Délmagyarország, 1971. december (61. évfolyam, 283-308. szám)

1971-12-25 / 304. szám

STOMBAT. 1971. DECEMBER SS. 7 „LEKÖL­TÖZTÜNK" Amikor eldördült a startpisz­toly, azaz amikor a Magyar Tu­dományos Akadémia elnöksége elhatározta, hogy a központi biológiai kutató intézetet nem Pesten, honem Szegeden építik fel, rögtön megszületett az a vi­szonyainkra nagyon jellemző ag­godalom, hogy vajon a pesti ku­tatók hajlandók lesznek-e ott­hagyni a fővárost, s pusztán a tudomány, a munka kedvéért vi­dékre költözni? Vállalják-e majd a kedvezőtlenebb körülménye­ket? A legfőbb vonzerő Vállalták. Méghozzá különö­sebb rábeszélés, agitáció nélkül. Hogy miért? Ne ringassuk ma­gunkat illúziókba: Szeged nem mint város, nem mint lakóhely vonzotta őket. A munka hívta őket ide. A központ olyan le­hetőségeket jelent anyagiakban, műszerekben, feltételekben, ami­lyeneket nemhogy Pest nem tud adni, de talán egész Közép-Euró­pa sem. E nagy lehetőség, e pá­ratlan munkahely csalta-hozta ide a pesti kutatókat, mint ahogy Szeged — ezt tudomásul kell vennünk — a legtöbb eset­ben még „csak" munkahelyként jelent vonzerőt Nemcsak a pesti kutatók, hanem más szakembe­rek számára is. Az olaj, a ház­gyár, a gumigyár, az egyetemek és a többi hasonló munkahely. Emiatt persze egyáltalán nem kell szégyenkeznünk: egyetlen Hiagyar város sem dicsekedhet olyan munkahellyel, mint a bio­lógiai központ. A Szegedre költözés persze azért mégsem olyan egyszerű. A központ ugyan lakást biztosított kutatóinak, de a legtöbben nem úgy jöttek, mint például dr. pu­dits Dénes agrármérnök, aki egyetemista feleségével egy al­bérletet cserélt fel — igaz nem .pestit, esak gödöllőit — egy másfél szobás szegedi lakásra; ezek voltak a könnyű esetek. So­kan pesti főbérletet hagytak ott. Dr. Venetiáner Pál és felesége például — mindketten a bioké­miai intézet kutatói — Fő utcai másfél szoba hallos lakásukból költöztek egy hasonló méretű tarjániba. Elszakadni egy életformától De nemcsak a lakást kellett otthagyni. A családot, a rokonsá­got, a baráti kört, az ismerősö­ket Tulajdonképpen egy élet­formát, egy életmódot. Ez se volt könnyű. Dr. Wollemann Mária, a biokémiai intézet egyik kutató­csoportjának vezetője, a tudomá­nyok doktora — nagyon kevés nő szerezte meg nálunk ezt a magas tudományos fokozatot —, nem az ismeretlenbe ugrott, amikor Szegedre jött. Itt járt egyetemre, itt lett orvos, ráadá­sul szegedi akar lenni. Hangver­senyekre, színházba azonban még most is Pesten jár. Vene­HÉTKÖZNAPI MEGVÁLTÁSOK Donnsék otthonukban tiánerék is. Majdnem egy fél éve laknak Szegeden, s ahogy telik az idő, egyre ritkábban járnak Pestre, most már egy hó­nap is eltelik, mire feljutnak, pedig a kezdet kezdetén kis Volkswagenjükkel hetente sza­ladtak fel a fővárosba a család­hoz — őspestiek mindketten —, a rokonokhoz, az ismerősökhöz és a színházakba. A legtöbben így vannak. Nehéz elszakadni egy életformától. Ezek a pesti kapcsolatok per­sze az átmenet jelenségei: idővel feltétlenül elhalványodnak. — Mi leköltöztünk — mondja Ve­netiáner Pál, jelezve a szándé­kot, hogy szegediek akarnak len­ni. Valóban, nem kirándulni jöt­tek, nem úgy képzelik, hogy Szegeden dolgoznak, és majd Pesten élnek. Kezdetben sokat vitatkoztak, felesége jobban ra­gaszkodott a pesti élethez. De végül döntöttek. — Egy esztendőt töltöttem Amerikában és ott láttam, hogy az emberek, s különösen a tudo­mányos kutatók, nem ragaszkod­nak annyira egy városhoz, mint nálunk. Ha a munka hívja őket, habozás nélkül költöznek más­hová. Nálunk persze egészen mások az adottságok, például jóval erósebb a fővároshoz való ragaszkodás, de azért nálunk sem kell tragédiának érezni, ha a jó munka miatt lakóhelyet kell változtatni. Mi most meg­próbálunk itt élni. Egy folyamat kezdete Megpróbálnak, ez az elhatá­rozás