Délmagyarország, 1972. október (62. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-22 / 250. szám

12 VASÁRNAP, 1972. OKTÓBER 22. HA BALESET ÉR BENNÜNKET Egyre több az esélyünk arra, hogy baleset érjen bennünket — az iparban sok az új, bonyolult gép, a háztartásban csakúgy sokféle gépet, eszközt használunk, nem szólva arról, hogy lassacskán a gyalogost is bármelyik pillanatban érheti közlekedési baleset. És az utóbbi években nemcsak gyakoribbak, de súlyosabbak is a balesetek — éppen az orvosok a megmondhatói, akik a tapasztaltak alapján Szegeden például azt szorgalmazzák, hogy legyen lehetőségük a sebesültek korszerű gyógyítására, a betegeknek nemcsak megmentésére, de végleges meggyógyítására is. Szegeden súlyos gondokkal küszködik az SZTK sebészeti szakrendelése és az a három fekvőbetegeket is ellátó intézmény, amelyeknek hivatása a sérültek ellátása. A városi tanács vb egészségügyi állandó bizottságának rendkívüli ülésén — amelyen az Országos Baleseti Sebészeti Intézet és a sebészeti klinikák igazgatói is jelen voltak — dr. Vadasz Károly, a II. sz. kórház traumatológiai osztályának főorvosa számolt be a nehéz körülményekről. Elöljáróban mondjuk el, hogy a legtöbb sérült közlekedési baleset áldozata. Hazánkban az utóbbi években több a gépkocsi és ugyanazokon az elhanyagolt utakon kénytelenek „megférni", mint amikor jóval kevesebb kocsi szaladt Például Csongrád megyében 1968-ban a statisztika szerint 50 ezer 262 gépkocsi volt, az idei első félévben kereken 15 ezerrel több, s ugyanakkor a megye fekvése miatt jelentős az Itt áthaladó külföldi gépkocsik szama: 1971 első félévében Röszkén 106 ezer. Nagylakon 8 ezer autósturista érkezett határainkra. Ahogy nőtt a gépkocsik száma, ugyanúgy emelkedett a baleseteké is, érdemes összevetni az elrettentő adatokat. Csongrád megyében 1968-ban 1420 közúti baleset történt, ebből a szegedi járásban 790, a halálos áldozatok száma 39. 1970-ben viszont már a megyében 1731 közúti baleset volt, ebből a szegedi járás területén 1043, s a halottak száma 72-re emelkedett Mé® egy számadat 1970-ről: 109 külföldi állampolgár karambolozott megyénkben. Hogyan is lehetne mérni azt a kárt, amelyet egy ember elvesztése, vagy akár csak megrokkanása okoz? Szinte mérhetetlen, s akár kufárkodásnak tűnik az efféle számítgatás, mégse vegyék zokon, ha valaki megpróbálja összeszámolni, hiszen mindenképpen emberibb ez a számítgatás, mint azoknak a könnyelműsége, akik nemcsak saját bőrüket viszik vásárra, de ártatlan embereknek is szenvedést okoznak azzal, ha figyelmetlenül, gondatlanul, vagy éppen ittasan vezetnek. Igen, számolnunk kell, mert mindannyiunkat kár ér, nemcsak a közvetlen családot, hiszen valamennyiünk életére kihathat az a tény, hogy éppen a munkaképes korosztály, a 20— 25 évesek korosztálya szenvedi a legsúlyosabb baleseteket. A harmadik ötéves terv idején a közúti balesetek következtében 14 milliárd forint volt a népgazdasági kár, de 1970-ben csak ittas vezetés miatt 400 millió forint a kártétel! És számoljunk tovább: Szegeden 1971-ben egyedül a sebészeti szakrendelésen keresőképtelen állományban tartott betegeknek kereken 160 ezer táppénzes napot fizettek ki, ebből a baleseteseknek 140 ezer 246 nap a „részesedésük". Akárhogv vesszük, egyre több embernek az ügye, hogy baleset után milyen segítségre, gyógyulásra számíthat. A helyzet szakszerű elemzése természetesen az egészségügyi szakemberekre tartozik, de arról mindenképpen szólni kell, hogy bár Szegeden tíz baleseti sebészetből vizsgázott szakorvos áll a sérültek segítségére, tettrekészen mégis a négy intézmény közül egy sincs, amelyikben minden fontos és szükséges felszerelés meglenne. Vagyis a súlyosan sérült ember megmentésére orvosok hada képes összefogni, viszont legtöbbször az a probléma magja, hogy ez vagy az a felszerelés hiányzik, ugyan melyik intézetben lehet megtalálni. Nemegyszer a legelső szükséges ellátás után egyik intézetből a másikba irányítják a