Délmagyarország, 1972. október (62. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-15 / 244. szám

VASÁRNAP. 197?. OKTÓBER 15. ^ beejtik ezeket az embereket, s hozzáfűzte: — De lehet, hogy ilyen is akad Van fehér bivaly, fehér egér. meg fehér holló is. Akkor talán fehér fecske is akad. Biztosan van. ha hallottál róla ... — Kt tudja? — jajdult fel a paraszt. — Ami engem illet, nem hiszek én benne, de hát, tudod, milyenek az asszonyok ... Felcihelődött. A meghatódott Mokanina felállt, hogy elkísérje, s megnézze a leányt. A sok szerencsétlenségtől megtört. sápadt asszony már messziről figyelte a férjét, amint az országút felé közeledtek. mintha a férfi arcáról akarni kitalálni, mit tudott meg. A leány még mindig oldalt fordulva, a telefonhuzalon ülő fecskéket figyelte. — Ez az ember azt mondja, közel a falu — szólt a paraszt. Amikor meghallotta az apja hangját, a leány megfordult. Lesoványodott alakja egészen elveszett a takaró alatt, alig lehetett kivenni a körvonalait, arca viaszfehér, s csak a szeme ragyogott, nevetett még fiatalosan. Felváltva nézte az apját, meg Mokaninát. — Nonka. ez az ember látta a fecskét — szólt a paraszt, Mokaninára tekintve. — Abban a faluban látta. Gyerünk, még mi is megláthatjuk! — Bácsi! Meglátjuk-e vajon? — kérdezte a leány, s a szeme felcsillant. Mokanina szíve összeszorult, a torkát fojtogatta valami, s a szeme könnybe lábadt: — Meglátjátok, lányom, hogyne látnátok! — felelte hangosan. — En is láttam, ti is meglátjátok! Tulajdon szememmel láttam. egész fehér, hófehér fecske! Te is meglátod majd! Adja Isten, hogy láthasd, lányom, s meagyógyulj!... Fiatal vagy még. Meglátod majd, mondom, hogy meglátod még a fehér fecskét... és meggyógyulsz ... Az anya becsukta a szemét s sírva fakadt. A magas, széles vállú paraszt köhintett egyet, kézbe kapta a gyeplöt, s megindult á kocsi mellett, a lovát vezetve. — Erőt, egészséget! — kiáltott utánuk Mokanina. — Közel a falu! Kövessétek mindenütt a huzalokat, a huzalokat! Aztán sokáig álldogált az országúton. s a kocsi után bámult. Nézte a fekete fejkendős anyát, o kocsiderékban fekvő fiatal leányt, s a görnyedten lépkedő, magas parasztot, aki a lovát vezette. S nézte a felettük, a telefonpóznik kőzött repkedő fecskéket, a mint újra meg újra visszatérnek és rászállnak a, huzalokra. Mokanina elgondolkozva ment vissza a juhokhoz, és újra hozzálátott a bocskorkészitéshez — nyers lóbőrből fonta. „Fehér fecske! — gondolta. — Vajon létezik-e?" De valami összeszorította a szí. rét, és nyomta a lelkét. Az ár megállt a kezében, s az égre nézve, felkiáltott: — Istenem, istenem! De tenger sok szenvedés van ezen a földön! S újra a távolodó kocsi után nezett. KARIG SARA FORDÍTÁSA A

horozovi malom és a kocsma között, a dombtetőn, Albena háza előtt szekér állt. A kapunál és az ablak alatt rendőr őrködött, Albenára vártak, hogy a városba kísérjék. Az aszszonyok dologidőben szaladtak oda a falu minden részéből, hogy el ne szalasszák az érdekes látványt — futás közben kötötték meg a kendőt a tejükön s hajtották le ruhájuk felgyúrt ujját. Már régóta nem gyűlt össze annyi nép a malomban, mint éppen most, húsvét előtt — s mindannyian odatódultak a szekérhez. A szörnyű gyilkosság mintha