Délmagyarország, 1971. december (61. évfolyam, 283-308. szám)

1971-12-12 / 293. szám

7 VASÁRNAP, 1971. DECEMBER Tt, Nádass József A KIRÁLY ÓRÁJA A

z óráknak is van társadalmuk, talan meg világnézetük is. Gondoljatok, csak arra, milyen régen élnek már órák. De hát ez természetes is. Osi nemzetség ez, bár kissé tornpauj ju • kísérlethez szolgál eszközül. Már az ókorban is volt napóra meg homokóra. A legifjabb fajta. a kerékjáró. rugós, azonban alig nyolc-kilencszáz esztendős. A századok alatt millió és millió óra született és halt meg, úgy hiszem, e pillanatban is legalább százmillió óra mutatja a gyönyörűen berendezett világnak a helyes vagy helytelen időt. Bocsánat: százmillió és egy. Majdnem megfeledkeztem arról, amelyik a Laj06-erdói kovács háza melletti sorompóőr konyhájában kakukkol... Milyen különbözőek az órák! Majdnem annyira, mint az emberek. Vannak bádogba, nikkelbe burkoltak, vannak amelyeknek ezüst házuk van, és vannak előkelő, arany- meg platinaórák. Magam ls sokféle órával találkoztam, nem rövid életemben, néhánnyal szerződéses viszonyban is állottam, öt vagy hat óra robotolt eddig szolgálatomban, az első ifjúságom messze homályában ketyeg elhaló hangon, alakjára alig, csak csendes szavára emlékezem, és fedelének síkos belső lapjára, amelyre vörös hajú szerelmem arcképét ragasztottam. A második világító számlapú karóra volt, ottmaradt a kórházvonat ablakának párkányán, amikor a lázban fetrengő fiút a lembergi állomáson hordágyra emelték. A harmadik arannyal díszített tulaezüst volt. akkoriban nagyon divatos, igen előkelő, ezt egy Luxemburg környéki bisztróban hagytam zálogul a József Attilával és Tihanyi Lajossal elfogyasztott közös ebédért — mivel, hogy egyikünknek sem volt pénze. A negyediket Mathausenben vették el tőlem, hogy kinek a zsebében ketyeg most. nem tudhatom, fontos, hogy valakit csak felvilágosít, hogy hányat ütött az óra... Ha ugyan ráébred. Lehet, hogy a gazdáik szokásai fertőzték meg őket, bizony az órák nem tartanak össze. Az együttérzés teljes hiányáról kapok állandóan hírt. A nemesfémbe öltözött például semmibe se veszi az acélórát Láttam egyszer, amikor egy előkelő úr autójába bepillantottam, hogy Patek-órája nyelvet nyújtott a sofőr szerény karórájára Az órásboltokban is igyekeznek túlkiabálni egymást, szóval nagyon ls embertelenül, vagyis inkább ember módjára — viselkednek. Az Órák közötti vitának, a gőgösködésnek -és széthúzásnak legmegdöbbentőbb példáját nem • rég. északon jártamban hallottam. A messze északon fekvő városka polgármesterének remekbe készült órája volt. Aranyóra, bizony. drágakövekkel kirakva, a tetején mindenféle cirádák díszelegtek, és még külön harangocska mondogatta a negyed, és félórákat. a betelt órát pedig kürtharsonázás jelezte. Nagyszerű csodálatos óra volt, alapjában véve megmagyarázhatatlan, hogy egy Ilyen isten és hegyek hátamögötti városkában, még ha polgármesterhez is, ilyesmi elkerülhetett. Nos, a dolog úgy történt, hogy egy király vagy herceg a közeli ijordban csónakázott, a korona hirtelen leesett a fejérö'. mert a felséges úr elfelejtett bukósisakot húzni rá. Bele is veszett volna a tengerbe, de a polgármester, pedig már volt egy kis pocakja, utánaugrott, a tenger fenekűre bukott és felhozta. Ezzel tulajdonképpen a szórakozo uralkodó tekintélyét mentette meg. Mert hogyan mehetett volna haza a király korona nélkül? V'lággá kellett volna bujdosnia. A király örömében előbb tapsikolni kezdett, aztán keblére ölelte a polgármestert. — Te, a IV/B fizetési osztályba sorolt, valóságos közszolgálati alkalmazott, renomémat mentetted meg. Kérj. amit akarsz, minden kívánságod teljesítem. Akkora már sok nép gyűlt egybe a parton, roppant kíváncsi volt mindenki, mi történik most. mit felel a polgármester A polgármester kinyitotta a száját é«. beszélni akart, de csak eltüsszentette magát. (Ezt nem is lehet rossznéven venni, hiszen, bár nyár volt, alig 10 Celsius-fokos volt a víz... Ezt később olvastam a lapokban. Még egyszer kinyitotta a száját, megint nem tudott válaszolni, mivel megint csak tüsszentett egyet. A király, ez a jóságos