Délmagyarország, 1972. március (62. évfolyam, 51-77. szám)

1972-03-15 / 63. szám

\ SZERDA, 1971. MÁRCIUS 1S> Szegedi emlékek Az őszinteség színésznője Orsolya Erzsi, tiszta lelkű, a rajongó, a színpadért elepedő nagy magyar színésznők egyike, ötven éve mác, hogy először lépett fel a szegedi színházban. Égés?* életét a magyar szó, a ma gyár színjátszás bűvös műhelyeiben töltötte — hároméves korában Blaha Lujza karján „szerepelt" a balatonfüredi Fenyvesi Színházban. Palágyl Lajos, az akkori szegedi színigazgató 1922bcc „látatlanban" szerződtette le Kaposvárról a huszonegy éves, negyvenöt kilós, hallatlanul szenzibills színésznőt, aki'már első bemutatkozásával meghódította a közönség és a kritikusok szívét — Akármit csináltam, vastapsaim voltak — emlékszik vissza a művésznő arra az Időre, amikor a szegedi főtéren még alig volt árnyék. — Három éve, amikor legutóbb Szegeden jártam, hatalmas lombú platánfák alatt sétálhattam. Szegeden Molnár Ferenc „A hattyú" című darabjában mutatkozott be. „Orsolya Böske szeretetreméltóan kedves, mindent kihoz a szerepéből" — írta róla rögtön a szegedi kritika Dicsérték finomságát, érzékenységét, Benkő Miklós azt kérte jutalomjátéknak, hogy a „LtHom'"-ban vele játsszon. Heltal Jenő „Kis cukrászdá"-ja, a „Salome", a „Bajazzók", az „Égi és földi szerelem", a „Hamlet" osztatlan sikert aratott A „Tökmag" —- a mai Tacskó — kis senkiiének szerepére meghívták azt, aki Pesten játszotta. Orsolya Erzsi beült a páholyba, megnézni a játékát, s a közönség nem a pesti színésznőt, hanem őt tapsolta meg) A siker ellenére pusztán az ebédre és egy Kossuth • a.ajos sugárúti cselédszobára futotta a gázsijából. — Mégis azt mondom, a földön van a mennyország. Csodálatosan szép volt az életem, nem tudja elgondolni, mennyi nyíltszíni tapsorkánban, volt részem. Azt mondták rám: az őszinteség színésznője. Mögöttem soha nem éreztek komédiást, sosem mondták, „de jó ez az Orsolya Erzsi", hanem, hogy mde jó ez a Baradlayné" vagy „ez a Kaméllás hölgy". Mondhatom nem volt könnyű az életem, de nem féltem senkitől, nem voltam gyáva, engem nem lehetett a legnehezebb időkben sem megijeszteni, hogy erkölcseimmel ellenkező dolgot cselekedjem. Szegeden történt, hogy a rendezőm megharagudott rám, és meg akart buktatni. Lehozta Darvas Lilit szombatra-vasárnapra játszani, s nekem egyetlen próbával Darvas Lili után kellett eljátszanom ugyanazt a szerepet Es vastapsot kaptam a közönségemtől ... Napközben próbált (prózai színésznő létére naponta skálázott, hogy kiérlelje a hangját), tanult, játszott, éjszakánként a színpadi kosztümjét varrta. Szép tiszta beszédéért kapta a legtöbb dicséretet. Később Budapesten, a legnagyobb magyar rendezők többszőr leállították a próbát, hogy hallgassák Orsolya Erzsit. Szegeden Juhász Oyula és Móra ,Ferenc gratulációit fogadta öltözőjében. — Mindig „kosztolányisan" gondolkodtam a pályámról, 6 mondta azt, hogy pénzt kap azért, amiért néki kéne fizetni. En soha nem mondtam a játékra, hogy „dolgozom". Nekem magn az élet az, hogy játszom. Emlékszem, Szegeden egyszer a híd korlátján áthajolva néztem a Tiszát, a befagyottat Kavargott a jég, a víz, valósággal vonzott, s elképzeltem, mit érezhetett az, akit este a színpadon alakitok, amikor őrületében halálra szánja el magát. Minden szerepemhez megtaláltam az élményt... Művészetét nagyra becsülte Csortos Gyula, Pethő Imre, (Ők csinálták neki a reklámot Pesten), Hevesi Sándor figyelt rá föl elsőnek, Joób Dániel volt az, aki a vidéki nyomortól megbetegedett tüdejét meggyógyíttatta. Orsolya Erzsi ma ls az élő magyar színpad egyik legnagyobb egyénisége... Gulay István Tűzszerészek, robbanótestek Mire jó a művészet? Én, aki mi akar lenni A hadsereg illetékes szervének munkatársai összegezték a katonai tűzszerészek 1971-ben végzett munkájának eredményeit. Az összesített adatokból kitűnik, hogy a múlt