Délmagyarország, 1971. december (61. évfolyam, 283-308. szám)

1971-12-12 / 293. szám

— VASÁRNAP, 197L DECEMBER 12. a|g|a|z Heves Ferenc BARKÁCSOLJUNK K

érkedés nélkül állíthatom, hogy rendelkezem valamelyes kézügyességgel. Ügy kezdődött a dolog, hogy már 4—5 éves koromban szakszerűen szétszedtem a rossz zsebórát és gramofont, amelyeket összerakni még szakszerűtlenül se tudtam ugyan, de nem sokkal később már meglehetős rátermettséggel készítettem vitorlás hajót, vitorlás szánt, vízimalmot, sőt gumiszalagos légcsavarral meghajtott repülőgépet is. Ez az utóbbi, ha nem is repült, de gurulni már tudott a földön. Annál jobban repült a papírsárkányom, szállt a nádszálból metszett nyílvessző, amelyet íűzfaágból hajlított íjról lőttem ki; a korombeli kislányokat bürökszárból készített vízipuskával, kenderkóc golyóbisra töltött bodzapuskával vagy a libatollseprűből kitépett tollból fabrikált krumplipuskával ijesztgettem. Ma már ilyeneket, sajnos, nem csinálok, de a kisebb hibákat — az elromlott villanyt, vízcsapot, ablakzárat sth. — magam megjavítom odahaza, anélkül, hogy ezzel a konkurrenciaval a húzkezelőség irigységét még csak egyszer is felkeltettem volna. Egyben azonban kétbalkezes vagyok: hiába olvasgatom a lapok barkácsolás! rovatát, még soha semmit nem sikerült elkészítenem az ilyen műszaki leírások után. Eleinte sokat bosszankodtam emiatt, később azonban rájöttem valamire; könnyebb leírni az ilyen műveleteket, mint elkészíteni az utasítások nyomán a megfelelő tárgyakat. Éppen ezért elhatároztam, hogy többé nem próbálkozom újságcikkek nyomán barkácsolással, hanem x inkább én magam is ilyen cikkeket fogok írni. Ezt ezennel meg is kezdem: FABÖL VASKARIKA Végy a fáspincében egy köteg aprófát. Ezek a kör alakúra formált aprófakötegek plóhlemezből készült karikával vannak összefogva. Tüzeld el az aprófát, s megmarad neked a vaskarika. VASBÓL FAKARIKA , . Gyűjtsd a vasat, aztán add el a MÉH-nek. A kapott pénzből kisfladnak vehetsz a Játékboltban egy fakarikát. I,ehet, hogy ezek a barkácsolási feladatok a gyakorlottabb ezermesterek számára túlontúl egyszerűnek tűnnek, mentségemre szolgáljon azonban az a körülmény, hogy még kezdő vagyok ezen a téren. Amellett van egy nagy előnyük: leírásom nyomán mind a fából vaskarikát, mind pedig a vasból fakarikát a kisebb kézügyességgel rendelkező gyermekek, sőt felnőttek is előállíthatják. N