kéjutazó, akinek a szíve teavajból volt. látta, hogy a szegény polgármester szubjektív nehézségek miatt nem tud felelni, segíteni akart neki, és megkérdezte: — Mivel háláljam meg nemes és önfeláldozó cselekedeteidet? Képzeljék el a polgármester zavarát. Mit illik ilyenkor kér•ni? A király türelmetlenkedett, unta az álldogálást, nem akarta lekésni a repülőgéoet, este nyolckor örök barátsági szerződést kellett aláírni egv országgal, amit másnap meg akart támadni a hadserege, elővette az óráját, rápillantott. De a polgármester is odapillantott elbűvölten, mert az aranyóra, gyémánt, rubint és zafír kövei gyönyörűen csillogtak. A király észrevette a tekintetet és mosolyogva kérdezte: — Akarod az órát? A polgármester nyelt egyet, és kinyögte. — Igenis, felség. Mire megkapta az órát, az odaugró főhadsegéd még egy bársonybélés tokot, egy oklevelet és tisztogatásra egy aranyszélű szarvasbőrt ls nyújtott át. Földhöz ragadt naturalizmus lenne, ha én most végre nem beszélnék az óra gondolatairól ls. Nem, senkit nem lephet meg, hogy az óra nagyon rosszul érezte magát új tulajdonosánál. Az óra előkelő környezethez szokottmicsoda sérelem, a fővárosból, megkérdezés nélkül, vidékre helyezték át. És nemcsak a lakosok voltak egyszerű emberek, de ráadásul milyenek voltak a többi órák! Micsoda társaság volt ez! A királyt óra mélyen szégyellte hogy őt is "órának nevezik, őt, a felsőbbrendüt, ha ezeknek a horpadt, vaskos, nehézkes acél. es nikkedszerkezeteknek ez á nevük. Majd megpukkadt, ha újdonsült gazdája néha összehasonlította őt a többiekkel, hogy vajon jól jár-e... Mi jut ezeknek az eszükbe, hogv öt egvsorba helyezik ezekkel? Hogyan, mulassa meg az egész bandának, hogy ó egészen más valaki...? Végre ráeszmélt, mit kell tennie. Egy szép napon elkezdett hátraielé járni Hatvan perccel nyolc után nem kilencet, hanem hetet mutatott, majd ötöt, és így tovább. Ijesztően különleges dolog volt. A polgármester egy ideig azt gondolta, rosszul lát, eszébe sem jutott, dehogy merészelt ilyesmit, hogy a királyi órában lehet talán a hiba. Végül elfogadta az előkelő óra utasításait. És mert a környéken a polgármester volt a legtekintélyesebb úr. az emberek kénytelen-kelletlen, elfogadták az új időmérést, óraiárást. Mindenki a különleges óra után igazodott, az után igazította a saját szerénv óráiát. Eleinte ugyan néhányan, kell-metlen okvetetlenkedők. izgágák, morogtak és kételkedtek, de miután a leghangosabbakat lecsukták, mindenki meghajolt, és néhány nap múlva az új időmutatást találták természetesnek. És mert ez télen történt, és azon a vidéken olyankor hónapokig gö'étség uralkodik, még a Nao állási sem zavarta meg őket. A sötétség uralmának ideje alatt belenyugodtak vagy beletörődtek: a viszszafelé járó óra diadalmaskodott. De aztán... Nos. aztán a sötétség oszlani kezdett, a jég a fjordokon, a hó a völgyekben elolvadt, és a vidék felszabadult a zord idők rabsága alól. Az első ember, aki az ösvényen, a hegyeken át megérkezett a városba, egy vándorlegény volt. Csodálkozva látta, hogv reggeli kilenc órakor éjfélt mutat a toronyóra! A megszólított emberek kijelentették, hogy ez a helves idő. és mert a legénvke makacskodott, mint legfelsőbb tekintélyre, a bíró gyémántos órájára hivatkoztak. A legény elment a polgármesterhez, megnézte az órát, és nagyot kacagva felkiáltott: — De hiszen ez visszafelé jár! Nagy felzúdulás támadt.' a polgármester utasítására a poroszlók el akarták fogni a felségsértőt. Csakhogv most már sokan akadtak, ikik a pártjára keltek, egyre többen felismerték az igazságot, és kinevették az órát. A gyémántos óra pedig úgy felmérgesedett, hogy dühében elpattant a rugója. Mit tehetett a polgármester, a tengerbe hajította a haszontalan holmit. Később az újságokból értesült róla, hogv magával a királlyal ls körülbedül ez történt. — Tény, hogv rttől kezdve a kisvárosban is előre forgott az idő kereke... József ÚTIJELENTÉS AZ IRATTÁRNAK utak tanulságait? A legtöbb jogos kritikai megjegyzés a folyamatot illett. Minden utazásról természetesen írásbeli jelentés készül, az érkezés után többnyire már ugyanúgy megkövetelik