Délmagyarország, 1972. október (62. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-15 / 244. szám

Siklós BÜCSÚ jánps BÜCSÚ A GYÁRTÓL VASARNAP, 1972. OKTÓBER 15. K/ss Attila rajza Szekulity Péter UTAZÁS A KÖSZÖNÖM KÖRÜL Alkonyodott, amikorra Újszegedre értem. A tiszai rámpa es a Csanádi utca sarkába kötött ládagyar elcsöndesedett már. Igen hajszoltam pedig a motort, ahogyan csak a zaklatottan vibráló országúti forgalom engedte. Hiába, megkéstem, a munkások ünnepélyes búcsúja végetért Utolsó isten áldjont mondtak a gyárnak, azután hazaballagtak. Magamban bóklásztam ii kerítések mellett és tűnődtem, hogy most mitévő legyek. Megáll a gyár — örökre némul itt dinamó, szalagfűrész és ember. Emlékeim széles folyamának felszíni hordalékából nelvftny időcsík villant rám. Alltam a köves gáton, mögöttem az ártéri füzes csöndesen sóhajtozott az őszi szélben, előttem meg a gyár, a maga fölöslegessé válásának nyugalmával. Gyerekkoromban még beláttam a gyár nagy terét, amely innen a vízpartról egészen az űjszegedi állomásra futó emelkedőig húzódott. Sorjáztak benne a deszkamáglyák, takaros, keskeny utcákat formázva. Szép, finom illatú, egészséges deszkák, spángli-választókon emelkedtek magasan, szárazon. Kurta udvarát most igen gyorsan átlátja a szem: gyérülő deszka-máglyáit öregedő ember ritkuló hajával asszociálom. De az udvar mögött szép paloták emelkednek és most ezekből képződnek utcák, szélesek, világosak, maiak. Fényesen világító ablakokban néha-néha kirajzolódik egy mozgó alak. Mint régen a deszka-máglyak tetején, amikor bontottunk... s mennyire _ riadoztam a magasban ... ledől a szélben imbolygó máglya és agyonvág a kemény föld. Fölvillannak a fényes ablakokban asszony meg gyerekfejek, fölvillannak emeletek magasságában, de ők nem félnek. Innen, az iskola mellől látom a két irányba futó kerítést. A Csanádi utcai kiskaput régen beszogelték már. Néhány esztendővel azután, hogy a Löwi Adolf és Társai felirat lekerült a gépház magas, sárga faláról. Elette az idő a kis portásbódét is. Tánczos János, a hegyesen pödört, fekete bajusza alól nem lciabál rám: „Hé, mán megént elkéstél, beírlak a könyvbe." A vízrenyíló nagykapura csak a vontató följáró romjaiból következtethet az értő szem, mert annak helyén, meg a régi rönktér partranyíló, széles szeletén is, szép palotákat építettek. A vontatóköteleket széjjelmarta az idő, a csillesínekből meg tán vasbeton berendákat öntöttek a vas mesterei. Picinyke, csöndes zug lett a hajdani rönktérből. Soványabb a fürészház épülete is. Nem sivítanak a gatterok. Nem bömböl már Széles András vezérgatteros oroszlánhangon a segédmesterre, aki oly ügyetlenül, forgatja a mázsás-tonnás rönköt, hogy „Nézd a', széjjelnyomatja magát a marha: az anyja ne szülte volna a világra!" Az idő örökkön forgó orsóján lepörgött évszázadban, bizony néhány ember lelke, vére ottmaradt a nagy rönktéren. S menynyi csont, kéz és ujjcsont került ott a fürészporos földbe... megmondani, megszámitani azt immár nem lehet. Mogorván, magányosan nézelődök még, a ram boruló sötétben. Az istállók előtti udvar is elvékonyodott széltében és hoszszában. A Lőwiek csudálatosan szép mecklenburgi lovai vontatógépekké korszerűsödtek. Vízi János, a nyugalmas, szélesarcú, fehérbaj uszo6 főkocsis tán Tánczos fényképeit, fogkeféjét, ha van neki és nyakkendőjét és diplomáját, ha van neki é kétkedéseit, gyűlöletét, szívér homokzsákjait, csak azért, h égbe vigye egy hajó. A köl1 olyan léghajós ki ismeri a r mélységét de ha kell kiugrik leghajós a költő, ki lehetne paraszt, idegenlégiós és tenf Jánossal trafikál valamelyik égi