természetesen rendben van. De hogyan érzik magukat? Ho­gyan kapcsolódnak a szegedi vá­roslakók közösségébe? Mit csi­nálnak szabad idejükben? Van­nak-e új barátaik? A mindenna­pi élet csupa apróságból áll. Olyanokból, mint közlekedés, be­vásárlás, főzés, tókarítás. Wolle­mann Mária elvált asszony, el­sőéves egyetemista lányával, Évával él. Lánya főz, ő viszont bevásárol és takarít. A hétköz­napi apróságokról — egybe­hangzóan kollegáival — sok meglepő dolgot mond. Hogy pél­dául — elégedetlenkedő szege­diek, figyelem! — a bevásárlás itt könnyebb, mint Pesten, az áruellátás jobb, az eladók udva­riasabbak. A közlekedésre vi­szont mindannyian panaszkod­nak. A járatok pontatlanok, a kocsik túlzsúfoltak, a kalauzok, sofőrök idegesek és ingerültek, s az egésznek a szervezete és szer­vezése nehézkes. Itt van viszont a Tisza, amely — a nyilatkozatokból úgy tűnik — szinte minden gondot feledtet. Az elmúlt nyáron a legtöbben majdnem minden szabad idejüket a strandon töltötték; nagy kincs ez a víz — mondják. Itt van a város , közepén, nem kell órákig utazgatni, amíg elérik. Duditsék­nak, Venetiáneréknak kisgyere­kük van, emiatt otthonon kívül eltöltött szabad idejük érthetően kevés. A strand az egyetlen olyan szórakozás, amelyet ez a helyzet nem korlátoz — a gyere­ket is le lehet vinni —, nyilván ezért is tartják ilyen fontosnak. S az új barátok? Nos, barátsá­gok még nem születtek. Néhány ismeretség a házban, a szomszé­doktól kapott apró segítség: egyelőre ilyenfélék a kapcsola­tok. Sok szabad idejük egyébként nincs; általában este 6—8 óra között vetődnek haza a kutató­ból. A lakás is sok gondot ad még. Wollemann Máriáé például nincs berendezve. Bútorait Pest­ről nem hozhatja le, mert a la­kásban édesanyja él. Most jele­nik meg egy könyve Londonban, tarjáni szobáit annak tisztelet­díjából akarja bebútorozni. Könnyíti a helyzetet, hogy szinte majdnem mindannyian egy tízemeletes házban laknak. Eredetileg ugyan, amikor arról volt szó, hogy Újszegeden, az intézet közelében, építenek egy házat a munkatársaknak, sokan tiltakoztak. Ne lakjanak a kuta­tók a város lakóitól elkülönülve. Aztán mégiscsak egy házba ke­rültek. Csak éppen nem Újsze­gedre, hanem Tarjánha, nemcsak a központtól, hanem Újszeged fáitól, parkjaitól és csendjétől is távolabbra. S a tudományos kapcsolatok? A Pestről leköltözöttek itt is a kezdet kezdetén tartanak. Sokan ismerik már az Akadémiai Bi­zottság Somogyi utcai klubját, bizonyosfajta munkakapcsolatok is létrejönnek lassacskán, de el­sősorban azoknál, akik — mint Wollemann Mária — személyes ismeretséggel is rendelkeznek. Az intézet kutatói szegedi la­kásuk kulcsát általában május­ban—júniusban kapták kézhez. Az azóta eltelt fél esztendő nyil­ván kevés volt ahhoz, hogy a szó igazi értelmében szegedivé váljanak. Ez az idő még csak ismerkedésre, az otthonépítés el­ső lépéseire volt elég. Ezzel azon­ban elkezdődött egy folyamat, bár nyilvánvalóan nem kevés idő kell még ahhoz, hogy a vá­ros új polgárai teljes intenzitás­sal részt vegyenek Szeged életé­ben. Kutatókról lévén szó, ezen elsősorban azt kell érteni: tudo­mányos, szellemi életében. Ökrös László „egyszikű" növényvédő szer ju­tott — hogy honnan, nem tudjuk —, a lényeg: csökevényes ma­radt a paprika, a fertőzött ter­ményt nem adhattuk el. Szóval: „újra termeltük" a veszteséget — akárhogy fordítom a szót. Mit le­li« ilyen helyzetben tenni? — több javaslatot dolgoztunk ki (amit megküldtünk az illetékes szerveknek, a banknak, tanács­nak stb.), megkíséreltük a kibon­takozás útját felvázolni. Azt sze­retnénk, hogy a Termál Tsz-be társuljon az állam. Jogot nyerne így a szigorúbb felügyeletre. Másrészt: elhelyezné az állami pénzbetétet, amellyel a nélkülöz­hetetlen kiadásainkat fedezhet­nék. Korszerűsítenék gépparkun­kat, befejeznénk