serülteket. Nem kétséges, hogy ez súlyos kifejezésnek tűnhet, pedig nem szeretnénk elragadtatni magunkat. Nézzük például a rendelőintézeti sebészeti szakrendelés helyzetét. Sebészeti és baleseti-sebészeti rendelés a második emeleten van, az olyannyira szükséges röntgenfelszerelés a földszinten — de beteghordozó nincs. Talán részletezni sem kell ezt, mit jelent. Vagy: 1971-ben annyi beteg volt a sebészeten, hogy az átlagos kezelési idő 5,5— 6 perc volt. Korszerű altatásra itt lehetőség sincs, csak helyi érzéstelenítésre, csoda-e hát, ha sok beteget irányítanak az ügyeletes intézménybe? Az I. sz. sebészeti klinikán 12, a II. sz. sebészeti klinikán 28 ággyal rendelkezik a baleseti részleg, a Il-es kórház traumatológiai osztálya 30 ágyas. De korszerű felszereltség nincs. A beteg természetesen az orvostól vár mindent — de ilyen körülmények között nagyon sokszor megméretik az orvosok teljesítőképességének maximuma! Ügy nézhetik küzdőtereiket — mert hiszen szó szerint küzdőterek a baleseti sebészet műtői! — az orvosok, mint amit (haj, de régen]) még Kossuth apánk mondott kis hazánkról: az ország ipaí nélkül félkarú óriás. Ahhoz pedig már eléggé keserű szavakat se lehet találni, hogy a gyógyulás reményével kikerülő balesetesek utókezelése csaknem megoldatlan. A város három pontján van egy-egy intézet, ahol a szükséges gyógytorna, utókezelés történhetne, de az a beteg, akit baleset ért, még akkor is nehezen közlekedik, ha már javulgat, így aztán de sokan megunják az egyik nap gyógytornára, másik nap sugárkezelésre való járást — aki pedig a kezelésekről „lemorzsolódik", később gyógyul, esetleg nem is tökéletesen. Egyenes következmény: csorbult egészség, táppénz, járadék, esetleg rokkant nyugdíj. A szomszédos Ausztriának ma már idős és Európa-szerte ismert, megbecsült sebészprofeszszora, Böhler kimutatta, és sikerült is meggyőzni mindenkit arról: mindenkinek megéri, ha korszerű baleseti sebészeti osztályok hálózata épül ki egy iparosodott országban. A betegnek, aki meggyógyult és az államnak is, hiszen olcsóbb az intézmények fenntartása — noha a befektetés természetesen óriási — mint az, hogy emberek veszítsék el munkaképességüket, s fizetnie kelljen az államnak számukra egy életen át a járadékot. Példálózni könnyű, jól tudjuk, de a szomorú tényt elhallgatni mégsem lehet. Szegeden a megoldás égetően sürgős és az pedig lehetne az is, hogy a baleseti ágyak átcsoportosításával, központosításával egy helyen vonják össze az erőket. A szakembereknek erre megvannak az elképzeléseik is. Az ideális persze az lenne, ha a majdan felépülő új megyei kórház adna otthont a baleseti sebészetnek is, de a megoldással addig sem várhatunk. A feladat nem kisebb, mint sürgősen megoldani a betegek jobb ellátását és — egyetemi városban korántsem lehet mellékes ez sem — az orvostanhallgatók korszerűbb oktatását is. SZŐKE MÁRIA KAKAS A SZOBABAN Bencze József CIGÁNYDERES Csiri-biri csádé mezítláb a hóban mentek fagyalóban, Kutyát csődítettek S maradékot ették. Csiri-biri csádé a cigánybibliát Kártyavetőzsoltárt jól ismerem pajtás! Dolgoznak a földön s mint bátyus sok ördög, kéregetni mennek, s Holdat fenekelnek. Cigányülésformán Bogdán Ferkót látom, alkuszik anyámmal cukros forgácsfánkon. Tolja a köszörűt az agg Kés-Messiás, szakálla kőporos nyögése késsírás. Hej, napfényű élet a gondba elvásol, csillagot az égre köszörű varázsol. A kitömött kakas, amelyikről beszélni akarok, nem egyszerűen a szobában áll. Hanem a tisztaszobában. Gyönyörű kakas. Tolla sárgásbaarna, taraja vérpiros, farka szivárvánnyal játszó fekete. Áll moccanatlan, fölszegett nyakkal, sarkantyúját harciasan meresztgetve. Mint egy pogánykori totemállat háziassá szelídült változata. Hogyan került a tisztaszobába? Egy társadalmi verseny, egy új népi vetélkedő következményeképpen. Talán úgy nevezhetnénk ezt a vetélkedőt, hogy: „Ki mennyit tud?" Mármint felmutatni. Közszemlére kiállítható javakban. A vetélkedő, falun, azzal