Délmagyarország, 1972. február (62. évfolyam, 26-50. szám)

1972-02-06 / 31. szám

VASARNAP, 1973. FEBRUÁR 6. [Öl [7 11 m VÁROSOK ÉS ÉVEK Hol és hogyan épüljenek a városok? A városok első alapköveit az ember közel ötezer évvel ezelőtt rakta le. Es e végtelenül távoli ősidőktől fogva az emberek századokon át azon tűrik a fejüket, milyen" ls legyen H város. Hiszen a városlakók minden új nemzedéke kénytelen. 9< múltban épült utcákban lakni. Nem sikerült üj utcákat építenie magának. És csak álmaiban épílette fel a Nap városát, ahogyan azt az olasz T. Campanella elképzelte, a kertvárosokat, amint nzt az angol E. Howard megálmodta, a napsugaras városokat, ahogyan azokat a francia Corbueier megtervezte... Csak evezredünk végén gyűjtött magának az emberiség annyi erőt, amennyi elég ahhoz, hogy egyetlen nemzedék életében városokat építsen fel, én megtervezhesse a jövő reális városaik Ezért éledt fel újult erővel a vita, hol és hogyan épüljenek a városok. Valószínűleg nehéz olyan embert találni, nkl ma elhinné, hogy a városok az egyik népnek a másiktól való megvédése Céljából épülnek, * a városok megjelenését csupán földrajzi feltételek szabják meg. Nevezetesen ilyen következtetéseket vontak le az évszázadok folyamán a burzsoá urbanista teoretikusok. A városok mai viharos fejlődésé ismételten megerősítette azt a megváltoztathatatlan marxi igazságot, hogy a városok ott jelennek meg, ahol / a termelőerők fejlődésnek indulnak. A városok mintegy betetőzik az emberek arra irányuló erőfeszítéseit, hogy a földgolyó egyes területeit ipari eszközökkel meghódítsa. Ma pedig, még Joliban bízván közeljövőben, a bolygónk területén található városok alapján megítélhetjük, milyen egyenletesen helyezi el egyik vagy másik társadalom a termelőerőit. A tízmillió lakosú óriás vfti*>sok, amelyek Boston és Washington között keletkeztek, vagy a betonén aszfaltbilincsekbe vert hatalmas földcsík Tokió és Osaka között bizonyára többet mond az ipar elfajult koncentrációjáról, nllnt a városépítés sikereiről. A Jövő élet -» a jövő városa. Vajon ezek a Városok is „boszorkánykonyhák" lesznek, „ahol 'korunk minden bűne és hibája fortyog", ahogy az egyik Ilockefejler New Yorkot jellemezte. Vagy pedáns városokká válnak, olyunná, amilyenné a szovjet nép szeretné formálni fővárosát — Moszkvát? Köztudomású, hogy a szocialista városok, különösen az új városók többsége tisztább," világosabb, rendezettebb a kapitalista városoknál. Csakugyan szükség van-e olyan város-országokra, 1100 méter magas város hegyekre, sok millió lakossal amilyeneket például Paolói Soleri építész, "Szobrász, ökológus, álmodozó és majdhogynem látnók (így reklámozza az Amerika nevű folyóirat) tervez? Amikor az emberek a városokról és az évekről beszélnek, mindig Rómát — ezt az örök várost emlegetik. Es ritkábban emlékeznek vissza bukásának szomorú napja;ra, amelyek a rohadt rabszolgatartó rend bukását követték. Köztudomás szerint akkor Róma milliós lakosságából körülbelül negyvenezer ember maradt életben. Láthatjuk, mire számít néhány amerikai: a század végére New York mai lakosságának csak egy negyede marad meg. Bizony, a vámok olyanok, mint az évek: annak a társa fiáim! rendszernek az életrevalóságáról tanúskodnak, amely szülte őket. JURIJ 6EBAL1N RAJZOK A MESÉHEZ Többször sürgettük már lapunkban ls Tombócz János zsomböi parasztember összegyűjtött mesélnekkiadasát. Most értesültünk róla hogy kétkötetes mesekönyve az Akadémiai Kiadó gondozásában előreláthatóan még az idén, föltehetően az év végén megjelenik. A kedves hírhez adalékot is kaptunk. Tombácz János kórházi ápolásának hetei alatt hozzáfogott könyvének sajátkezű illusztrálásához. Sokszor mondta azelőtt, hogy gyerekkorában mindig dicsérte rajzait a tanító, most elővette régi tudományát. Irkalapokra készített rajzaiból bemutatunk néh ányat, annak igazolására, hogy nemzedékünk talán legnagyobb éló mesemondója egy másik műfajban mennyire kötődik a mindennapi valósághoz L

