre kiterjedő, jóindulatú, bizalomteljes mosoly fénylett. Belekarolt a nála is kisebb termetű asszonyba és járásához igazította lépteit. — Késtem egy kicsit ILI de lehet, egy negyedórát is ... — szólalt meg Sólyomné. — Nem tesz semmit lelkem, nem gép az ember, hogy rugóra járjon — válaszolt az ura nyugodtan. Az asszony nem nézett rá, mégis tudta, hogy mosolyog. — Én meg éppen ma tovább maradtam benn. A holnapi gépcsere miatt. — Sólyom megszorította karjával az asszony karját — Így azután, hogy te is késtél, mégiscsak összejöttünk. — Siettél te nagyon ... Azért értél Ide ... azért előztél meg ... — felelt Sólyomné és hosszan sóhajtott. — Nem tagadom... — nevetett fel az ura. — Ha már ilyen közel dolgozunk egymáshoz, hót együtt menjünk hazafelé. Bárcsak mindennap így sikerülne. Bór tíz év alatt sokszor sikerült. — Egy kicsit elüldögéltem ... — szólalt meg most mór érezhető ingerültséggel az asszony. A tíz év említésére zúgás támadt benne, és ez tovább rezegtette a nyugtalanságát. Leültem a mosdós, meg az öltözködés után, csak úgy... — tette hozzá, s az utolsó két szót megnyomta. — Hát ha úgy tartotta kedved ... — Nézd csak, milyen szép nő! — Sólyomné szabad kezével egy rózsaszín arcú aranyszőke aszszonyra mutatott, aki megállt a közelükben. Maga sem tudta, miért hívja fel rá az ura figyelmét. Mintha egy vigyorgó kis ördög piszkálta volna, nem tudott ellenállni ennek az ingernek. Sólyom ránézett a nála félfejjel magasabb, telt, gödrösállú nőre és jólelkűen elmosolyodott: — Szép, derék asszony csakugyan. De hát az urának szép. Te meg énnekem, anyukám. Sólyomnénak hirtelen elgörbült a szája, mintha a sírás kényszere rántotta volna félre. * — Fene a gazemberébe, hát nem megütött az este, mert viszszacibáltam az utcáról, amikor a talponállóba akart menni! — kiabálta másnap reggel keserű haraggal Pállikné az öltözőben. — Eltűrted? — a mellette vetkőző, vaskos asszony megvetően nézett, rá. — Énhozzám nyúlna az uram, tudom, megkapná a magáét! Még egy év múlva is megemlegetné. De te csak itt kiabálsz, otthon meghúzod magad. Szereted, azért tűrsz neki. — Szeretem a bitangot, az már igaz, magam sem tudom, miért — mondta Pállikné sötéten. De a szemében fények gyúltak, s egy rejtett, titkos örömre világítottak rá. — Igaz, nagyon tud kedveskedni, ha jókedvében van. Talán ezért bocsájtok meg neki, ha nem ls érdemli meg. — Ha nem is érdemli meg ... — morogta csak úgy magának a testes asszony. — Az a bajom nekem is, hogy azért a pár kedves szóért, amit nagynéha odadob ... Sólyomnéba, ahogy hallgatta őket, belevágott valami. Amikor megértette, hogy ez az irigység erzese. egészen elgyengült. Mi az? Mi van vele? Nemrégen kezdődött el ez a furcsaság. Huszonhat évi boldog, zavartalan házasság után. Ez a nyugtalanság. Mintha valami tapadó háló nyűgözné, amitől nem tud szabadulni. De hát mit irigyel voltaképpen? Az ütést, amit Pállikné kapott az urától? Nem, nem, de azért mégis .. . Elképzelte a közelharcot, amiben Erzsi visszatartja az urát a kocsmától. Meg azt a másik küzdelmet, amivel kikényszeríti a kedvességét. Mégis ... történik köztük valami. Akárhogy is, de történik. Azt szeretné talán, hogy Imre is igyon ? El nem használt, jelenlevő erőket érzett magában, amelyek feltolakodtak, viaskodni akartak, s amelyeket le kellett gyűrnie. Neki soha nem kellett lebeszélnie az urát az italról. Egy pohár fröccsöt ha felhajtott, a vasárnapi ebéd után. Nem figyelte sem nyíltan, sem sutytyomban a nőket, még azokat se igen vette észre, akik szégyentelenül kellették magukat. Ha neki egyszer is össze kellett volna magát szednie ahhoz, hogy egy másik asszony vonzásából visszahúzza az urát! De nem. Mindig csak azt hallotta: te vagy nekem a legszebb, a legkedvesebb, anyukám' Pedig milyen forrón zúdult át rajta a féltékenység, CSUK attól, hogy elképzelt egy veszélyes helyzetet. Hogy tudott volna kiabálni, veszekedni, küzdeni Imréért, az 6 tulajdonáért! Lám, ezek az asszonyok itt körülötte, hogy emelkednekzuhannak egyik indulatból a másikba. szinte minden