Délmagyarország, 1971. december (61. évfolyam, 283-308. szám)

1971-12-12 / 293. szám

92 VASÁRNAP, 1971. DECEMBER Tt, Akác/ László KLÁRIKA N. A. Nyekraszov TEGNAP Tegnap, mikor hat óra tájt Jartam a Széna téren. Egy fiatal parasztanyát Korbáccsal vertek éppen. Nem sírt, nem volt egy hangja se. Csupán a korbács zúgott. A Múzsát hívtam: „Látod-e. Verik a testvérhúgod"* FODOR ANDRÁS FORDÍTÁSA JSSl. december 10-én, ISO évvel ezelőtt született a XIX. szézaá egyik legnagyobb orosz IcBltője. Germán Drobiz SPECIALISTÁK * E

gyszer valahogy későn ébredtem' fel, nagyon kellett sietnem a munkahelyemre, és csak az autóbuszmegállónál vettem észre, hogy otthon felejtettem az órámat. — Hány óra van most? — kérdeztem a mellettem álló fiatalembertől. — Nem tudom — közölte lágy bariton hangon. — Ez a kérdés teljesen távol esik érdeklődési körömtől. Én ugyanis a kollektív sakkjátékok végjátékelemzője vagyok. Ezenkívül az égvilágon semmi sem érdekel. — Mondja, ugye teljesen valószínű, hogy az ilyen teljesen szűkre behatárolt foglalkozás sok nehézséget támaszt önnek az élet más területein? — Azt hiszem, igén. Sok olyan dologhoz nem értek, amelyek teljes mértékben természetesek a hétköznapi ember számára. De nézzünk egy gyakorlati példát: Mit tudok mondani a lakásomról. Mindent összevetve: ez egy kétszoba, konyha,_ fürdőszobás lakás illemhellyel. Arról viszont már halvány fogalmam ^sincs, hogy hogyan is jutottam hozzá. — Talán a felesége kapta? — Könnyen meglehet, mert határozottan emlekszem, hogy engem ebbe a lakásba egy igen kedves arcú "hölgy cipelt fel. Am, sajnos, az én igen szűk keresztmetszetűre programozott foglalkozásom és érdeklődési köröm már mintegy két év óta nem teremtik meg a lehetőségét annak; hogy tisztázzam a hölggyel való rokonsági fokomat. — Ö egész biztosan az ön felesége! — Hinném, ha nem tudnám, hogy a lakásban néha-néha már asszonyok is megfordulnak. — Es az éjszakát is ott töltik? — Aligha, mert a reggeli teámpt mindig egy és ugyanazon hölgy szokta feltálalni. — Vannak önnek gyerekei? — A lakásban állandó jelleggel ott szokott tartózkodni egy csengőhangú, aprócska gyermek. Azt viszont már nem állítom, hogy kisfiú-e vagy kislány. A hölgy, akit ön előszeretettel nevez a feleségemnek, minden reggel felöltözteti ezt a gyereket, és valahova eltávozik vele. Esténként pedig mindig ugyanezzel a -gyerekkel tér haza. — Bizonyára a bölcsődébe hordja. Mondja, kérem, milyen ön által értelmetlennek vélt dolgokat művel még a kedves felesége? — Elég gyakran szokott vizet önteni egy vödörbe, abba belemerit egy jókora rongyot, és felmossa vele a lakás padlózatát. A/.tán vesz egy száraz rongyot, a/.zal pedig törölgeti az ásztalt, a szekrényeket, az ajtót, az ablakot meg minden egyebet, ami a keze ügyébe kerül. — Az csak terijiészetes, hogy nem vizes ronggyal törli le a bútorokat! — És miért termeszetes az? — Mert az elveszi a fényezett bútor színét. — Mondja, kérem, honnan van önnek az élet különböző területeiről ilyen széles körű ismerete? Hogy sikerült önnek ilyen sokoldalúvá válnia?... Am ekkor megérkeztünk, le kellett szállni, utunk külön-külön vitt, és így nem volt alkalmam