kívülről is ráütötte volna bélyegét a domb tetején álló házra. Elhanyagolt, mocskos faláról hullott a vakolat, mintha villám csapott volna bele. Kirítt a többi frissen meszelt ház közül, melyeknek fehér fala és kék párkánya ragyogott a tisztaságtól. Az embereknek utólag a legjelentéktelenebb apróság is eszébe jutott. Meghányták-vetették mindazt, ami akkor talán fel sem tűnt vagy azóta már feledésbe ment. Mondogatták: sejtették ők már akkor is, hogy nincs itt minden rendben. Voltak a malomban mér napok óta sorukra váró parasztok, akik szinte az események szemtanúinak érezték magukat. Elmondták, hogy azon a bizonyos napon hol és hogyan ültek, es miről folyt köztük a beszéd. Hat igen, először a gólyákról, hogy az idén nagyon korán megérkeztek. Majd a vetés került szóba, amely nagyon dúsan nőtt. Emlegették azt az évet, amikor a búza szintén ilyen sűrű volt, és rá kellett hajtani a marhát a vetésre, hogy kissé letapossa, megritkítsa. Közben figyelték az ünnepek előtt szorgoskodó aszszonyokat — meszeltek, takarítottak a házban s az udvaron — sőt látták Albenát is az udvaron ténferegni. A termete és a járása már messziről elárulta, hogy milyen szép asszony. De azon meg a következő napon még a kocsma melletti kúthoz sem ment ki, s a malomba sem tért be, ahol pedig Kucar, a férje dolgozott. Ha Kucart nem gyilkolták volna meg, valószínűleg soha senki még csak a nevét sem említi! Jelentéktelen, nehézkes és egyszerű ember volt, aki csak dolgozott, s nagyokat hallgatott. Fáradhatatlanul, mint a gép, tetőtől talpig lisztesen hordta a nehéz zsákokat, s bár a nap minden órájában látták a malomban, az emberek elmentek mellette anélkül, hogy észrevették volna. Mintha nem is ember, hanem valami tárgy kerülne az útjukba. Eleinte beszéltek ugyan Kucarról, de csak azért, mert mindenkit meglepett, hogyan mehetett férjhez a szép Albena egy ilyen madárijesztőhöz! „Minek a disznót piros almával etetni?" — mondogatták az emberek. Majd erről is elhallgattak, és Kucar többé eszükbe sem jutött. Meg is feledkeztek a létezéséről. Csak most emlékezett rá valaki, hogy néhány nap óta a hallgatag, béketűrő ember ingerlékeny, rosszkedvű volt. Mindig Nyagul molnármesternél dolgozott, s úgy engedelmeskedett neki, ellenkezés nélkül, mint egy rabszolga. De a gyilkosság előtti jordan Jovkov ALBENA napokban akármit kiáltott Nyagul a malomkő mellől, Kucar csak összerezzent, morgott valamit, s vadul rámeredt, mint a bika. Mintha már a hangja csengése is dühbe hozná! Nagyhét szerdáján tudták meg, hogy Kucar meghalt, és mire kiderült volna, hogyan és miért, híre terjedt annak ls, hogy megölték. Kucar fia, egészen apró, alig kétéves kisgyermek mondta el — és ebben a falu népe isten ujját látta —, hogy éjjel az ^pyja rádobta a kötényét az apja arcára. Akkor bejött egy ember, s rávetette magát az apjára. A férfi szőrmegalléros kabátot viselt. így mesélte a gyermek — s nem is kellett több. Albena is bevallotta az igazat, de nem akarta elárulni, hogy ki a férfi. Először Vlaszja bátyó jelentkezett tanúnak. Tréfás, kedélyes naplopó, aki naphosszat a malom melletti kocsmánál ácsorgott, mint a kutyák a mészárszék körül. Akármilyen társaság mulatozott a kocsmában, Vlaszja bátyó ott termett