nap történik velük valami. Csak 6 nem várhat semmit. Semmit, amitől zúghat a vére, a lelke. De most mar mindegy. Nincs már reménye arra... Mire is? Hogy valami változás lesz, hogy még nincs vége, hogy még nincs véglegesen elintézve... Micsoda? — Könnyű neked! — rezzent fel a Pállikné hangjára. — A kapuban vár rád az urad, ka" ronfog, úgy megy veled az utcán, mint egy vőlegény. Láttam tegnap is. — Attól még... — A testes asszony legyintett. — Nagyon tudnak a férfiak színlelni. És éppen azok a gazemberek, akik a legjobban értik a hízelkedést. — Az enyém nem olyan ... Az enyém igazán kedves... — suttogta Sólyomné. A szeme hirtelen könnyes lett, a hangja panaszosan megrezzent: — Mindig jó ember volt... Most is az ... Nagyon, nagyon jó ember... BIHARI KLÁRA A fék halkan megcsikordult, az abroncsok megszisszentek az aszfalton, s a kocsi megállt az út szélén. A fiú alig száz méternyit ácsorgott, egy ökör mellett. Amint a kocsi vezetője kiszállt, ő is közelebb lépdelt. — Jó napot... — köszönt már távolról, s mikor odaért, megállt a kocsi mellett. — Kipukkadt a gumija? — Az egyik... — mondta a férfi. Nadrágja zsebéből pipát húzott elő és fogai közé dugta. — És most kicseréli? — Muszáj... — szólt a férfi. — Segíthetek. A férfi azt felelte, hogy egye dűl is meg tudja csinálni. Nem szerette, ha lábatlankodtak körülötte. Felnyitotta a csomagteret, emelőt és szerszámos ládát vett elő. — Honnan való vagy? — kérdezte a fiút, miközben az emelőt szerelte. — Krumovöbói — mondta a fiú. — Ott látszanak a házai. . Azt is boldogan közölte volna, hogy Petyónak hívják, s most megy a negyedik osztályba. De látta, hogy a férfi miír a belsőt szereli. — Adja ide... A férfi szippantott egyet a pipáján. — Na jó. ha nagyon akarod. A fiú a pumpával és a belsővel leszaladt a patakhoz, amely az út mellett folijt. Felfújtatta a gumit, majd a vízbe mártotta. A parányi lyuknál buborékok keletkeztek. Futott vissza a kocsihoz. — Itt van... — mutatta. — Addig rágyújtok, amíg megszárad, Rettenetes dohányos vagyok! — Mi a foglalkozása? — Karmester. . . Láttál már élő karmestert? — Láttam Az iskolával egyszer voltunk az operában. De csak a hátat láttam mindig. •. — Akkor most láthatsz elölről is. A fiú lecsiszolta a gumit és ráhelyezte a foltot. — Azt hiszem, már jó. . — mondta egy idő múlva a férfi. A fiú ismét felfújtatta a gumit és ismét leszaladt vele a vízhez. — Jó! — kiáltotta. — Nem ereszt! A kereket felszerelték. — Hogy hívják? — Dzsakm... — mondta a karmester. — Már hallottam ... — Ha egyszer az operába akarsz jönni, jelentkezz nálam. Csak mondd azt. hogy Dzsakint keresed, beengednek. Elrakta az emelőt, a kulcsokat és a ragasztót. — Már elmegy? — Elmegyünk... — felelte. — Elmegyünk ...? — szólt be a kocsiba, ahol fiatal nő ült a hátsó ülésen és egész idő alatt egyetlen szót sem szólt. Most is csak bólintott. — Ö operaénekes... — magyarázta a karmester. — Kíméli a hangját... Megtörölte a kezét, majd eldobta a kócot az átmenti árokba. — Ha Amerikában lennénk, négyszáz dollár büntetést kellene fzetnem! — Nevetett és beült a kocsiba. — A viszontlátásra! Egyszer találkoznunk kellene, hogy megigyunk egy pohárka snapszot! Az énekesnő összecsukta a könyvet, amelyet olvasott. n férfi beült a kocsiba és amikor már messze jártak, a fiú viszszament a jószághoz, amit őrzött. — Látod, megismerkedtem egy karmesterrel — mondta alin hallhatóan —, és most már te is tudod, hogy Amerikában négyszáz dollár büntetést fizetnek, ha az árokba dobják a szemetet... és az operaénekesnő vigyáz a hangjára ... Az ökör bólintott és tovább legelt, a fiú pedig leheveredett. Az égen fehér felhők húzlak barázdákat. Minden mozgásban volt: az ég és a föld, s az országút, amelynek aszfaltján a teherautók, személykocsik, motorkerékpárok vad iramban rohantak tova. Mozgásban volt minden, mint az idő. amely mindig siet és oly gyorsan elfut felettünk. Még az a jó. hogy a zsebében ott lapulnak a szögek, amelyek közül időnként egyet-egyet az útra dob... — gondolta. KOLJUS NIKOLOV / Hggn *