istálló csillag-salakos udvarán. Jani bácsi nem idézi, meséli a nagy történeteket, magával vitte bölcsességét, amelyről hallgatagsága, finom, belenyugvó mosolya árulkodott. Alighanem 1939 nyarán, egy vasárnap hajnalban, dupla órabért kínálva rakodni hívta az önként jelentkezőket Herczfeld Mihály, a főnök. Kósza szombat éjszaka utáp a pirkadattal együtt ballagtam be a gyárba, mivel lefeküdni már nem volt érdemes. Az istállóudvrra nyíló máglyautca szélén ültem, arccal a kelő napríak és vártam a munkakezdés idejét. Elnyomott a fáradtság, meg a langyos napsugár. Nagy zsivajra, nyerítésre riadtam és a tágas, tiszta udvaron szép úri nők és férfiak hajnalosan, kapatosan-borosan sikongattak és Biedl 'Bandi úr, a cég fiatal társtulajdonosa vezényelt: Jani bácsi, az istállófiú, meg még egy ember rövid szigorú kötőféken fogta-járatta a kipihent, kancaéhes, gyönyörű csődöröket. Bandi úr vezényelt, Jani bácsi ugratta a csudálatosan szép, idegtajtéktól habzó lovakat. Az úrilányok visítoztak a gyönyörűségtől és egy fehérkabátos, tálcahordó férfi buzgón kínálta az italokat. Micsoda hajnali orgia — ilyet még nem láttam. Vízi János nem beszélt, hallgatott, bölcs ember volt. Ellestem tőle ezt a bölcsességet, de megtanulni nem tudtam. Később ráfizettem — és óh, azóta hányszor — e fogékonyság hiányára. Nehéz idők értek ránk, a vezetőket elvitték munkaszolgálatra, meg koncentrációs táborokba. Ujak jöttek — strohmannok vették át a vezetést. Még utólag sem mondanám rájuk, hogy beleélték volna irtegukat a régiek szerepébe. Nem így volt." De azután, hogy, hogy nem, a politikai körömméreg belefészkelődött egyik-másik ember picinyke kis agyába. Király Jani, a köszörűs, egyszer egy tiltakozó ívet köröztetett a fürészház alatt: „ ... a gyár munkássága tiltakozik az ellen, hogy Herczfeld Mihály üzemvezető átvegye munkakörét, akit a munkaszolgálatból időlegesen elengedtek." A nagy szalagnál dolgoztunk, hatan —• Vass Ferenc, Nővé Elek, Vass Imre, Rácz Manci, Svéd Pál és én: az ívet nem írtuk alá. Miért? Jött a hangoskodó Király János. Vass Ferenc azt felelte, hogy ilyen alapon ő nem politizál. Erre ez a félnadrágszár — magunkban így emlegettük — lebolsevistázott bennünket. Azt mondta, hogy olyan piszkos bolsevikiek vagyunk, mint a Siha Sándor, meg a Szemerédi József, akikre külön gondja lesz, de ha nem vigyázunk, mi is megütjük a bokánkat. Erre én, bölcsesség hiányában, azt találtam mondani, hogy „Jani bácsi, jobb lenne, ha maga inkább a fűrészekkel törődne." Mindenféle zsidóbérencnek lehordott —, s néhány nap múlva kitelt a becsületem a hadiüzemben. Sokáig haragudtam a gyárra. Míg egyszer aztán Vincze Antal — az államosított üzem munkásigazgatója — útján újra összebékültünk. Oda nem kerültem már vissza. De láttam, hogyan zsugorodik évről évre a híres gőzfűrész. Először a Tiszán—Maroson érkezett tutajok fogytak el a vízről, azután a gatterok mondták föl évszázados működésüket. Később a máglyautcák sorvadtak és egy tavaszi reggelen felvonultak az építőmunkások: „Paloták épülnek, munkásoknak építünk paloát, sorrendjeit is, olyan tjárós is.. tákat" — így mondták az ismerős kőművesek. Az eszemmel örültem annak, ahogyan változik a világ, de belül megtelepedett egy picinyke kis szomorúság. Elmegy ez a gyár innen, úgy, mintha itt sem lett volna. Jól gondoltam. Az elmúláson tűnődő őgyelgésem alkalmából egyszer eszembe jutott a vastag derekú öreg fűzfa, amelynek a törzsébe, ebédidők alatt, szőlőmetsző késemmel belevéstem égy szót: Éhség. Megkerestem a fát és a szürkére varasodott szót azután rendszeresen mindig újra frissre véstem, hogy