Délmagyarország, 1971. december (61. évfolyam, 283-308. szám)

1971-12-05 / 287. szám

P lakátpályázatot hirdetett a KISZ Saeged vároei bizottsága a Kommunista Ifjúsági Szövetség VIII. kongresszusa tiszteletére. A pályázat határideje lejárt, összeült már a bíráló bizottság is, hogy értékelje a beérkezett műveket. De mi nem vártuk meg a díjak átadását, kiválasztottunk néhányat a munkák közül, s most bemutatjuk őket. „Profi" plakáttervezőknek is dicsőségére válna egynémelyik! BED Varga Nándor EGY EMLÉK GYÖKERE Kár, hogy elszakadt — tette hozzá Farkas Árpi, majdnem teljesen éber állapotban. Veszély elmúltával ihlet szállja meg az embert. Mi gyerekek voltunk, lövészárkokat, bunkereket kapirgáló borzas verebek. Heten a faluból. És most menni kell megint a veszedelem elébe. Az út torka sötéten nyílik ránk. A bokrok alján ott fekszik valahol a lelőtt német. — Nem igaz! — 'Mi a neve a halott kamerádnak?! — Franz. — Jezsizs Maria... — szól Ludvo. Szlovák fiú. Nagyon barátságos hangsúllyal ejti a szavakat. — Mejn libe kamarád — zörög cigánykodva. — Nekünk kampec, ha oda beküdől. Ruszkik vannak a bukrokba. Német ott már nincsen. Itt lesz nekünk gut, itt mellettetek e — mutogat a földre, de mivel kifogy a szóból, csak a kezét mozgatja még egy ideig, mint gyengülő szél a száraz ágat. A németek állnak és várnak. — Hát nem értitek?! — csikorog szószólónk hangja, és fenyegető pózba görbíti magát. — Van nektek muter vagy fater?! A franc essen belétek! — Mtt mond?! — rebben felénk a tiszt ellenséges érzülettel. — Franzról beszél. Azt akarja tudni, hogy a halott kamerádnak van-e apja vagy anyja — plántálja Tóth Béla tövestől fölfelé a német értelmébe a lázongó szavak jelentését. — Mutter... ? — tűnődik a német. — Muter. Van vagy nincs?! — lép előre Ludvo, amaz meg szépen elsétál előle. Csak andalog le s föl, mintha keresne valamit. Aztán azzal áll elő; hazakísértet bennünket, kivisznek innen a vonalból, csak előbb teljesítsük a kérését. Néhányan az út torka felé mozdulunk. A többiek morogva utánunk fanyalognak. Bukva lépünk a fák közé. Ördögök jártak itt: lópaták nyomaiban gázolunk; sikongva, hörögve roppan bennük a jég. A hátulsók utánunk rebbennek, és egymáshoz torlódunk, mint oktalan jószágok a csordában. A szél is elbotlik bennünk. Estében lerúg egy száraz ágat a fejünk fölött, de talpraszökken, egy ideig szűkölve, vonítva futkos le s föl az út sötét kanyarulatában, aztán kimenekül belőle. A szél! A fák csupasz ágai egymáshoz verődnek fönn a magasban. A szél már szabad ... Könnyű neki! Az eleven bokor ágain pedig szitkok rügyeznek: „Fene a csámpás lábadat!". Aztán reménység nyiladozik; „Tón jókor érkezett a szél, elcsavarta a zörgést a semmibe". Fémes csattanást hallunk. Puska závórzata klattyan. Ha meghasad a sötétség, elmúlik a világ. Az nem lehet, hogy így múljon el! S ha elmúlik, milyen az? Két part között visz a víz. És akkor, mint vergődő habok, fennakadunk a bizonyosság iszapba ágyazott tuskóján: „a német töltötte csőre fegyverét". — Velünk horgásznak... Átkozottak ! Aztán egy szó világít: — Átallunk az oroszokhoz! — Innen élve nem jutunk kl. — Ne huhogj! — Gyerünk! Ág roppan valakinek a talpa alatt. — Az istenit... Sodródunk, mint kürtőben a korom. Szállunk a rémséges úton. A bokroknak arca van; torz, rémitő. Szemek suhannak felénk, óriásra nyílva... kezek ... polipok... — Itt a halott — a rémek mint megvert kutyák iszkolnak tova. — No, végre! — De semmi. Csak egy fatörzs fekszik keresztben az úton. Átlépjük. Sorban. Csak sorba mehetünk. Szűk az ösvény. Aki elöl botorkál, azt kínozzák legjobban a kísértetek. Rájuk nyílnak az ijesztő szemek. Mindig más megy elöl. Most én. Nehogy holnap kicsúfoljanak. Holnap ... ? Mögöttem Ludvo jön. Keze a vállamon. Ot a következő fogja. Ez jó. Lám, Ilyen rejtelmes utakon jut lélektől lélekbe az erő! Számolom lépteimet. Nem hallom a lépteiket. Most már igen. Valahonnan messziről kél a zaj és egyre erősebben hallatszik. Ág roppan valakinek a talpa alatt. — Vigyázz! Ludvo kezének súlyát alig érzem a vállamon. Vagy már nem is érzem, csak a melegét? Hátratekintek. Úristen! Hol vannak a társaim ?! A gyökeret latom; elúszott rajta a fény, csonka ujjainak arnyéka hosszúra nőtt a fehér falon. Teremtő hatalma lám. holtában is csodálatos. Sebeit fordítja felém. Egyik tenyerében követ Szorongat, másik marka üres. Hová lett belőle az emlék? VASÁRNAP, 1971. DECEMBER 5. Borsi Anikó T

ízre rendeltek be. A falon plakát: új szinházl tagok felvétele. Izgultam. Kezemben borítékot szorongattam, eddigi pályafutásom képeivel. A portánál egy pillanatra megálltam, hogy kifújjam magam. Aztán beszálltam a liftbe. — Szabad — válaszolt egy hang a kopogtatásomra. 50 év körüli hájas férfi fogadott. — Na. végre megérkezett, már vártam. Foglaljon helyet. Milyen kedves fogadtatás! Rögtön elszállt a félelmem. Leültem az íróasztal előtti székre. — Nos, hm, igen! — fürkészett figyelmesen. — Nem rossz típus. Van személyisége! Azt pedig, hogy csak tapasztalt ember jöhet számításba, úgyis tudja! Lássunk hát valamit! — Rögtön — ugrottam fel. Egy pillanatig koncentráltam, aztán elkezdtem. Először drámai hőst alakítottam. A férfi egy pillanatra rám csodálkozott, figyelmesen végighallgatott, aztán elnevette magát. Ez egy kissé megzavart. Végül is élet-halál kérdésről volt szó. Átmenet nélkül az elhagyott szerető monológjába kezdtem. Halkan, tétován, szenvedélyesen. A férfi figyelmesen hallgatott Jó jel! Aztán minden tudásom beladtam. Voltam pattogó szavú és gyámoltalan fajankó, s mivel láttam a férfi elégedettségét, sikertől mámorosan új szerepbe vágtam. Az erdei manóéba. Forogtam, mint egy búgócslga, másztam négylábon is, aztán megbotlottam a szőnyegben és EMELETTEL FELJEBB arcrabuktam. Ez utóbbi egész élethűen sikerült. A hájas úr ide-oda csúszkált a széken, önfeledten kacagott. — Nem — kiáltotta, s köny- nyei potyogtak. — Nem, ez egyszerűen nem igaz! — Levegő után kapkodott. — ön egy márka! Maga eddig a legeredetibb pályázó, akivel valaha is dolgom akadt. Felálltam, boldog voltam. Ez a lelkesedés minden várakozásomat felülmúlta. — Hol tanulta mindezt? Az állást