Délmagyarország, 1972. október (62. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-22 / 250. szám

VASÁRNAP, 1972. OKTÓBER 22. 5 m a sam CSODA A HIVATALBAN ŐSZI ELÉGIA Ladányi Mihály ZÁRÓRA JÖN A vaksi alkonyat tört bottal sétál, leül mellém a parkban, mélyet szusszan. Egy asszony hozzámdől a villamosban, fúillata elszáll a megállónál. A kocsma nyűtt, varjú-taposta tarló, poharakban savanyú est pezseg. A kövér pénztárosnő rámdereng. Az ember — mondja isten — fázik s gyarló. Záróra jön, és ködtől csepegő fák köhögve ácsorognak utcahosszat. Tél lesz, s talán a darazsak is vacognak, akik mézes nyaramat kirabolták. Tasnádi Varga Éva MERT NEM LEHET::: l—Mert nem lehet, hogy többé ne lassam: — vitorla átlóz gyöngy színű tájban, s piros csónakok egymást követve úsznak a túlsó partig örökre. ... Mert nem lehet, hogy jegenyék karja felhők szegélyét tőlem takarja, s napisten arcát sohasem nézzem, perelek hát a rohanó széllel, perelek én az ősszel, halállal, rámtekeredő pók-függöny szállal, félelem rázta fekete perccel, s rákiabálok: — Elek, eressz etl ... Mert nem lehet, hogy testem törése ne hajtson szárat, szirmot az égre, s levelem bontva, arcom kitárva, ne nézzek tovább születő fákra. T

ávol a forgalmas autó írtaktól apró falvak húzódnak meg a hegyek között. Állomásukon átcsattog a gyorsvonat, de meg nem áll sohasem. Sáros, keskeny utak vezetnek hozzájuk, az országutak motorizált vándorai zsázszor is meggondolják, végígmenjenek-e rajtuk? Kényelmesebben elérhetik a modern útszéli csárdákat, vagy kirándulóhelyeket, széles parkolóikkal — kis falvak nyugalmát így nem zavarja népes turistasereg. ÉszakMagyarország hegyei között, a Mátra, a Cserhát, a Bükk völgyeiben régi várromok szomszédságában éli csöndes megszokott életét Sámsonháza, Hollókő, Mátraverebély, Somoskőújfalu, Omassa és még sok hangulatos falucska lakossága. Meghívjuk most olvasóinkat egy őszi kirándulásra, Somogyi Károlyné fotóinak segítségével. Ezen a napon délelőtt fél tizenegykor nem volt ott a szokásos kávé a főosztályvezető asz talán. Csengetett: — Ilonka, kérem, elfelejtette a kávét. Már két perccel elmúlt fél tizenegy. — Nem felejtettem el. — Hogyhogy nem felejtette el? — Nem akartam kávét főzni. A főosztályvezető a csodálkozástól nem tudott szóhoz jutni. Ilonka folytatta: — A Munka Törvénykönyve engem nem kötelez arra. hogy kávét főzzek. — És kiment. Kemenes kopogott. — Behoztam az Eximpexim aktáit. A főosztályvezető aláirta és megkérdezte: — Azt hiszem, jó volt ez az elgondolásom. A Kimiért-ügyben szerencsés kézzel nyúltam a dologhoz. Nemde? — Nekem különvéleményem van. Szerintem sok hiba van a szerződésben. — Miért, mi a maga elgondolása? — Nem fontos, hogy mi a véleményem. Úgyis mindig az történik, amit ön elgondol. Akár helyes, akár nem. Kemenes távozása után a hivatalsegéd lépett be. A postát hozta. A főosztályvezetőnek hiányzott a kávé. Éhes is volt — Kérem — mondta —, legyen szíves, hozzon két zsemlét, öt deka sonkát és egy duplát. A poharat fedje be, nehogy kihűljön a kávé. — Bocsánat — szabadkozott a hivatalsegéd —. tegnap értekeztem a Műanyagtröszt egyik hivatalsegédjével. Azt mondta, hogy a hivatalsegéd nem köteles uzsonnáért szaladgálni. Bocsánat, hogy megfogadtam a tanácsot. A főosztályvezető a fejéhez kapott. Mi van ma Itt? Amikor azután Mecsekiért