íziben. Leült melléjük, együtt énekelt, nevetett velük — s neki is jutott persze egy-egy pohárkával Ott, a kocsmában, találkozott Vlaszja bátyó a dúrva posztóból készült, szőrmegalléros, rövid kabátba öltözött férfival. Szőke, szép szál ember volt, s a sapkáját félrecsapta kócos üstökén. Ogy ült, mint akit megbabonáztak: körös-körül ordítoztak, énekeltek, ő meg, mint a süket, nem látott, nem hallott, s le nem vette tekintetet Albenáról, figyelte, amint jön-megy az udvaron, és mindig csak felőle érdeklődött. Két napot töltött itt, azután eltűnt. Következő reggel tudták meg, hogy Kucar meghalt. Az idegen pompás fickó volt. Vlaszja bátyó együtt evett-ivott is vele, de hát az igazságot sem szabad eltitkolni! Vlaszja bátyó szavaiból rájöttek, hogy kicsoda és hová való, s el is fogták. Épp most hallgatta ki a vizsgálóbíró a községházán. Az idegen csökönyösen tagadott. Lehet, hogy nem hazudik, de az is lehet, hogy majd hamar észretér, s mint Albena, ő is megmondja az igazat — Jönnek! — kiáltotta valaki. — Kísérik Albenát! A szekér körül megmozdult a tömeg! Albena jött lefelé a dombról, mögötte a két rendőr. Az asszony ünneplőbe öltözött. Ez volt az utolsó kérése, a legkedvesebb ruháját akarta felöltem, s ez tartott ilyen sokáig. De ritkán is látták ilyen gyönyörűnek! — Hogy kiöltözött! — morogták. — Mintha nem is a bitófa alá, hanem az esküvőjére indulna! — Még az akasztófán ls szép akar lenni! — Átkozott legyen az a szépség, az lett a veszte! Vlaszja bátyó, aki szintén ott lődörgött, a botjával hadonászott. Leült, s aztán egyszer csak magasra emelte a botot. — Ugyan, bátyó! — szólt rá az öregre egy asszony. — Mit hadonászol? Talán az ördögöt kergeted? — Hadonászok, mert úgy tetszik! Azt nézem, elérem-e a botommal, amikor ideér. Majd jól fejbe verem, hogy megemlegesse! Leszámolok az átkozottal! Albena közeledett. A rendőrök előtt haladt. A faluban mindenki ismerte, láttára mégis elállt a lélegzetük. Olyan volt, mint máskor, csak nem nevetett; vékony szemöldökét összevonta, s lesütött szeme nem ragyogott. Sötétkék háziszőttes gyapjúszoknyáját, és rókaprémmel szegett kabátját viselte. Kezét szelíden összekulcsolta a mellén, mintha a templomba készülne. Az emberek sorfalához érve, hirtelen felpillantott. A falubeli férfiak jól ismerték szemének tündöklő szépségét, de fájdalmas tekintete, felhős homloka, sápadt arca még csak fokozta ellenállhatatlan báját! Szépsége megszelídítette, lecsillapította az emberek haragját. Bűnös volt ez az asszony, de gyönyörű! Az asszonyok, akik azért gyűltek össze, hogy szidalmazzák, most elhallgattak és Vlaszja bátyó botja sem emelkedett fel ütésre. Mintha csoda történt volna a csöndben. A legkeményebb szívek is meglágyultak, a férfiak és nők szemében részvét és jóság ragyogott fel. — Jaj, Albena, jaj, kislányom! — sírt fel egy asszony. — Mit is tettél? — 0, Albena, Albena! Albena megállt. — Dimka néne! — szólalt meg. — Isten veled! — Aztán a másik oldalra fordult: — Luca, Todorka, Szavka, isten veletek! Isten veletek mindnyájan! — Isten veletek! — kiáltott oda mindnyájuknak. — Fiatal vagyok, vétkeztem. Isten veletek! i Az emberek sírdogálva, szipogva tolongtak körülötte. A feléje rohanó asszonyokat a rendőrök tartották