Délmagyarország, 1972. október (62. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-15 / 244. szám

I YASARNAP, 1912. OKTÓBER 18, IM HIHIHI n ÍM M m|a|g|a|z Nino Nikolov TENGERÉSZVÁROSOK Városok tengerparti fészkek hal kéthazájú tengerészek megtérő vandoramadarak napszítta házak vizbe-gyökeredzett hajók zászlőtlan csónakok merengenek s a tengerek hol út és vihar torlódik egybe hogy megszülessék a férfi hol csak a szél lehet szeszélyes a szembe-szél hátszélbe fordul a hátszél szembefordul asszony vér ilyen lázasan megváltó szerelemre hoí megszólal a távozás jó utat hajók s a visszatérés hangtalan akár a csók vagy fölveri a megcsöndesült utcát mint a magányos léptek •városok tengerparti fészkek GERGELY ÁGNES FORDÍTÁSA ban Pelcsev VERS Nem tudok élni a haragos lobogok nélkül, nem tudok élni a vérvei és gyásszal sujtásos anyaföld nélkül, nem tudok azok nélkül akik a legszörnyűbb golyót saját szívüknek szánják, akik az örök koszorút viselik önmagukban, akiknek a szabadsághoz még szavuk van. S micsoda szégyen azok közt élnem akik véletlenül maradtak élve, s micsoda szégyen a megölt barátok között élnem abban a vézna reményben hogy már nem tudnak rólam, abban a végső reményben hogy megbocsátottak, abban az aljas reményben hogy nem tudok élni a haragos loíbogók nélkül, a szabadságnak szánt haragos monológ nélkül. NAGY LÁSZLÓ FORDÍTÁSA A

bolgár kultúra hetét, ünnepeljük Szegeden október 15—22. között. Ünnepi filmbemutatók, kiállítások, barátsági gyűlések és sok egyéb kulturális rendezvény szerepel a programban. A bolgár kultúra hete alkalmából irodalmi összeállítást közlünk vasárnapi Magazinunkban. Képsorunk a bolgár ikonfestészet szegedi reprodukciós kiállításának anyagából mutat be néhány alkotást. ég mielőtt megvédte az ismeretlent a kutyáktól, Mokanina. már tudta, hogy nem véletlenül állított be hozzá a paraszt, hanem a szükség hajtja. Haragosan ráförmedt az ebekre, s végignézett látogatóján: az ismeretlen paraszt piros lélekmelegít öt viselt, mint a Deli-Ormán vidékén élő szegények általában. A derék, nagy dardb férfiról lerítt, hogy ágrólszakadt, született szegényember: az ingén folt hátán folt, s a nadrágját felemás darabokból ügyetlen öltésekkel toldta össze, s elnyűtt, ütött-kopott volt a tüszője. A mezítlábas férfi hatalmas termetű volt. akárcsak egy hegy, de Mokanina jól látta, hogy azok közé a galamb szívű emberek közé tartozik, akikről azt beszélik, hogy még a hangyának is utat engednek. A paraszt köszönt, valami olyasfélét "motyogott: „Hógy szolgál az egészsége" — de gondterhelt tekintetén látszott, hogy máshol jár az esze. Révetegen bámult maga elé, s előre mutatott, azt akarta megtudni, vajon Mandzsilari falu arrafelé fekszik-e, és mennyi az út odáig? Mokanina megadta a felvilágosítást, s közben az országúton cfry egylovas kocsit pillantott meg. A paraszt hagyta ott, amíg betért hozzá. A kocsin egy as>szony ült görnyedten. a kezét összekulcsolta mellén. Fejkendőjét meg sem kötötte, mintha így könnyebben bírná a meleget. Nagy volt a hőség, az igaz. de Mokanina tudta, hogy ha az