megmagyarázni neki, hogy a mi családunkban a feleségem a specialista. FORDÍTOTTA SIGER MBS — Láttad a tévében annak idejen azt a Dzseni-filmet? — Melyik Dzseni-filmet? — Hát amelyikben olyan szépen föltalálták azt a kis huligánpalántát, aki verseket ír... — Miért kérdezed? — Merthogy van nálunk egy kis szoknyás, akinek az apja ugyanugy iszik, a családja ugyanúgy szétment, és ő ugyanúgy naplót meg verseket ír, mint amaz, csakliát a dolgait egy kicsit máskent intézi. Albérletet fizet, háromműszakozik, iskolába jár... Akarsz találkozni vele? ÍJ— Ez a naplója, Klárika? — Igen. Itt kezdődik, a harmadik lapon... „Születésemkor egy ha tarmenti kis faluban laktak a szüleim. Apám kőműves volt, ő 27, anyum 19 éves. Anyum szerint amikor kicsi voltam, szinte fehér, lobogó hajam volt. Sok baj nem volt velem, mert keveset sírtam, és így magamra hagyhattak napokra is. Ugy látszik, már ekkor szerettem az egyedüllétet, a magányt.** -H— Miért jött el hazulról Klárika? — Mit tehettem volna egyebet? Vége lett a nyolc osztálynak; kezdenem kellett valamit magammal. Otthon meg, abban a kicsi faluban, ahol a gyerekek utánam kiabálják, hogy apám melyik árokban fekszik?!... •H„Amikor először ültem iskolapadba, nagyon sírtam. Pedig később rájöttem, hogy itt szép és jó. Emlékem őrzi az iskola igazgatóját meg Annuska tanító nénit, aki mindenkihez olyan kedves volt és megértő. Olyan jó volna még egyszer látni. Annyit tudok róla, hogy Budapestre" mentek lakni." , -ö— Miért létt éppen szövötanu16? — Mit tehettem volna egyebet? Ezt hirdették a legjobban, és első szóra fel is vettek. Nekem meg nem volt semmi fontosabb, mint az, hogy csak el, el onnan, hazulroL -H„Otthon pokol volt az elet. Apu részeg volt, mint a csap, nem törődött azzal, hogy mit eszünk. Bizony, sokszor volt úgy, hogy nem vacsoráztunk azért, mert reggel is enni kellett. Édességre soha nem jutott, s ha egy hónapban egyszer kaptunk egy forintos csokit, az már sok volt." •a— Hogyau szoktu meg a gyun életet, nehéz volt-e a fizikai munka? — A gyárat azt gyorsan megszerettem. Jó volt látni, ahogy abban a nagy csarnokban örökösen zakatolnak, forognak a gépek. De ahogy eleinte mivelünk a művezetők bántak, az egyenesen pokoli volt. Egyik-másik éppen csak azt nem mondta, hogy kuss. Volt bizony sok olyan na.pom, hogy arra gondoltam, fogom magam és leszámolok. De aztán mégiscsak maradtam. „Édesanyám nagyon sokait dol-gozott, hogy megélhessünk. Sajnos, sok-sok pillanat jut eszembe erről az időről. Az iskolában nem értették meg, hogy miért megyek mindig kisírt szertimel, miért vagyok mindig kedvetlen." -B— Aztán mégis megszokta a szövődét... — Aztán mégis megszoktam. Annyira megszoktam, hogy mindjárt az első évben versenyre is vittek. Nehéz verseny volt, s mikor végül ott álltunk az elsők között, nem akartunk hinni a zsűrinek, mert nem is mertünk gondolni a harmadik helynél jobbra. Nem tudom, hogy mertem, de a végén felálltam és hirtelen rögtönzéssel megköszöntem a zsűri munkáját, és biztattam a többieket. Azt mondták rá, hogy én vagyok a legkedvesebb pofa ... • -H„Később nagyszüleimhez költöztünk. Korábbi lakhelyünkről nem vittem mást