megmaradjon. Egy ebéd története miatt tettem ezt. A háború előtt egyórás volt itt az ebédidő. A munkások legtöbbje kendőből, szatyorból evett. Ketten dolgoztunk akkor a gyárban az öcsémmel, és soha nem volt ennivalónk, a mi keresetünkre volt utalva a kilenctagú család. Panaszkodtunk otthon, hogy nem bírjuk estig éhen, nagyon nehéz így a tízórás munka. Anyánk azt mondta, hogy majd délelőtt főz zöldbablevest, áthozza, azután megesszük. Tavasztól őszig kimentünk a füzesek alá, hogy ne lássák a többiek a mi szegénységünket. Most is így cselekedtünk, itt vártuk anyánkat. Heverésztünk az árnyékos gyöpön, olyan erős volt a déli meleg hogy vörösre pörkölte a bőrt. Lestük a hidat, mikor tűnik szemünkbe anyánk fürge járása. Hiába vártunk. A gépház már elszusszantotta magát, jelezve, hogy tíz perc múlva munkakezdés. Néhány villanyásnyi idő múltán azonban meglát.tuk anyánkat: fekete ruhájában szaladt át a hídon, kezében a garabollyal. Mire odaért, alig volt már egy-két perc híja az egy órának. A szomorúság és a falánk gyomorból szakadt idegesség emésztett bennünket. Fejemet elöntötte a vér és a düh, szúrós szemekkel néztem csuromvizes, tört, tikkadt arcát, kivettem kezéből a kosarat, amelyben egy nagy vörös fazék gőzölgött és olyan erővel vágtam földhöz, hogy a fazék megrepedt. Szó nélkül otthagytam és mire a kerítés mögé értem, fösivított a gyári duda. Még az évben, ősz elején, három-négy alkalommal, délidőben odavéstem a szót: megbocsáthatónak alig tartott bűnöm emlékére. Somogyitelepen (a mai Petőifteíepen) kályha tetején, gazzal tüzelve főzni, azután hét kilométert sietni-futni a déli 40 fokos melegben, hogy a végén öszszetörjem e szörnyű fáradozás eredményét, csak azért, mert éhes vagyok, és éhen maradok. Nagy bűn volt ez, egy mártiréletű, száz Máriánál százszor szentebb asszonnyal szemben, amit én semmilyen vézekléssel sem tudok már jóvátenni. Későre jár, az emlékbuzgárok özöne hajtja egymást, már nem is tudom kordában tartani őket. Gyengefényű lámpámmal most hiába keresném a fűzfát, nem találnám. Eljövök majd tavaszon ide és tiszai szekercémmel belefaragom a fűz lelkéig-közepéig a szót, hogy ott legyen, amíg ez a fa megmarad. Legalább ez az egy „írás" időt álló lesz, amíg a természet élteti. Mert minden alá merül az időben. Te is menjél, régi gyár, helyedben újabb paloták kélnek; a küzdő, kapaszkodó ember értékei nőnek helyedbe. Lakók jönnek ide és majd szépen, kényelmesen élnek a vízparti palotákban. Nekik mondom, a jövendő új lakóknak; házatok alatt a fűrészporos földben vér és kín, szenvedés és kezek, ujjak ledarabolt csontjai szunnyadnék. Néha emlékezzetek is, mert minden fölnövő világ alatt a régi romja van. A fekete sötétségben már semmit sem látok. Csak az utcai lámpák, meg a paloták ablakai fénylenek, világítanak. így aztán én is elbúcsúzom a gyártól. Talán ez úgy van, hogy ahány ház, annyi szokás. Helyenként fölfelé még mondják, lefelé ritkán, vagy soha. Lefelé elfelejtették. De fordítva is előfordul. Megyek az utcán, előttem két hivatalnokféle ember. Beszélgetnek. — Képzeld, felállt, és elkezdte megköszönni a főnökségnek a jómunkát — mondja az egyik. — Bevágódás — állítja a másik. Miért? Fölfelé megköszönni valamit miért tilos? Szerintem szép szokás, hogy a termelőszövetkezetekben, a zárszámadó közgyűlésen, a vezetőség nevében az elnök mindig megköszöni a tagok szorgalmát, fáradozását. S a tagok közül mindig feláll valaki, megköszöni a vezetők, a szakemberek odaadó munkáját. Csak hát, ahány ház, annyi szokás. Ülök egy szűk körű megbeszélésen. A titkárnő behozza a kávét, és szíves mosollyal honorálja, hogy