hibró-üzemün­ket. Mi nem újabb összegre gon­dolunk, nem további „költségfe­jésre", hanem arra, hogy tartozá­sunkat — körülbelül 100 millió forintot — betétként egyelőre itt hagyná az állam. Mikor a gaz­daság rendezni tudná sorait, visz­szafizetné ezt az összeget. Újabb szanálás Bepillantva a Termál főköny­vébe, az első pillanatban kitű­nik, hogy a téesz nem kerülheti el az újabb saanalási eljárást, mi- , vei bevételi tervét nem teljesíti. Bajok vannak a munkabérfize­téssel: a Csongrád megyei tanács eddig kétszer adott óvadékot — de tovább nem. November 11-én nem volt fizetés... Mit szólnak ehhez az egyszerű téesztagok, akik Magyartésen, Cserebökény­ben évtizedek óta keményen küzdenek az időjárással, az ára­dással, a jégveréssel? Vagy — mint legutóbb — a gazdasági hi­bák váratlan csapásaival? Az újságírót nem fogadták szívesen, s ha beszéltek, ragasz­kodtak névtelenségükhöz. Szerencsére találkoztam olya­nokkal, akik gondosan mérlegel­ve a szót, mégis válaszoltak, mint a kavicskitermelésnél dolgozó sofőr. „Járt ránk nehezebb idő is, de túléltük. Meggyőződésem, hogy kijutunk a csődből, hisz a Termálnak van jó földje, 400 milliós vagyona, s az emberek­nek akarata a gyógyításhoz." A növénytermesztési brigádvezetö: „Így volt ez mindig, kérem. Egv-két ember elrontotta — az egész tagság megfizette. De a ke­serűségen lassan túljutunk." A vetőgépkezelő még pontosabban fogalmaz: „Hallottuk, hogy az al­kalmazottak fizetése túl magas. Vsm ebben valami. Előbb-utóbb nekik is be kell látni; csak azt lehet szétosztani, amit magunk termelünk meg. Ha majd nem kapják meg a kialkudott bért, kilépnek. Az igazi parasztember, aki itt született, itt élt kint a tanyán, nem hagyja el a földet, még ha ideig-óráig komisz is hozzá." Megváltás: munkával Nem tudom már, ki mondta, Szálkái István növénytermesztő brigádvezető, a gépész Bartucz Mihály-e? De ez az egyetlen reális lehetőség. A terhek nem csökkentek, s a jövőt sem sikerült elég pontosan felrajzolni. (Ki vállalkozik arra, hogy eldöntse: földarabolják-e a gazdaságot; reális-e „beléptet­ni" az államot, vagy nem?). Igen, a Termál sorsa saját em­berei kezében van, azokéban, akik vállalják a még oly nehéz következményeket is. Ismerve a kétségtelenül nagyon bonyolult gazdasági helyzetet (az állam áldo­zatvállalása véges), csak egy ma­radhat megoldásul: a földhöz ra­gaszkodók munkája. A veszteség­gel, a növényfertőzéssel, az adós­sággal — minden bajjal együtt — ez a Termál Tsz útja. Maiké István Mindenki csinál valamit. Kié a a leghasznosabb foglalkozás? Mindenkié, ha rátermettséggel és legjobb tudása szerint végzi munkáját. És kié a legszebb, a szónak legnemesebb értelmében emberi? A válasz ugyanaz: min­denkié, ha az önmegvalósítás le­hetőségét hordozza. Zárt világ ötezer háromszázhetven ember közül 800 él bent Balástyán, a faluban. A többi a tanyán. A ba­lástyaiak 80 százaléka Szegedre jár dolgozni. A parasztsorsba beleszületik az ember, falun és tanyán egy­aránt. A porta kerítéséig terjed a világ. A védtelen ablakokon be­lopja magát télen a hideg, el kell függönyözni. Csak az autóbusz­ból látszik: macska ugrott a ke­rítésnek, visszahuppant, újból próbálkozik. Egyetlen élő a kör­nyéken. A hómezők alattomos csendben kerítik körbe a háza­kat. Kinek engedélyezi ez a zárt vi­lág, hogy nyitottá varázsolja? Van-e hatás, amely oldottabbá te­szi a paraszti sors régi, rideg ke­ménységét? Indul-e 'harcba vala­mi a tudatlanság ellen? Egyér­telmű igen a válasz. De mi van mögötte? Este 8 óra. A művelődési ház udvarán világít a hó. Gépkocsi parkol a szélárnyékban, gazdája kint tanít a tanyán. Ma tartja harmadik összejövetelét az „ér­telmiségi klub". — Két csoportban fogunk dol­gozni. Az egyik helytörténeti anyagot gyűjt és dolgoz fel, a másik szociológiai felmérést