vissza. És egyszer csak valahonnan, az emberek sorfala mögül. Vlaszja bátyó izgatott, mérges kiabálása hallatszott: — Legények, ne engedjétek, ne adjátok ki Albenát! Mi lesz a faluból Albena nélkül? Albena közben a szekérhez ért, felszállt, s még egyszer feljajdult: — Vétkeztem! Isten veletek! Aztán elnémult — s leült. Ekkor odavitték hozzá a gyermekét. S amikor a falubeliek látták, hogy Albena megöleli és megcsókolja a gyermeket, aki ártatlan fecsegésével árulója lett, senki sem tudta visszatartani a sírást, valamennyiüknek könnybe lábadt szeme. Egyszer csak váratlanul megállt a malom, mintha valami eltört volna benne, és elhallgatott a szívverése, a motor folytonos, egyhangú, zakatoló dobogása. A malom kitárt kapujában megjelent Nyagul, a molnármester. Keresztültört a lovak, szekerek gyűrűjén, s előrement. — Lehetséges, hogy azért állította meg a malmot, hogy ő is lásson valamit! — jelentette ki valaki. A molnármester kabátban, rövid szőrmegalléroa kabátban odament a szekérhez, felugn-tt a kocsira, s Albena mellé ült. Mindnyájan felhördültek. Ha tréfából tenné, nevetne! De sápadt, mint a fal! — Eridj innen! — ordított rá a rendőr, s vállon ragadta. — Szállj le! , — Nem szállok! — válaszolta Nyagul. — Én öltem meg Kucart ! — Mi az? Mit beszél? — kérdezte Martin Csokoj, a biró. — Hát még csak ez hiányzott! Szép dolog, mondhatom! — Igazat mond? — fordult Albenához. Az asszony csak bólintott és sírva fakadt. A szekér mellett tolongó embereknek egyszerre kinyílt a szeme. Előttük volt Nyagul, a • molnármester: szőke, szép szál ember, s a sapkáját hetykén félrecsapta kócos ütőkén. Durva posztóból készült szőrmegalléros, rövid kabátot viselt. Hiszen ez a napnál is világosabb! A tömeg lármázott, zajongott. Amikor magukhoz tértek megrökönyödésükből. mintha elfújták volna szívükhői a jóságot, és senki sem e .Jnálta többé Albenát. Az asszonyok majd átszúrták megvető tekintetükkel. S újra felemelkedett Vlaszja bátyó botja is. — Te szuka! — förmedt rá az öreg. — Hat még egy családot tönkretettél! Elborult a férfiak arca is; szótlanul, gyűlölködve meredtek az Albena oldalán ülő molnármesterre. Váratlanul gyorsan peregtek az események, nem tudták, hogyan vélekedjenek, nyilatkozzanak. Csokoj bíró is zavarba jött. — Ez nem lehetséges! — kiáltott fel megrendülten. — Hogy lehet ez! Nyagul! Ismerjük, tudjuk .róla, hogy becsületes ember! Nem lehetséges ez! Szállj le a kocsiról, Nyagul! Szállj le! — Indulj — adta ki a parancsot az őrmester, aki közben • szintén felszállt a szekérre. De Csokoj megragadta a lovak kantárát. — Őrmester úr. kérem, várjanak! Hát hogy tehetnek Ilyet? Ennek az embernek felesége és gyerekei vannak! — Demir! — szólt oda a csősznek. — Szaladj és hívd ide Nyagul feleségét! Gyorsan! ismételte az ór— Indulj! mester. — Hová? A városba? — tudakolta a kocsis. — Nem. a községházára, a vizsgálóbíróhoz! A szekér megmozdult s gyorsan elindult. A malom felől ekkor érkezett oda egy sovány, elvirágzott, idő előtt megöregedett asszony, Nyagul felesége. Először nem értette, mit mondanak neki, csak hallgatott. Aztán a szekér után vetette magát, de megtorpant s földre rogyott. Arcát kezébe temetve, hangosan zokogni kezdett. KARIG SARA FORDÍTÁSA t