telefonált, és az azt üzente, hogy sürgős munkát kell befejeznie, amit tizenkettőre a minisztériumba kell eljuttatni, ezért nem tud feljönni, jöjjön le hozza a főosztályvezető, pulyakvörös lett a méregtől, és bevett két andaxint. ö maga ment ki vízért, nem mert Ilonkától kérni. A lány éppen telefonált, mikor ő visszaérkezett a vízzel. Ezt mondta a telefonba: — Itt van. bent van, de azt mondta, hogy ha ön telefonál, mondjam azt, hogy házon kivtil van. Mit csináljak? A főosztályvezető szédülten ment haza, rossz éjszakája volt, és másnap szinte félve ment be a hivatalába. Ilonka nagyon- kedvesen fogadCseperész az eső. A város füstje együtt gomolyog az alacsonyra ereszkedett felhőkkel. Minden szürke, minden szomorú, minden csupa ősz... Az úttest közepén egy csöppnyi énekes madár teteme. Csőre szétnyílt, nyakacskája piros, zöldes szárnya dermedten, tárva tapad a kövezetre, piciny karmai gémberedetten behajoltak — talán ösztönszerűen kapaszkodni akart valamibe — a lehetetlenbe —, akkor, amikor a szárny már képtelen volt a lebegésre. Lehet, hogy a délre vonuló csapatból választotta ki a kényszerű pusztulás. Lehet, hogy fáradtan villanydrótnak röpült. Nyilván párjával kettesben indult volna a nagy útra. Mindegy, hogyan történt... A hűséges társ itt kesereg valahol a közelben, fájdalmasan trillázik, hol innen, hol onnan hallatszik a szomorú gyászdal, de sehol sem látni, megbúvik nagy magányában, s dalol, dalol... Egy fiú és egy kislány veszi észre. Közelebb lépnek hozzá. Nézik és nem szólnak. A kislány lehajol, két ujja közé fogva fölemeli a madárkát, majd tanácstalanul körbenéz. Aztán a fiú átveszi tőle a tetemet, s messzi ívben elhajítja. A madár ott akad ta, pont íél tizenegykor hozta 3 kávét. Később Kemenes bekopogott egy aktával, és áradozva mondta: — Ez a tranzakció bölcs elgondolás volt. Egyike főosztályvezető elvtárs ragyogó ötleteinek. A hivatalsegéd később megkérdezte: — Hozhatom a sonkát? Látom, kávé már volt. Azután Mecsekinek telefonált. — Nincs sürgős dolga? — kérdezte tőle. — Ha a főosztályvezető elvtárs hivat, nem lehet sürgősebb dolgom. Rohanok! Újból a hivatalsegéd jött be. A déli újságot hozta. Az első oldalon színes riport hirdette: „Beszámoló a tegnapi különleges világnapról". PALÁSTI LASZLO fönn, a kerítés mentén már virágait régen vesztett, de még dús levélzettel zöldellő orgonabokor ágai között. Utoljára röpült a madár. A legutolsó repülése volt. Am, illő-e ez a temetés, ez az érzéketlen szertartás? Méltó-e egy tarka tollú, hasznos madárkához, s a dalhoz, amely oly kétségbeesett, hogy a legfinomabb hegedű húrja se képes a síró hang utánzására ... Néhány lépés után visszafordul a fiú és a leány. A fiú megkeresi az ágak között a madarat, tenyerébe fogja, s elindul vele a legközelebbi járdaszéli fához. Cipője orrával beletúr az ázott földbe, aztán bicskája után kotor, kinyitja a pengét, s gyors szúrkálássál gödröt ás. Csak egészen kicsit, csak akkorkát, hogy egy maréknyi halom domborodik a gödör mellett, s szinte egészen elsimul, mire újból visszakaparja. Alatta a madárka, a kis énekes, amelyről nem tudni, hogy honnan jött, és hová tartott, csak azt, hogy tegnap még röpült, tegnap még együtt duettezett a társával. Tegnap még sütött a nap. Tegnap még senkit sem indított volna meg egy kimúlt madár. De ma már ősz van... CSALA LÁSZLÓ