magammal, mint magány- és ábrándszeretetemet és íok fájó emlékeit. Nem sajnáltam, csak a liliomot, meg a szomszéd nénit. Az új. községet nehéz volt megszokni. Anyum is egyre idegesebb lett. Ha rosszabb jegyet kaptam, úgy kiabált velem, mint a sükettel. Jobb lett volna, ha az államnak .adlak — mondta —, mert az az utálatos apád mindig iszik, és te nem tanulsz, csak a villanyt égeted." a— A verseny után? — Következeti a szakmunkás vizsga. Annyira tudtam az anyagot, hogy félig sem engedték elmondani. Aztán tíz napra elvittek a Balatonhoz. Ott egy nemzetközi táborban sok érdekes emberrel megismerkedhettem. -a,.Sokszor volt úgy, hogy féléjszakákon át gondolkoztam — és sírtam a sorsom miatt. Talán nem is az anyám az, aki mellettem alszik — mondtam ilyenkor magamnak —, talán nem is ő szült engemet Egyedül nagyapám szeretett, ö járt el a szülői értekezletekre is, es amikor megjött elmesélte a szomszédoknak, hogyan dicsértek az iskolában. Tudom, hogy többször szembeszállt anyummal is. A legjobban akkor, amikor úttörőoklevelet kaptam és anyum azt mondta rá, hogy majd jó lesz gyújtósnak." — A vizsga után milyen munkát kapott? — Mindjárt három műszakba osztottak be. Ha délelőttös vagyok, hajnali négykor kell kelnem, hogy időben beérjek. -W„Történt egy napon, hogy a titokban írott kisebb írásaim tömkelegét, összesen három spirálfüzetet, széttépve találtam meg. Nem is tudom, mit éreztem akkor. Betetézte minden eddigi szenvedésemet. Kórházba kerültem, nyugtatókkal kezeltek. De sokáig hiába, mert csak sírtam. Aztán egyszer meglátogatott " anyum. Mintha nem is ő lett volna. Ügy beszélt akkor velem, mintha egészen pici lány lennék, és etttjl végtelen boldogító lett az életem." # — Hogyan él most? — Keresek általában 1600 forintot, ebből az albérlet 250. Aztán a villamosbérlet, az ebédjegy, ha délelőttös vagyok. Néha egy szoknya, egy blúz, és a buszköltség haza, mert minden héten hazajárok. Meg hát a füzetek, könyvek ... — Milyen füzetek, könyvek? — Gimnáziumiak. Tavaly őszszel oda is beiratkoztam. Most kezdtük a második félévet. -ÍJ„Ebbe a naplóba mindent beleírok." # — Miért ír? — Erre nem tudok válaszolni. Csak azt tudom, hogy néha le kell ülnöm és leírni mindent, ami velem történik. Néha csak úgy, ahogy kifut a tollamból, máskor meg lassabban, versben. — Mondjon el egy verset! — Végig egyet sem tudok, csak sorok jutnak az eszembe. „Hosz•szú az út, az idő röpke, tovaszáll kacéran, mint a fecske". Ezt meg odahaza írtam. „Mikor idézem az arcod, úgy érzem, jön a nyár..." Ezt meg már itt. — Klárika, végül is mi lesz . majd magából? — Nem tudom. Most járok a gyárba, dolgozom, végzem a gimnáziumot. Aztán majd csak lesz valami. Kicsi koromban ápolónő szerettem volna lenni, majd íro meg sebész. De hát hol vannak már ezek az álmodozások ... — Hol vannak? Ne higgye, hogy olyan messze vannak, Klárika! Nehogy azt higgye! ' j /> — Na, találkoztatok V — Találkoztunk. —r És? — Annak a téves Dzseninek nem merték mutogatni az arcát; emlékezhetsz: visszájára fordítot- ' ták, kifehérítették. Ezt a kis Klárikát viszont a legszívesebben plakátra másoltatnám. Jó nagy plakátra: szembefordítva, színesen!