Délmagyarország, 1972. június (62. évfolyam, 127-152. szám)

1972-06-04 / 130. szám

VASÁRNAP, 1972. JŰNTÜS 4. DM >•>»5 • fal 1 1 Fayad Jamls HAJÓK Havanna öblébe a sziget harsány és kék kikötőibe hajók úsznak most megrakva áruval és barátsággal Ideülök egy percre figyelem a v+r. tajtékai! Távoli hajók nevét görgeti (elém a hullám a délután ege alatt Leülök egy perere Jó tudni hogy nem vagyok magam hogy árbocok és vesznek körül ablakok és olaj és gepek hullámok kémények csillagok és Járókelők Ülök Havanna öblének kőfalán nézem a horgonyáé hajókat akárcsak testvéreimet nézném akik sokáig messze voltak ülök csak és hallgatom az olajszállító autókat benzint viaznek és barátságot külvárostól külvárosig Ülök a falon és ingemet amely fehér mint a szarbedsag s « bdoB beszórják a széttórő síz fényes szilánkjai LaOASm MIDALT FOBDITAM niuürtrárléként Rení Se Is Nnei kubai karikaturista rajtái hMX nalttik fel. E

gy héttel ezelőtt gyermeknapot ültünk, ma pedig azokat ünnepeljük, akik gyermekeinket, az óvodásokat, kisiskolásokat es nagydiákokat neveük-oktatják. Képsorunk most őket, a pedagógusokai köszönti. Egyetlen édes-bájos kisgyermek kilenc nrcát leste meg Somogyi Károlyné fényképezőgépével, & r kilenc pofikéban minden benne van — legalábbis sakkal több, mint amennyit tállal le lehetne írni: az ertelem, a kedvesség, a figyelem, a huncutság. Mindaz, amivel a pedagógus nap mint nap találkozik, míg pallérozza tanítványait, ami annyi örömet okoz neki és a szülőknek, s néha bizony futó bánatot is. — Szervusz! — Hol voltál? — Edzésen. — Már megint? — Megint. Végre becsukom az ajtót. Beljebb megyek, ledobom a sportszatyrot, vetkőzni kezdek. Lassan kiegyenesedik a mosogató fölött, leteszi a tányért, aztán előrelép. Csípőjére biggyeszti nyúlánk, macskakörmü ujjait. Szúrós a szeme. — Szóval, edzésen 1 — Igen, ott. — Ennyi ideig. — Bizony. — Na és, ha szabad érdeklődnöm, ma melyik nővel edzettél? Ez a kérdés már idegeéít Fóleg a hangsúly, ahogy kérdezi. Mindig így szokta, mióta feleségem. És egyre jobban idegesít. Amikor még csak együtt jártunk, sokkal tisztességesebben kérdezett, nem úgy, mint most, eleve vádlón. És ráadásul, cseppet sem volt féltékeny, legalábbis nem mutatta. De hogy mostanában mi van vele?!.., Pedig semmi alapja, hogy vádaskodjon. Lehet, hogy éppen azért csinálja, nem tudom, de egyre gyötrőbbnek érzem az egészet. Valahányszor hazajövök, mindig ugyanúgy kezdi, és mindig ugyanazt. Most is. Nem válaszolok, bemegyek a szobába, leülök. Utánam jön. Elém áTl, kezéről csöpög a víz, de nem törődik vele. Most csak az a fontos, hogy engem kivallasson. (Bezzeg, ha én csöpögtetném a vizet!) Tovább faggat Megint nem válaszolok. — Mi az, megnémultál? Hát persze, most nem jár a szád, mert bűnös vagy. Érzed, hogy az vagy és hallgatsz. De hiába lapítasz, ennyivel nem úszód meg. Engem te ne nézz hülyének! Edzésen, idáig!... Kacagnom kell. Remegek a dühtől, rákiabálok: — Hagyd abba! Unom a hülye kérdéseidet. És nem óhajtok vitatkozni. Ha pedig nem hiszed, amit mondtam, akkor járj utána, de engem ok nélkül ne gyanúsíts! Majd ha meggyőződtél az igazadról, akkor beszélhetsz. Addig fogd be a szádat! Vagy váljunk el! Leül. Végre megtörli a kezét, rágyújt. Én is rágyújtok. Nézzük egymást, várunk. Most mért hallgat, mért nem mond valamit? Akármit, csak ne ássa el a gondolatokat, mert azt nem tudom elviselni. Vagy legalább egy grimaszt vágna! De semmi. Csak ül, és néz. Makacskodik, pedig nincs igaza. ö is tudja, hogy vaktában gyanúsít, legalább úgy tudja, mint én. És mégis csinálja. De miért? Az őrületbe akar kergetni, vagy tényleg azt akarja, hogy váljunk el? Akkor mért nem Boór András KALITKA 1 mondja meg nyíltan? Talán van valakije? Jó lenne a szívébe látni. Matatni kezd az asztal alatt, újságot húz elő, gyűrögeti. (Mai