valamennyien megköszönjük. A vendégek udvariasak, rendesek, s ha már a számon van, kimondom: jól neveltek. pedig egyiknek se volt gyerekszobája. Persze, nem a gyerekszobán múlik az ilyen. Min múlik? Később bejön a takarítónő „csikkteleníteni" a hamutartókat. összeszedi a kávéscsészéket. Végzi a dolgát, a tárgyalófelek észre se veszik, s mikor az aszszony kimegy, olyan az egész, mintha nem járt volna bent senki. Hogyan is vagyunk ezzel a kö. szönömmel? A pincérnek, a borbélynak jár. A jegyeket kezelő kalauztól, a taxisofőrtől mindig megkapjuk. Olykor meghajlás kíséretében. De néhol nem divat, bizonyos beosztásokkal nem jár együtt. Konyakot iszunk, kérésémre, jó játéknak tartva, sorban mindenki elmondja, hogy mit jegyzett meg magának a titkárnőről. Két karikagyűrű van az ujján, nem használ körömlakkot festi a haját, jól ápolt, tartózkodó. . Felesleges folytatni, a fitkár jol megnézték. A következő lét pés: tessék beszélni a takarítónőről. Csend. Volt gyürü az ujján? Nem -figyelte a kezét senki. Szőke," barna, fekete? Nem nézte meg „ilyen szempontból" senki. Fiatal, 5reg, sovány, kövér? Ki tudja? Senki. Levél egy újságolvasótól: „Egy búcsúzó kultúrotthon-igazga tóval beszélgettem. természetesen a községünkben végzett munkájáról és újabb terveiről. Tudtam, hogy a népművelési munka ná- ' lünk nem könnyű, ezért art kérdeztem tőle, mi volt nehéz ebben a munkába.. Válasza a következő volt: A legtöbbször egyedül éreztem magamat, csak néhányan segítettek nekem néha-néha. A vállalatok vezetői sem nyújtottak segítséget, köztük olyan is akadt, aki kijelentette, hogy a műveltség terjesztése teljesen vállalaton belüli ügy, ez a vállalat szuverén joga. De az fúj legjobban, hogy a tanácsi vezetők sem támogatták, még az objektív tárgyi féltételek sem biztosították, a másfél év során azt sem kérdezték, hogy miben segíthetnék munkámat." Megfigyelték? A tanácskozások végén a résztvevőknek mindig megköszönik a megjelenést még akkor is, ha a tanácskozásban semmi köszönet. Ez pazarlás. A másik, amiről az újságolvasó ír, az visszatetsző spórolás. Sz. István húszéves szolgálat után- vállalatától megkapta a hűségpénzt. Borítékban vette át. Rendesen, pontosan utalták, miként a kollektív szerződés előírja. Sz. István mégis kedvetlen. A köszönöm még mindig késik. Késik, mert a kollektív szerződés csak a hűsógpénzt írja elő. Van olyan igazgató, aki vidékről hazatérve, a gépkocsivezetőnek mindig megköszöni a fuvart. 'A másik kiszáll, becsapja maga mögött az ajtót, és köszönés nélkül távozik. Ahány ház, annyi szokás? Vagy ez műveltség, intelligencia és tisztesség dolga? Előveszem a magyar nyelv értelmező szótárát a „k" betűnél megkeresem a köszön szót, megtudom. hogy „valakinek valamit: háláját nyilvánítja valakinek valamiért. Köszönöm a fáradságát; valaki valakinek a fáradozásait, a figyelmességét, a szívességét. Köszönöm, hogy eljöttél. Köszönöm, hogy gondoltál rám". Tehát: valaki valakinek valamiért háláját nyilvánítja. Ez a legfontosabb tudnivaló a köszönömről. Köszönöm, hogy elolvastak. Varga Rudolf A KÖLTŐ A költő olyan léghajós, ki fölszáll szülőföldestül, mindenestül de ha kall kosarából nehezékül kidohia feleségét, hat gyerekét, szerelmi levelezésével és írógépét, könyveit és Kiss Dénes ANYANYELVÜNK Szavak törzsét kifordítom ezredévek mélységéből • szakadnak fényre gyökerek Anyanyelvünk gyümölcs az ágon ragyog gazdag lombkoronákon szókincsünk mint az ékszerek De törvény, hogy a gyümölcsmagbi múlt és jelen is halhatatlan csírában hordjon eletet Egy pontba sűrítve az ágat a törzset s a lombkoronákat eget földet és gyökeret