évben összesen 2789 bejelentés érkezett a polgári lakosság, valamint a polgári hatóságok részéről újabban felfedezett különböző második világháborús eredetű veszélyes robbanótestekről. Az ugyancsak 1971-es bejelentések alapján újabb ötvenöt hektár szántóföld, rét, erdő és egyéb terület aknamentesítése szükseges, s a jelenlegi nyilvántartás szerint a mentesítendő területek teljes nagysága kllenszáztizennégy hektár. A katonai tűzszerészek munkája tavaly is jelentősen fejlődött. Számos hatékony intézkedés és segítség révén lényegesen meggyorsult a mentesítés, javultak e veszélyes munka körülményei, feltételei, és növekedett biztonsága. Miért áldozott mindig Is pénzt, fáradságot, energiát a művészetekre az emberiség, amióta csak leszállt a fáról és kétlábra állt? 4

„És megformálta Jah• ve Elohim az embert, a port a földből, belefújta orrába az élet lehelletét és az ember élőlény lett" (Genesis 2, 7) ' i A bibliai szöveg így mondja el a teremtés aktusát. Egy helyen. Mert más helyen Isten a hatodik napon parancsszavával teremtette meg az embert, akkor, amikor már az egész világmindenség kész volt. Saját képére, férfinak és asszonynak teremtette az első emberpárt és azt a feladatot tűzte elé. hogv sokasodjék és uralkodiék a Földön. Mit ért a mítosz ember és Isten hasonlóságán? Azt. hogy az embernek értelemmel és akarattal felruházott telke van, amint Isten ls lélek. íme. egv magyarázat az ember mibenlétéről, a sok közül. Igaz, a legtartósabbak egyike. Korábban másként látta magát az ember: a természet és egv közösség részének. Később megint sokféle magyarázat igyekezett tisztázni: miért és mitől más az ember, mint a többi élőlény? Tíogy ne menjünk messzire, századunkban él és hat egy olyan filozófiai elképzelés, amely csak az egyedi ember, a világba taszított ember létét ismeri el. Ebben a magányos világban — ahol lehet, hogy más emberek ls léteznek, de lehet, hogy nem — az egyénnek szüntelenül választania kel] az eléje kerülő lehetőségek között, s választásaival valósítja meg önmagát. Ezt a filozófiai irányzatot egzisztencializmusnak nevezik. Mi köze mindennek a művészetekhez, a művészetek céljához, értelméhez? Nagyon is sok. Elsősorban azért, mert a művészek mindig az embert, és az emberi viszonyodat vizsgálják Minden műalkotás hordozza hát alkotója elképzeléseit az emberi életről, annak céljáról, értelméről. Ezen felül ezek az elképzelések mindig képet alakot ls öltöttek a művészek munkáiban. Az ember teremtése, az egész bibliai mitológiai századokon át központi témája volt a művészeteknek. (Igaz, a vallásos Michelangelónak sem' tetszett már az ember orrába fújt Isteni lélek képe. nagyszerű freskójának Istene a kisujjával érinti Ádám ujját, mintegy áramütéssel ébresztve lelkes lénnyé.) Az egzisztencialista filozófia elképzeléseit pedig bizonyos írók — elsősorban Sartre és Camus — elbeszélő művészete jobban kifejezi, mini elméleti fejtegetéseik. Dehát valóban, kl ez a kicsi „én", akit a tudomány és a művészet állaíjdóan fel akar fedezni, s aki folyton attól szenved, hogy nemcsnk én, hanem „mi" is szeretne lenni? Marx György már Idézett Írásában így fogalmazza meg tömören az emberiség múltját: „A sárkánygyíkok nagyságukért eladták fürgeségüket és rajtavesztettek. A madarak benépesítették az Óceán lakatlan szigetelt ls, mozgékonyságukért az értelemről kellett lemondaniuk... a cápák és a skorpiók a fejlődés Izgalmát eladták a történetietlen továbbélés biztonságáért... A központi Idegrendszer, a lenyűgözően hajlékony és félelmesen labilis agy az emlősökben éri el legmagasabb fejlettségét... Mintegy 700 ezer esztendővel ezelőtti időkből maradtak fenn Afrikában és Ázsiában az ezer köbcentiméter térfogatot elsőként megközelítő emberi koponyák. A csontok mellett pedig már ott hevernek a kavicseszközök. Az új faj nyugtalan volt és „rámenős" ... A homo sapiens pedig tízezer