a.szszonyok kioldják a fejkendőjüket, akkor a forróságon kívül valami más is gyötri őket. A kocsiderékban csergé be bugyolált, fiatalabb nő feküdt, fejét egy fekete párnára, hajtva. Mokanina lánynak nézte, bár félrefordított arcát nem láthatta — Beteget visztek? — kérdezte Mokanina. — A lányom beteg. A paraszt a mezőn legelő juhok felé nézett, rajtuk felejtette gondterhelt tekintetét. mintha nem is látná őket. — Hát ez a mi nagy bajunk — folytatta. — Nem vagy idevalósi. Honnan jössz? — Nadezsdából, Kanara mellől. Azelőtt Kucsuk-Ahmednek mondták. Onnan jöttem ide. Bejárom a falvakat. Humát árulok mindenütt, jó agyag az, arra mifelénk sokat találni, s az asszonyok örömmel megveszik a jó humát. Amikor pedig eljutok a tenger partjára, veszek ott halat, vagy szőlőt, vagy ami éppen akad. Hál' istennek, megélünk. Hiszen, ha ez a szerencsétlenség nem szakad ránk ... A paraszt leült a földre, előszedte kecskebőr dohányzacskóját, s körülményesen cigarettasodráshoz fogott. Mokanina melléje telepedett, s látta, hogyan reszketnek a férfi cigarettát sodró, vastag, s bütykös ujjai. — Egy gyereket se tudtunk felnevelni — panaszolta. — Csak ő maradt meg egyedül — mutatott a kocsi felé —. három még kis korában meghalt. Vigyáztunk rá, mint a szemünk világára. A szánktól vontuk meg a falatot, hogy vásárolhassunk neki néha' valamit, s csináltattunk ruhát is, ne fájjon neki. ha látja, a többi lordon Jovkov A FEHÉR FECSKE mit visel! Hát. mostanig vigyáztunk rá, isten kegyelmével. Aztán nemrégiben, egyeszerre mintha agyonütötték volna. Semmi baja, csak sorvadozik. Hallom — ' az anyjának beszéli —, az bántja, hogy a barátnői mind férjhez mentek. 6 meg pártában maradt. „Ne gyötörd magad. lányom — vigasztaltam —, megtalálod majd te is a boldogságodat. Mit törődsz te a többiekkel? Azok jómódúak! A legények manapság gazdag menyasszonyt keresnek ma guknak! De még elég fiatal vagy, te is férjhez mégy majd, nem késtél le róla. Sose törődj másokkal!" — Hány éves a lányod? — Tizenkilenc múlt. Gyümölcsoltó Boldogasszony napján tölti be a huszadik évét. — Elég fiatal még! — Fiatal bizony. A paraszt elnémult, s újra a juhokat nézte, anélkül, hogy látná őket. A rekkenő hőségben csak a tücsök ciripelése hallatszott valahol a közelben. — A nyáron könyörgött, hadd menjen el 6 is aratni. Szegények vagyunk, szűkösen élünk, de csak nézem, milyen gyenge, milyen beteges, nem engedtem. De egyre rimánkodott: „Apám. nagyon kérlek, engedj el engem is a többi lánnyal!" Hát jő. elengedtem. Hogy aztán mi történt, nem tudom, hiszen nem voltam ott. Éjjel-nappal kint voltak a szántóföldön, este ott feküdtek le, s reggel ott keltek fel. Csak azt tudom, amit később maga mondott el nekem. Egyik nap, egész napos aratás után, a lányok megvacsoráztak, aztán énekeltek s nevetgéltek. Majd lefeküdtek. Nonka — így hívják a lányomat — ugyancsak lepihent. „Ledőltem — mondja — a kévék között, egy asztag alá, lefeküdtem szélmentes helyre, s beburkolóztam. Elaludtam. Aztán egyszerre éreztem — mondja —, hogy valami nehéz, valami hideg nyomja a mellemet! Kinyitottam a