újság, még egyikünk sem olvasta.) Végre megszólal: — Ez volt az utolsó! — De hiszen csak egy órát késtem! És csak azért, mert a haverok... — Elég a meséből! Lezártuk. Ráhagyom. Mindent ráhagyok, csak fogja be már a száját. Lassan megnyugszom, elnyomom a csikket, felállók, bekapcsolom a tévét. Visszaülök a fotelba. Rám mered, paprikavörös a dühtől, összeharapott fogai közül nyájas-gúnyos hangok buknak elő: — Csak nem akar most tévézni, nagyságos úr? — Miért ne? — Tudtommal vendégségbe megyünk. — Ne mondd, és hová? — Az ön által oly nagyra becsült anyósához! Ha netán elfelejtette volna... Nem felejtettem el. Egész nap tudtam, hogy este hova kell mennünk, azért is akartam sietni edzés után. Csak hát a haverok becsaltak egy pohár sörre. De még így is időben hazaértem. És tessék, mégis rárrvtámad. Hat legyen kedvem ezek után elmenni? Nem megyek sehova. Most már csak azért sem. Az arcomba bámul, fürkészi a gondolataimat, érzem, hogy mögéjük lát Várja, hogy válaszolok. De most mit mondjak? Akármit mondok, úgyis lehurrog, vagy legalábbis addig gyötör, amíg keresztül nem viszi az igazát. Még akkor is, ha nincs igaza. Mind ilyenek, előbb vagy utóbb ilyenek lesznek. (Persze csak az esküvő után.) Na mindegy, lesz ami lesz: — Először is, hagyd abba ezt a hülye magázódást, másodszor pedig — nem megyek sehova. És ha tudni akarod, hogy miért, hát tessék: nem bírom elviselni anyádat. Azt az utálatosan-kedves természetét, meg ahogy hízeleg. Nem kell további Érted? Elég volt! Bámul rám, pupillái kitágulnak, mint aki nem hisz saját fülének. Látom rajta, hogy legszívesebben pofon ütne, de csak nagyokat nyel, mocorog. Felkap egy cigarettát, a szájába gyömöszöli (szinte ráharap), aztán ideges ujjakkal kotorászni kezd a gyufásdobozban. Végre elkap egy szálat, rágyújt. Föllélegzek. Érzem, kicsit erős volt, amit mondtam. De most már mindegy. Egyszer úgyis meg kellett volna mondanom. Jobb így. Már nagyon nyomott a képmutatás. Hétről hétre jó pofát vágni. Mindig, mindenhez jó pofát. Az anyóshoz is. Amikor tudom, hogy ő ugyanúgy utál, csak még egy fokkal magasabbról. Óvatosan feláll, járkálni kezd a szobában, szótlanul, ajtótólablakig, föl s alá. Magamban számolok: egy, kettő, három ... kilencvenkilenc, száz. Még mindig járkál. Négyszázhuszonöt, négyszázhuszonhat, végre leül. Lassan belesüllyed a fotelba, fejét hátrahajtja, mint én a borbélyszékben, aztán egykedvűen bámulja a mennyezetet. Időnként halványkék füstkarikákat ereget a fogai közül. Izzik a csend, de nem szót' (Ki akar készíteni.) Oldalrabillenti a fejét, rámnez, végre megszólal: — Én meg a te anyádat, csak én sem mondtam. És vele együtt téged is. (Nem ezt vártam.) Higgadtan, pléhpofával mondja, de a szeme éget. Most látok benne valami gyűlöletet is, vagy utálatot, nem tudom. Azt hiszem, ebben a pillanatban mindenki elhinné róla, hogy a legszívesebben megölne. Talán úgy is van.' Mondanom kellene valamit, de nem megy, a szám összetapadt, nem kapok levegőt. Ügy érzem, fejbevertek. Pedig erre a gorombaságra ki kellene nyögnöm valami hasonlót. De csak egy nyomorult. bizonytalan hangú kérdésre telik: — Akkor mért vagy velem? Ha ennyire utálsz, mért nem válunk? Felnyög, lemondóan legyint egyet, aztán szétmorzsolja a már ki tudja hányadik csikket Folytatom: — Vagy az ágyban azért Jó vagyok? Felugrik, előrehajol. (Mégiscsak megkaptam azt a hatalmas pofont.) Visszaránduló csuklóját elkapom, húzom magam felé, de nem engedi, nagyokat szuszog, rúgkapál, ki akar szabadulni. Végre elfárad, megadja magát Szelídebbnek látszik. Átölelem, ő is átölel, közelebb húzom, már nem tiltakozik. Sokáig kutat a szememben, megcsókolom. Aztán egyik keze kinyúl, és leoltja a villanyt. Csend van. De már nem Izzik a csend, a szoba nem feszít, lélegzetünk egyenletes. És holnap kezdődik minden elölről.