kezdődött: ki tudja mennél jobban átalakíttatni régi parasztházát, ki dobja ki először az öreg bútorokat? Ez volt a hőskor; ha valakinek sikerült hozzájutnia egy világító rekamié nevű bútorkölteményhez, még a harmadik utcából is csodájára jártak. Hol vagyunk már ettől! Hiszen már a tegnapi versenycélok is elavultak. / Tegnap az volt a cél: ki tud teljesen új házat építtetni, lépcsős feljárattal, sátortetővel. Ma az a cél: ki tud emeletes házat építtetni, garázzsal és vaskerítéssel. Tegnap az volt a cél: kinek van fürdőszobája. Ma: kinek van fürdőszóbája — halványzöld csempével. Tegnap egy motorkerékpár volt a cél, ma egy autó. Tegnap még a kényelemszerző tárgyak puszta birtoklása volt a cél, mára finomodtak a versenykövetelmények. Televízió? Mosógép? Hűtőszekrény? Mindenkinek lehet. De kinek van nagyképernyős Orionja, automata mosógépje, szuper hűtőszekrénye? És kinek van háztartási robotgépe, sztereo rádiója, faltól falig szőnyege, herendi porcelánja, kristályüveg készlete, díszpárnája, olajfestménye, hangulatlámpája? A vetélkedő szinte mindenkit magával ragad, s ki tagadhatná, hogy van benne valami gyönyörű. A birtokbavételnek valami jóvátevő mámora. A semmitlen szegénységnek valami fellázadt mohósága: magunk köré gyűjteni mindent, ami nemrégi állapotaink szerint csak keveseké lehetett volna. Kibújni a hajlottgerendájú házacskákból, s folnyújtózkodni a sátortetők magasáig! Elég a mosóteknőkből, a horpadt lavorokból, a földes szobákból, a téli esték sötét csendjéből, a szűk ablakocskákból, a szobafalak kopárságából. Csak zubogjon a melegvíz a kádba, a mosogépbe, duruzsoljon a robotgép, a hűtőszekrény, villogjon a képernyő, süppedjen a szőnyeg, zuhogjon a napfény, ragyogjon a csillár meg a kristálypohár! Honfoglalás ez, végre azoké is, akiknek ezer éven át hiába volt rá egyedüli jussuk. De akiknek — éppen ezért — nincs még benne gyakorlatuk. Akik úgy rendezik el maguk körül a frissen szerzett tárgyakai, hogy a régi holmikkal együtt régi ízlésüket is sutba dobják, így került a parasztszobákba, még a hőskorban, a kombinált szekrény. És így épülnek most, a pallérízlés színvonalán, a „villaházak" tízezrei. így zsúfolódnak továbbra is a családok a nyári konyhákban, mert a szép új szobákat, konyhákat kár volna bepiszkítani. Így kerül csipketerítő és porcelántáncosnő az automata mosógépekre, kihasználatlan halványzöld kád a fürdőszobákba, rózsaszín díványpárna a soha ki nem bontott ágyakra. És így került a kakas a tisztaszobába. Nem merném azt állítani, hogv ezzel vége is, tovább menni már nem lehet. Bizonyos, hogy vannak még háziszárnyasok a baromfiudvarban, lesznek hát még gyermetegebb ötletek is e vetélkedőben. De egyszer ez a vetélkedő is lecsihad. És a birtoklás mohó örömét felváltja a birtokbavevés csöndes természetessége. Az új szobák otthonossá tétele, az új tárgyak magunkhoz kezesílése. Akkor majd minden a helyére kerül, oda. ahová való: az ember a tisztaszobába, a kakas a baromfiudvarba. A honfoglalás csak akkor és csak így fejeződhet be. Mert néhány dolgot előbb-utóbb tudomásul kell vennünk: Az egyik az, hogy a folyamat, amelynek egy-két jellemzőjét elősoroltam itt, valóban honfoglalás, s a honfoglaláshoz a szépen és okosan berendezkedés is hozzátartozik, s megtanulása annak, hogy az így berendezett szűkebb és tágabb hazában szépen és okosan is éljünk. Hozzámagasodva, hozzászépülve, hozzáokosodva a lehetőségekhez. A másik az, hogy mindezt saját érdekünkben, a magunk javára tesszük ugyan, de valamiképpen történelmi szolgálatot is teljesítünk vele. Eddig minden hatalomra jutott osztály megteremtette a maga uralkodó létformáját, kultúráját, ízlését, most rajtunk a sor. Hogy amit eddig felhalmoztunk, azt el ne veszítsük, ellenkezőleg: megrostálva kiteljesítsük. Hogy felhasználva új lehetőségeinket, megteremtsük a magunk uralkodó létformáját, kultúráját, ízlését, a század színvonalán, a modemség legjobb követelményei szerint. FARAGÓ VILMOS 4