esztendő alatt jutott el a csiszolt kőbaltától a komputerig". Mitől ez a gyors fejlődés? A koponyamérettől? Attól is. Az emberi kéz lehetőségeitől? Attól ls. De legfőként attól a kavicstól és kőbaltától, amiből napjainkra kompuer lett. A majom fel tudja használni a faágat, a pók hálót tud fonni, a madár fészket építeni, de az ember képes előre elgondolni munkaeszközeit és kitűzött terv szerint tudja elkészíteni. S ebben nemcsak az a nagyszerű, hogy így jobban le tudja igázni a természetet, mint a többi élőlény. Még egy óriási lehetőség szunnyad a munkaeszköz mélyén, a munkaeszköz „lelkében" Orzl az eddig élt emberek minden közös tapasztalatát. A legalkalmazkodóbb állat ls tehetetlen, ha teljesen új körülmények közé kerül, mert egész szervezetével kell lassan és hosszadalmasan idomulni a megváltozott viszonyokhoz. Az ember azonban nem a szervezetében, hanem munkaeszközeiben — majd később nyelvében, tagolt beszédében — őrzi tapasztalatait. S nemcsak a magáét, hanem minden elődjéét, ak' valamit csiszolt, változtatott, tökéletesített a munkaeszközökön. Nem az orrba fűit lélektől, nem a világba-kivetettség választási kényszerétől, hanem közös emberi tapasztalatainktól. közös tudásunktól, öröklött és továbbfejlesztett közös munkaeszközeitől lett emberré az ember. Egyén, akt nem bújhat ki saját bőréből, nem lehet más, mint akt — s mégis csak együtt, az addig éhektől, s vele együtt élőktől tehet teljes emberré. íme, az emberi lét örök konfliktusa. Örök, de nem feloldhatatlan, A munkaeszközökkel. a természetből megismert anyagokkal és a mesterséges anyagokkal, a tagolt beszéddel, olyan tárgyakat, olyan műalkotásokat tudunk létrehozni, amelyek átélhetővé teszik számunkra a kollektív létet, azonosságunkat az emberiséggel. Egy darab kő, amit a szobrász megformált, egy párbeszéd, amit megszólaltatnak a színészek, egy vászon, színes vonalakkal ée foltokkal — a a szemlélő, a néző, a befogadó már nemcsak ő. hanem a művész is, aki a tárgyaknak formát adott. Már egyszerre belülről ls és kívülről, más ember szemével ls szemléli a világot, saját emberi lehetőségeit, amivé akár ő is válhatott volna, de nem vált, mert csak egyedi és kurta lét áll rendelkezésére Am, a művészet Jóvoltából, most mégis kiléphet hétköznapi életéből. Az ember egyszerre „én" és „mi" lehet Ez a művészet legnagyobb varázjlata. Bernáth László Mezítláb megyek az utcán. A sarkon egy asszony fordul be. Megállok előtte. — Néni kérem, merre laknak Szilágy lék? A negyvenkettes házat könnyen megtalálom. Zöld léckerítés van előtte. Az udvaron tornác. Kifeszített spárgákra futóbab kúszik. Egy öregember ül a virágágyak között Lábat áztat. Meg ülök előtte. Árnyékom arcára vetődik. Hangosan dobog a szívem. Az öregember néz, szemét öeszehú/za. Dús, fehéb haja van, es nagyon kék szeme. — Én vagyok a maga unokája — mondom, és a letaposott füvet nézem a lavór körüL Tiszta nyugalom száll meg. Ügy érzem, hogy most szép vagyok, es ő nem tud nekem ellenállni. Várom, hogy feláll, magához szorít, és azt mondja maradjak Itt, nála. Elképzelem, hogy virágokat fogok Itt öntözni. Este, ha lemegy a nap. Nagyanyáméknál is úgy szokták. És a fűszálakon, virágokon majd csillogni fognak a vízcseppek. — Te vagy a Kató Marcsa lánya? — kérdi az öregember. Egyik lábát kiveszi a lavórból, aztán visszarakja. Csobban a víz. A nyitott konyhaajtóban egy kövér asszony jelenik meg. Nézek rá, és nem tudok megszólalni. — Ml az? — mondja, és megáll az öregember háta mögött. — A Kató Marcsa lánya ... — néz rám az öregember. Nem fordul meg. Most csak én látom az arcát. Kicsit félősen mosolyog, és nekem megint a virágok jutnak az eszembe. — Na hát! — mondja az asszony. — Honnét jöttél? Röviden, csattogva ejti ki a szavakat. Egy madár jut róla az eszembe, akinek egyszer az énekét az erdőben hallottam. 