ezt. mint a napidíjjal, a szállásköltségekkel való elszámolást. Tegyük hozzá: általában ugyanolyan mechanikusan, s az útijelentés többnyire a devizaelszámoláshoz hasonlóan az irattárba kerül. így az útibeszámoló készítése maga is gyakran kötelező rutinmunkává válik. Az adminisztráció végeztével az élet. a munka visszakerül a régi megszokott kerékvágásba. Vagyis az utazás befejeztével válik igazán nyilvánvalóvá, hogv mennyire formálisan kezeljük még a külföldi információkat. Intézkedési terv a tanulságok hasznosításáról nem készül, s így a gyakorlatban félreérthetetlenül igazolódik, hogy az utazásnak nem volt tudatosan megválasztott célfeladata. Ha netán műszaki vagy ifjúsági összejöveteleken szóbeli, az üzemi sajtóban pedig írásbeli beszámolóra kerül sor. az inkább a turisztikai élmények A felelevenítésére szolgál. Elvétve találkozhatunk csak az eszmecserének, a polemizálásnak, a hangos gondolkodásnak azzal a módjával, amely a külföldi tapasztalatok. a szakmai élmények birtokábaű újraértékel, szükség esetén korrigál fejlesztési koncepciókat, vagy konkrét műszaki, gazdasági megoldásokat. A közlekedés, a hírközlés viharos fejlődése, a békés gazdasági perspektíva erősödése a távoli földrészeket is közelhozta egymáshoz. Szakembereink utazhatnak, tanulhatnak a világtól. Madártávlatból nézve helyzetünket, összehasonlításokkal mérve lehetőségeinket, korszakos feladatainkat, vajon felébred-e bennük a tettekre sarkalló felelősségérzet? Mert tőlük sokban függ mennyire tudjuk gyorsítani lépteinket az igen éles világversenyben, amelybe nagy történelmi hátránnyal neveztürtk be. Ha azokat küldik majd külföldre, akik értik a kor szellemét, érzik személyes felelősségüket, s van erejük,'alkotóképességük saját munkájuk és környezetük átformálására, megszűnik az utazások „buli'' jellege, s az irattári jelentések helyett eredményekkel, tettekkel bizonyítanak, műszaki, gazdasági munkánk hatékonyságát, termékeink versenyképességét, presztízsét növelve. U

tazni jó. Évente körülbelül egymillió hazánkfia látogat külföldre, hogy pihenjen, illetve világot lásson. Tizezerszámra utaznak a szakemberek is, konferenciákra, üzleti megbeszélésekre, kiállításokra, tapasztalatcserékre. Ezek a hivatalos külföldi kiküldetések — ezúttal csupán róluk lesz szó — rendkívül hasznosak. Inspirálják a tudományos, a műszaki, a gazdasági alkotómunkát, szélesítik a szakemberek látókörét, igazolják és megkérdőjelezik az alakuló elképzeléseket, az átfogó ismereteket konkrét részletekkel gazdagítják. Napjainkban már aligha vonják kétségbe a szakemberek hivatalos utazásainak létjogosultságát. Amikor tíz- és százmilliókat költünk — igen helyesen — a különböző külföldi szellemi értékek, konstrukciók és gyártási eljárások megvásárlására, nem sajnálhatunk' tehát néhány ezer forintot, pár száz rubelt vagy dollárt egy-egy specialista • külföldi tanulmányútjától. Még a legszimplább külföldi tartózkodás is ad valami pluszt — néha észrevétlenül és nem tudatosan — a mindennapi munkához. Utazni jó, utazni kell, utazni érdemes. A szakmai kiküldetések hatásfokáról azonban már kívánatos vitatkozni. Nevezetesen arról, hogy nem hasznosítjuk kellően az utazásokban rejlő lehetőségeket Mindenekelőtt megjegyezzük: az e célra felhasználcható deviza annyi amennyi, legfeljebb a felhasználás módját kifogásolhatjuk. Azt például, hogy helyenként igen szűkkörű utazó stábok alakultak kl, s az úticélt nem annyira a látni és tanulni valók, hanem a napidíj-deviza „keménysége", a vásárlási lehetőségek határozzák meg. Az utazások gyakori ismétlődésével a látásmód bizony néha eltompul, csökken az érzékenység az új, a valóban érdekes látnivalók iránt. Máskor pedig a szúk utazóstáb körét mechanikusan bővítik, mondván: „ö még nem utazott". Az előjog és a kiváltság éppen úgy haszontalan, mint az egyenlósdi. Főként a fejlesztő szakemberek — köztük is elsősorban az alkotótípusok — utaztatását keveseljük. Holott részükre érdemes lenne a szűkös devizakeretek koncentrálásával akár több hónapos tanulmányutakat is szervezni. Külön kérdés: hogyan hasznosítják a ténylegesen megvalósult