szememet: kígyó!" — Ejnye! — Bizony, egy kígyó! Rátekcrözött, s a mellére feküdt. Felkiáltott, rémülten megfogta a kígyót. s elhajította. — Rátekerőzött? Megesik aratáskor az ilyesmi. Hallottam olyat is. hogy a kígyó egy asszony szájába mászott bele. De nem marta meg. A lányodat se bántotta. ugye? — Nem! Csak a mellére feküdt. Nonka megragadta, s elhujitotta. így mesélte nekem. Nem tudom, rossz álom volt-e, vagy valóság! Azóta alig áll a lábán Elhervadt, mint a letépett virág A mellét fájlálja: „Ott. ahol a kigyó megnyomta — mondja —, olt fáj!" — Ejnye, de furcsa! — álmélkodott Mokanina. — Hát most hová viszed? Talán doktorhoz? — Eh. a doktorok! Mit érnek a doktorok? .., Hánynál jártunk már! Most elviszem... hm . . hogy is mondjam csak... Én ugyan nem hiszek benne, de kit, tudod, milyen az asszonynép, ha egyszer valamit a fejébe vesz. S beteg is, meg annyira fiatal még... Megremegett, s elnémult. Nézelődött. Ok nélkül húzogatta hol a bajuszát, hol meg a szakállát, már régen borotválkozhatott, s az állán erősen őszülő borosta ütött ki. Mokanina szavak nélkül is megértette, hogy minden ősz szál bajról és bánatról tanúskodik. — Egy este — folytatta az ismeretlen — a mieink a révtói jöttek haza. Ott beszéltek valamit az emberek, tudom is ér., hogy mit, jókedvű cmb'erek voltak, talán csak tréfálkoztak velük. De Sztoenica, az ángyom, azonnyomban átfutott' hozzánk, be nem all a szája, mindig mindent tud! .,Guncso! — kiabált már a kapunál. — Szerencséd va.n, neked is, meg a lányodnak isi Most minden rendbe jön!" — „Mi történt?" — kérdem. „A révtől jöttek haza a Sziderov-gyerekek, Nikola meg Penju. azzal, hogy Mandzsilarban megjelent... megjelent egy fehér fecske. Olyan fehér, mint a hó!" — „Hát aztán?" — „Tudod-e — azt mondja —, mit jelent a. fehér fecske? Száz évben egyszer, ha megjelenik valahol, s az, aki meglátja, rögtön kigyógyul minden nyavalyából! Guncso — mondja —, indul), siess, ne halogasd! Vidd el Nonkát!" — „Jaj, talán segít!" — zokogott a lányom, meg az anyja is sírni kezdett. És így jutottunk el ide — De vajon igaz-e? — kiáltott fel Mokanina. — Hol lehet az a fecske? — Mondtam, hogy irt jelent meg, Mandzsilariban! — Fehér? — Hófehér! Jélokanina csodálkozva nézett körül, aztán az országútra tekintett. Minden áldott nap erre a legelőre hajtotta a nyájat, de csok most vette észre, hogy a telefonhttzalokon mennyi fecske ül. De ilyenkor megszokott látvány ez: közei az Űr Színeváltozásának ünnepe, s ilyen tájt már öszszegyűlnek, összesereglenek a gólyák, meg a fecskék is, átválté szen. Oly sek volt a fecske, t olyan sűrűn ültek egymás mellett, hogy a huzal megereszkedett alattuk, s lelógott, mini egy rózsafüzér. Se szeri. se számuk, de mind fekete. — Hát ezért jöttem ide is — mondta a paraszt, bátrabban, megkönnyebbülten. — Mondom magamban, megkérdezlek téged is, talán láttad a fehér fecskét, talán hallottál róla valamit.... — Nem hallottam, jó ember, semmit sem hallottam. Fehér fecske? Hírét sem hallottam, t nem is láttam soha egyet sem .., Aztán hirtelen észbekapott, hogy szavai talán végleg kétség-