em tudta, hogy mi « háború, csak azt tudta, hogy apja katona és nagyon-nagyon messze van és anyja nagyon sokat sír esténként, amikor a húgát eteti. Anyja mosni meg takarítani járt. Olyankor neki kellett vigyázni a húgára, aki még kicsi volt. Egészen kicsi, alig nagyobb, mint a babák. De sírni már tudott. Hangosan. visítva. Még a kinti szélsüvítést is elnyomta Mancika sírása és Fercsi olyankor mérges volt, a legszívesebben lerángatta volna húgát az ágyról. — Szeresd hugicádat — mondta neki csöndesen az anyja, valahányszor húzódozott attól, hogy vigyázzon rá. Ilyenkor legszívesebben rákiáltott volna az anyjára, hogy minek hozta hugicát ide, neki nem kell hugica, ő Szakos Palcsival csúszkálni szeretne menni a tóra. De amint anyja szomorkás szemét látta, csak elfordult és dühében halkan pityeregni kezdett. Az anyja kőzellépett hozzá, megsimogatta a fejét és azt mondta: — Tudom, kisfiam, hogy játszani szeretnél. De hát háború van, apád oda van. Nekem meg nincsen pénzem cipőre. Te már nagy fiú vagy. Egy hétéves fiúnak már segítenie kell. Ma megint elmegyek mosni, te meg vigyáz a hugicára, ha nagyon sír. vedd fel egy kicsit. Sietek haza — azzal kilépett a havas udvarra. Mi lehetett tenni? Olyan jólesett az anyja simogatása, hogy amikor magára maradt, • még jobban eleredtek a könnyei. Bántotta a lelkiismeret, hogy anynyiszor nem engedelmeskedett az anyjának. De aztán múlt az Sí mai Mihály HEGEDŰ-SZONATA Mert szeretik a fát, becézik acélkörömmel, késéles, pengeéles vésőkkel, bütykös, ormótlan ujjaikkal betörik, meghódoltatják a Hangnak. Mert szeretik a megölt fát, a csodaágbogú jávorbikákat, az égen csapázó szarvas-erdőt újjáteremtik. Ujjaik ni életet adnak a sötét, örök-éjszakázó kameruni cbcnnek, a fúrészbe-fúlt fcnyőzúgásnak. 8 ez már az « életük is. as ember kezébe szorított hegcdúcsiga, a megölelt asszonycslpcju csellók; ez már az é hatalmak, zene. ZENE, HÜROKBOL-TEPHETÖ VIRÁGZÁS. idő, a faliórát nézte egyre. Mér ismerte az órát, még iskoláskora előtt megtanította rá a nagyapja, aki messze, másik faluban lakott. Tett a tűzre. A leckét megírta gyorsan, azzal nem volt soha semmi baj. Legfeljebb a tanító néni mérgelődött egy kicsit azért, hogy olyan csúnya az írása. De amit írt, az mindig jó volt, legyen számtan vagy helyesírás. Volt, amikor ő segített kijavítani a többiek fogalmazását, mert a tanító néni férje is bevonult és két osztályt kellett tanítania. Csak így szólt: „Fercsi, gyere, az egyik soron szedd öszsze a füzeteket, és javítsd ki". Olyankor boldog volt. Alighogy elrakta a füzeteket a cekkerjébé, kopogtak. — Ki az? — szólt ki, és pillanatok alatt átfutott az agyán sok szörnyűség: jöttek a farkasok az esti meséből; biztosan be akarnak jönni és meg akarják enni. Vagy rablók törnek rá. Az izgalomtól elkeskenyedett a szája. Végre a kis ablakon ki mert pislogni és megnyugodott, de akkor érezte csak igazán mennyire ver a szíve, s reszket a lába. Szakos Pali állt kint. Elhúzta a reteszt. — Szevasz, Palcsi. — Szevasz. Nem jössz csúszkálni a tóra? — Ááá, láthatod, ott van .;. — és a húga felé mutatott, aki éppen fel is riadt szendergéséből és nyekkent egyet-kettőt az ágyon. — Látod, hogy nem lehet. Miatta. — D.ehogynem lehet — mondta Pali —. nincs messze a tó. és majd ide-ideszaladunk megnézni, mint tegnap. Tényleg, tegnap is elszökött, az anyja nem is tudta meg. Nem lett semmi baj belőle. — Ma nem lehet... — próbált azért védekezni, de már tudta, hogy ma is Palival megy. Igaz is, hát majd hazaszalad megnézni a húgát. Csak egyet-kettőt csúszkál, és máris szalad haza! A rég! telek nem múlnak el, magunkban hordozzuk őket, csak össze vannak gyúrva, akár a hógolyók. Hogyan is volt tovább azon a napon? Akárcsak máskor, észre sem vették, hogy mikor esteledett rájuk. Vígan csúszkáltak a jégen. Közben lassú eséssel eleredt a hó. Nem kellett félni attól sem, hogy beszakadnak, mert az egyik nagyobb fiú fejszével vizsgálta meg a jeget: csaknem húsz centi vastag volt. Fercsi is nagyokat ugrott, hogy megroppantsa, de nem sikerült. Valami furcsa döndülés hangzott a lába alól, de a jég nem repedt meg. Arra eszmélt, hogy valaki kiabál neki. Végre nagysokára meghallotta, hogy mit: — Fercsi, Fercsi! Jön az anyád! Igen, jött. Kibontakozott a pilléző hóesésből, már ott állt a tő szélén, kezében a ruháskosár. Csak lasan mert közeledni hozzá és három lépéssel megállt előtte, mert nem tudta volna elviselni, hogy a többiek előtt kapjon pofonokat, hiszen leállt minden játék, és várták, hogy mi történik. De az anyja nem volt mérges. Inkább szomorú arccal állt. Halkan mondta: — Most már eredj haza, és szárogasd meg a cipődet. Nekem vissza kell mennem, hugit megetettem — mondta és elindult a mind sűrűbbé váló hóesésben. Már olyan messze járt, hogy imbolygó alakja egészen idegennek tűnt. Vissza se nézett. És ez volt a szörnyű! Mert Fercsi maradt. Szakosnak meg a többieknek azt mondta a jégen, hogy az anyja megengedte. Pedig égette valami Belül. Az, hogy az anyja nem is nézett vissza. Amikor késő este, a többiek után, vizes harisnyával indult el haza, sosem érzett izgalom és félelem fogta el. Azt kívánta, bárcsak támadnák meg farkasok vagy betyárok, hogy ne kelljen hazudnia. De nem támadta meg senki. Viszont észrevette, hogy a jobb cipőjének a talpa az orránál . levált. Most kezdte érezni a beáramló hideget. Már égett a lámpa, amikor hazaért. Anyja az ágyon ült és sírt. Akkor sem hagyta abba, amikor sok tipródás után benyitott. A tűz is kialudt Mi történt?! Talán a húgával...? Nem verte meg az anyja, de ez rosszabb volt minden verésnél. Ma már tudja, hogy őt siratta az anyja, az ő rosszaságát meg a saját sorsát, elhagyatottságát. Inkább verte volna meg, akkor jobb lett volna mind a kettőjüknek. Hordozza magában a régi teleket. Minden jóvátehetetlenscget hordoz, melynek tudata nehéz, mint a só. De talán ma azért tud más lenni, mert akkor ilyen volt, mert akkor maga is átélte és megsejtette az emberi szomorúság lehetséges okait A régi telek nem múlnak el bennünk, akár a régi emlékek. Csak elhalványul, ami nem volt fontos, ami azonban fontos volt, az mindinkább élesebbé válik az időben. S világít bennünk, a lélek belső csillagaként Horváth Dezső felvételei