mindenesetre megkapja: El fogja bűvölni a háziasszonyokat! Tudja — lihegett levegő után kapkodva — tulajdonképpen magának színésznek kellett volna lennie. Hirtelen megdermedtem, s térdem remegni kezdett. — Hogyan? — kiáltottam s lerogytam a székre. — Hogyan gondolja ezt? Milyen állás? Hiszen én színész vagyok! A férfi arcáról eltűnt a mosoly, — Te jó ég! Színész? Nekem hirdető kell, az új konyhagéphez! A színészfelvétel egy emelettel feljebb van. Tényleg — pillantott az órára —, hiszen mégcsak fél 11 van. A jelölt pedig 11-re ígérkezett. Fáradtan emelkedtem fel a székről és az ajtóhoz vánszorogtam. — Kár — szólt az íróasztal mögül a hang. — Nagy kár. Pedig még vihette volna valamire! VOUDITOTTAI STEINER KATALIN A

Garam fenekén akadt a csáklyámra. Felhő támadt a víz alatt; az iszapból rántottam elő, és most itt zuhog rá a fény, fehérre meszelt szobám falón. Jó helye van. Szél nem éri, víz nem kergeti, fagy nem emészti. Tűztől félnie nem kell, pedig arra született, hogy melegítsen. Gyökere ismeretlen fának. Vajon melyik partoldalból szakadt ki? És hányszor akadt el a partokon, vízbe fúlt otromba töveken ? Sebeiben: vidrák, hódok harapásaiban még ott porlik az iszap. Bőrét éles kövek lenyúzták, ágait jégtáblák kaszabolták. Küzdelmének nyomait testéről olvasom. Sorsa akár az emberé. Köveket kerülgetett egész életében. Ez itt egy vak üreg. Nyoma komisz kőnek. Üres tenyér, kihullott belőle a fájdalmas emlék. És mindenütt és mindenfelé a kő nyomása! Vannak markok, melyekben még ma is ott a kő .., Vajon mit álmodnak a kövek az öklökben? A görbe ujjak mit jeleznek még? Az iszaptól csöpögő szerzemény a bozótban kicsúszott kezemből. Rálépett a fiam. így törött le egyik görbe ujja. Azon az ösvényen! A gyökér elveszejtett ujja onnan int felém ... — Halt! Ott állunk a titokzatos ösvény fagyos leheletében. Az út torka sötéten nyílik ránk. A parancsnok suttogni kezd. Nem nagyon értjük a szavait. Tot... tot... Micsoda?! Hogy halott van az úton, bent az erdőben. Kamerád. Német. Azt kell kihozni. — Nem igaz... Itt már minden beszéd csak hitegetés, ámítás. Azon az éjszakán valami fenséges kábulat, mondhatni részegség szállt meg bennünket. Veszettül rikácsolni kezdtünk. Hadonásztunk mint a halászmadarak, mikor lábukat, elkapja a csuka. A lárma — ki gondolt rá — tilalmas dolognak számított azon a helyen. Közel volt a folyó, és a víz nagy tolvaj. Atlophatta a hangot a túlsó partra. Nincs kizárva, hogy nekünk felelt odaátról az orosz géppuska.- A közbeszólás kivilágítva érkezett: nyomjelző lövedékek voltak. Földre kellett volna vágódnunk, de csak álltunk megbabonázva a fényes jel bűvöletében. Moccanni se bírtunk. Pedig a hosszú, tüzes csőr ott kopogtatta fejünk fölött a csonkolt fűzfák kérgét. Mint valami harkály. — Szép volt — mondta valaki furcsa távoli hangon, mire úgy rezzentünk össze, mint álmukban zaklatott idegek az eleven testben. —4 Szép ... szép ... — ébredeztünk. — Mint a kompkötél — jelentette ki Ludvo, de nem, a megszokott, határozott hangján. — Honti Katalin KONGRESSZUS Kratochwül Mátyás i