eültünk AZ árok szélére. Annuska néném, anyám húga mesélt. Ügy mondta, ahogyan csak Igazi mesemondók szövik az életből és a képzelet színes szálaiból szőtt történeteket. Amit most mesélt, az így volt igaz, a képzelet forrásából nem merített semmit Annuska néném. Ügy adom tovább én is, ahogy akkor hallottam, talán tíz esztendeje, egy vasárnap délutáh. Íme, a történet: • Az éjszakai gyomorgörcsöknek nyoma sem maradt. Egészen jól érezte magát. A gyerekek délután a széles verandára helyezett kis asztalnál ültek. Egy, szabályosan kerekre faragott tuskóra ereszkedett, és forgatta a tankönyveket. — Kati, nézzük mak, nyelvtanból mi a lecke? A kislány jobbra-balra ingatta fejét, mintha azt jelezné, hogy mára nincsen tanulnlvaló. Sötétbarna, vékony varkocsa himbálózott, mint a harang nyel- ' ve. Játékos, fennhéjázó hangsúllyal közölte: a névelők. De az már vizsgára szóló Ismétlés, és fújta a névelőket, pontosan a könyv szerint. Befejezte, és apja térdére ugrott, megölelte a nyakát, és illegett-billegett, mint cinke a fán. Kántáló hangon mondta, hogy a vizsga után csak meséskönyvet olvas, ps strandra jár. — Káptatok-e újabb ismétlést? — Hát igén, de azt csak szombaton kérdezik. — Halljam, ml az. — Ugyan, apu, most ne — és hízelegve simogatta apjának sovány, sápadt arcát. — Na, mondjad csak... — A mondatról. — Mondatról, mondatról, de mit kell tudni a mondatról? — Hát, mindent. — Te Kati, ne bolondozz velem! A játékos hangulatot nem akarta elrontani; kiérezte a pajkosságból a gyerekörömöt és ragaszkodást, de azért egy komor, mérges szemvillanással jelezte, hogy a tanulásban nincs tréfa. A kislány megértette a helyzetet, és mondta, hogy milyen a felkiáltó mondat, a kérdő és a parancsoló mondat. Kifelejtette az óhajtó mondatot. Apja mindjárt rákérdezett. Kati gondolkodott, és hangosan mondta: — Túrós bukta. — Ez nem mondat. ' — De szeretnék már túros buktát enni. — Akkor azt mondd: „Szeretnék túrós buktát enni!" Néhány másodpercig elméié-. zott, apja barna szemét nézte, és egy váratlanul fogalmazott kijelfentő mondattal lepte meg: • — Nagyon szeretlek, apukám. Ez a nem várt mondat megzavarta a rendet. Laci, a kisebbik gyerek ls talpra ugrott, s két oldalról ölelgették »a fatuskón ülő apjukat. — Csak ne legyél beteg — súgta a kislány. A ragaszkodásnak ez a hirtelen jött őszinte kitörése nagy erőfeszítést igényelt, hogy az apai tekintély ne apadjon a kibuggyanni készülő könnyekkel. Föltetszett előtte tizenhárom éves házassága. amelyből az utóbbi hat esztendő betegséggel, tájdalommal telt el. Operálni kellene a gyomrát, közönséges rutinmfltét. de fél tőle, olyan balsejtelmek kínozzák, hogy nem meri vállalni: cipeli fekélyét. és mérgezi vele a család életét, amely hallgatag-szomorúságával, Siklós János ÓHAJTÓ MONDAT derűtlen valóságával lassacskán olyan természetellenes, hogy a gyereklelkeket veszélyezteti. A normális viszonyok óráiban, ilyenkor pedig túlbuzognak a lefojtott érzelmek. Krákogva köszörülte a torkát, azután keményebb hangon szólt a gyerekekre. — Kati, bemész olvasni! A kislány fogta az olvasókönyvet. és ment a szobába. Laci előkészítette számtankőnyvét, meg a kockás irkát, és kérdően apjára nézett. — Mutasd! — Ezt a hat példát kéli ismételni. — Na. nézzük az elsót. — Hétszerhét, meg tizenkilenc. — Hogyan számoljuk kl? — Hétszerhét az..., az... hétszerhét az negyvenkilenc, meg egy, az hatvan, meg egy, az hatvanegy... — s ujjain számolt egészen hatvannyolcig. A számtan végén Lacit szigorúan megszidták. Ha Így számol, semmi sem lesz belőle, még pincérnek sem lesz alkalmas. — Majd sofőr leszek. — Azokrfhk is kell számolni. A butákat sehol sem szeretik, mert azok sok bajt csinálnak. Rossz hangulatban fejeződött be a délutáni tanulás. Laci a szobaajtóból azért megkockáztatta — mintha éppen most jutott volna eszébe —, hogy estére apjuk egy igazi meset mondjon eL Nagyon szerették az igaz történeteket, de oly ritkán volt részük benne, hogy este minden nyugalmasabb órát kihasználtak, hátha mesél nekik. Suhanős mosollyal szállt el az apai harag. Késő estig Játszottak az udvaron, apjuk meg végezte < a házimunkát; vacsorát főzött, es közben a mosáshoz beáztatta a fehérneműt a nagyteknőben, . hogy holnap estére mosható legyen. Fáradtan vacsoráztak a gyerekek, lábukat lassan mosták a lavórban, és nyűgösen kérdezték, hogy anyjuk ezután mindig éjszaka jár haza? — Csak addig, amíg vizsgázik, mert Itthon tőletek nem lehet nyugodtan tanulni. — De lehet Nem zavarjuk anyut — pöntyögött a kislány. — Fekvés! — Hát a mese? Megígérted. — Csönd legyen ... rövid mesét mondok, mert álmosak vagytok. Nem ellenkeztek. Könnyű takarójuk alatt forgolódtak, inkább aludtak volna, de a régen várt igazmese izgalma ébren tartotta őket — Jövök én is, csak szódabikarbónát veszek be. — Fáj a gyomrod? — Nagyon fáj, kislányom. — Akkor ne is mesélj. -9- Mesélek. Megígértem. Aki ígér valamit, annak állnia kell a szavát, másképpen vége a becsületnek. — Ugye, te mindig betartod a szavadat? — kérdezte Laci, térdeplő helyzetből. — Betartom, fiam. — Azt mondtad, ha jó lesz a bizonyítvány, kapunk tőled egy fényképezőgépet. — Kaptok. Van még két hét a tanév végéig, addig sokat tanulhattok. — Ugye eljössz a vizsgára — folytatta a beszélgetést a kisfiú. — El. Majd eljövök a gyárból. — De ne úgy, mint tavaly. Mondjál valami fontosat, hogy azon a napon ne küldjenek Pestre. Mosolygott magában, s válasz nélkül hagyta a hegyeseszű Kati tanácsait. — Figyeljetek! Elmesélem a Kiss Jóska történetét. — Szép történet? — Ha folyton beszélsz, kislányom, nem tudom elmesélni. — Igaz mese? — Kati, hallgass méri — erélyeskedett Laci. — Jóskáék mellettünk laktak, a szomszéd tanyában. Másodikos korában meghalt az apja, később pedig, amikor a harmadik osztály vége felé voltunk, új apa költözött a Jóskáékhoz. Nagyon összebarátkoztak, együtt mentek nyáron aratni, a mezőre füvet kaszált)!, és nagy eső után, hajnalon gombát szedni a pusztára, (lyonkor a lovakat mindig Jóska hajtotta, apja meg hátul ült a kocsiderékban. — Miért halt meg a Jóska apukája? — Laci, ne szólj közbe! — Tüdőbeteg lett, már nem segíthettek rajta az orvosok... Na, szóval nem is volt semmi hiba. Amikor beköszöntött a télidő, Jóska új kiscsizmában, szép, meleg ruhában jött az iskolába. De egyszer, a következő tavaszon mégis nagy baj történt. Elárverezték a Jóskáék földjét, meg a tanyát is. Jóska édesapja annyi adósságot hagyott hátra, hogy a bank elárvereztette a kis vagyonkát. . — Miért? — kíváncsiskodott a fiú. — Azért, mert a föld és a tanya árából a bank levonta azt a pénzt, amivel Jóskáék tartoztak neki. F t.l — Hagyjuk ezt, úgysem értjük. Mondd tovább, apu — sürgette Kati a folytatást. — Az iskolaév végén Jóskát, meg a kisebb testvérét elvitték a városba. Apjuk, anyjuk is elment, többé nem láttuk őket. Nyáron azért, amikor sarkonlesőztünk, meg sántatskoláztunk, sokáig vártuk a Jóskát, hogy egyszeresek megjön, aztán beáll közénk. De bizony, nem jött a Jóska. — Egyszer, egyik hajnalon nagymamátok kiment az udvarra, hogy kieressze a tyúkokat. Az ólból szokatlan .neszezést hallott. Odament, egészen közel, és hallotta, hogy valaki sírdogál a tyúkólban. Amint benéz, látja ám, hogy a Kiss Jóska sír, ül a sarokban, és nagyon sír. Szelíd hangon kérlelte, hogy jöjjön kí onnan, de az nem mozdult. A nagymama rákiabált: — Cyere kl onnan a piszokból, tyúktetűből, te gyerek! Jóska megijedt a hangos szótól, és előmászott, kijött az udvarra. Földszínszürke nadrág, meg kabát volt rajta, bakancsát a kezében fogta. — Hát veled ml történt, fiam — kérdezte a nagymama. .Jóska szipogva panaszködta. hogy elszökött a Gaál Ambrus o ^ mfipd yún&s i é