1 — Most Itt vagyok a másik nagyanyámnál — mondom. Színtelen a hangom, és érzem, hogy most elvesztettem varázsomat. Már csúnya vagyok. A lábom poros, és az arconion a naptól biztosan előbújlak a szeplők. Megint a madár csattogását hallom. — Tudja valaki, hogy Ide jöttél? — Erről a dologról velem soha nem beszélt senki — szólok, és lehajtom a fejem. —« Nincs is sok értelme — mondja az asszony. — Anyád később visszavonta, hogy a mi fiunk... szóval... mást nevezett meg... — Ez nem Igaz — mondom. — Hány éves vagy? — szól közbe az öregember. —- Tizennégy múltam... És anyám nekem kiskoromban mindig ezt a nevet tanította — mondom egészen reménytelenül. Az asszony vigasztal: — Szép lány vagy... Vigyázz magadra. Nehogy te is úgy járj... Sokáig csend van. Érzem, ha holnapig itt állnék, akkor sem beszélnének hozzám többet. Kifelé indulok. Gyorsan jönnek utánam. Kívül kerülök a kapun, és megfogom a léckerítést. Éles a hangom: — Hol lakik az apám? Szeretnék neki írni... Az asszony felkapja a fejét: — Nézd csak... — hallom. — Micsoda követelődző! Nem mozdulok. Dacosan nézek rá. — Hát nézd meg a kezeit. — Az öregember halkan szól. — Nem látod? Egészen olyan... — Nincs értelme — hallom ismét a csattogást. •— Semmi értelme. Megyek hazafelé. Csend van mögöttem. Tudom, még mindig ott állnak a kerítésnél, és figyelnek. Meg se fordulok. Délután az utcákon őgyelgek. Többször elmegyek addig a saróklR, ahonnan látjoatom a házukat.. Már esteledik, amikor meglátom az öregembert. Lassan, komótosan jön a hársfák alatt. Beállok egy kapumélyedésbe. AZtán elkísérem egészen a piactérig. Látom, megáll a dohányosbódénél. Előtte néhányan sortállnak. Ekkor elhatározom, hogy valahogy majd az útjába kerülök. Leülök egy padra. El kell, hogy haladjon előttem. Ha visszafelé jön Tehéncsorda kolompol ez utca végén. Hársfavirágok és meleg tejszag van a levegőben. A tehenek kirohannak a sorból és megállnak a kapu előtt. Valahol vizet húznak. A kerekes kút nyikorog. Már n=m látszik a nap. Csak a háztetők piros cserepeire süt Vöröslenek a kövek. Lépéseket hallok. Tudom, hogy ez csak ő lehet. Nem nézek fel. Érzem, hogy ég az arcom. Mindenféle papírhulladék világít előttem a földön. „Nem fogok riznézni, s ha nem ismer meg, hát akkor úgy is jó" — határozom eL Két papucsos lábat látok, ahogy elsiet előttem. Nem nyitom ki a szemem. De ekkor megszűnnek a lépések. Kicsit oldalt ülök, és eltakarom az arcom. Hát mégis! Ahogy közeledik, még jobban lehajtom a fejem. — Csak nem sírsz? — kérdi, és megsimogat. Sokáig hallgatunk. Szivarra gyújt. Beszívom az édeskés illatot. A füstkarikák körül fogják csupasz térdemet, aztán szétoszlanak a sötétségben. — Hallottam annak idején, hogy férjhez ment az anyád — mondja. — Legalább van tisztességes neved. — Igen... — szólok. — Amikor kicsi voltam, engem is úgy hívtak, mint őt. Azért jöttem ma el, mert ezt a nevet tanította. Nem válaszol, csak pöfékel. — Vannak testvéreid? — Négy. — Hűha .Ez igen... Es hogy bánnak otthon veted? — Rosszul..: , — Hát igen ... Ez érthető — mondja lassan. — De te még nem ismered a világot, kislányom. Hetvenéves leszek, a fiam pedig... Sok örömöd nem lenne benne, ha megismernéd Amíg, beszél, oda se igen figyelek, hogy mit mond. Csak elképzelem, hogy milyen ember az apám. Talán kék szeme van ... Magas, fekete hajú ... — Szeretnék neki írni — mondom. Az öregember sóhajt. Enyhe kis sajnálatot érzek a hanriákan: — Szegény kislányom — mondja, és el'ndul. Látta, hogy mozdulatlan maradok, és vissza szól: — A Vadalma utcában lakik. F"v mrk van a hAz előtt... Nagvoo sokáig hollóm a lépteit a kavi-sns úton. Utána szeretnék sza'idnt, meri a számot nem hal'ittam jól és eszembe Jut. ho*v el sem búcsúzott tőlem. Ügy ment el, mintha m'ndennao találkoznánk. Nawanvám há-ában má- éo a villany Relének az attón. Ott vannak az asztalnál A helyemre ülök és hallgatok. — Ml az? — kérdi nagyapám. — Nem tudsz köszönni? Márton Klára