vé­gez. Tudományos pontosságú képre van szükségünk, ami meg­mutatja, mi történt eddig, és mit kell csinálni ezután. Hová lettek ? Egyikük sem szakember, de se­gítenek magukon. Azzá válnak, ha kell. Ha megcsinálják, amit akarnak, komoly nyeresége a fa­lunak, maguknak. Hét-nyolcan vannak. A vita tárgya: hová let­tek a többiek? Naponta vissza­térő kérdés, hihetetlen energiá­kat felemésztő küzdelem: meg­tartani az embereket, beláttatni, hogy a részvétel, vagy a részt vállalás gazdagít, kiteljesít és társadalmilag hasznos. Kiss István, a művelődési ház igazgatója tíz éve lelkesedik, fá­radhatatlan, megtörhetetlen — ellenállhatatlan. Ereje: hite. Hisz az emberben, akiben él az „éhe a szépnek": önmaga alkalmassá­gában, világra ablakot nyitó ké­pességében; hisz abban, hogy ez az egyetlen hely és szerep, ahol legtöbbet használva közösségnek, társadalomnak, — kiteljesítheti önmagát. Tizenhat terület (klubok, szak­körök) összes gondja az övé. Egyedül van. Irányít, szervez, mozgósít, összefog, iktat, takarít. Vastag papírtekercs az asztalon: ötven tréfás strófa a Télapó­estre. Bál van, népitáncpróba: zongorázik, cimbalom kísér. Lak­berendezési tanácsokat ad és fi­gurát tervez Mari néni hajcsat­jára. Órákat • átbeszélget a segéd­munkással, az egyetemistával, a serdülő fiúval vagy lánnyal. Val­lásról vitatkozik a pappal, elő­adást tart a téesz-demokráciá­róL Fa- és vasmegmunkáló mű­hely. A szerszámokban tízezrek. Akinek dolga van, bemegy és megcsinálja. Ha valamit nem tud, megmutatja az igazgató. Fo­tószakkör? Hogyne lenne, az igazgató számtalan kiállításról hozta el az első díjat. Itt ne filmeznének a srácok? Nemzet­közi és hazai amatőr-fesztiválok díjait nyeri az igazgató. Nincs talán olyan művészeti ág. amely­be „bele ne kóstolt" volna. Hi­hetetlen munkabírással eljutott oda, hogy nem jön zavarba, akár társadalmi-politikai, filozófiai A balástyai művelödesi házban vagy természettudományi kérdé­sekről kell vitatkozni. Harminc­hat kiadványt olvas rendszere­sen. Viszi magával az embere­ket Vonzó ez a sokoldalúság, ak­tivitás. Szívesen jönnek — Nem tudom, jól csináltam-e? Mindenképpen különleges nép­művelés ez. Mindenesetre más­képpen nem megy. És éreztem már. hogy nem egészen ered­ménytelenek erőfeszítéseim. — Bekapcsolnám a tévét — nyit be az irodába a tévé őre, a „falu bolondja". — Nincs véletlenül egy fázis­ceruzád? Nem tudunk vetíteni! — robban be Kissné, a mozigé­pész, a néptánccsoport művészeti vezetője, és a mindig mindenben segítség. — Tudna kölcsönözni egy vetí­tővásznat? — így a művelődési autó vezetője. — Mi lesz a szilveszteri prog­ram? Beszéljük már meg. mert kérdezik a gyerekek. Szerintem mindenképpen együtt kell szil­veszterezni — szögezi le az ifjú­sági klub vezetője. Aztán jön a könyvtáros, ilyen aktíva, olyan felelős — egymás­nak adják a kilincset. Háromszor nyerték el a kiváló ifjúsági klub címet (az országban ha tíz ilyen klub van!). A barátságos, igénye­sen berendezett helyiséget 42 ezer forint értékű társadalmi munká­val újították fel, az igazgató és a gyerekeik. A fiatalok szívesen jönnek. A program értelmes idő­töltést biztosit, a jókedvű, játé­kos csoportból kinövők a felnőtt életükben is igényesebbek. Az anyákat mégis serdülő lányaik el­tiltására ingerli az ablakon lehú­zott függöny. Megkövült szokás­rendszer tiltja az együttörülést, múltban gyökerező előítéletek te­szik hihetetlenné emberi kapcso­latok tisztaságát, kirívó, egyedi esetek váltanak ki meggondolat­lan általánosításokat. Nem köny­nyű felvenni a harcot, megértet­ni-megláttatni: értetek folyik itt minden. Mar sokan tudják, asszonyok is, öregek is Az előbbiek kézimun­kázni jöttek, úgy beletanultaki bedolgoznak. Az öregek minden vasárnap kártyáznak, d aminóz­nak, beszélgetnek — éppen csak ebédelni mennek haza. Ha szűkösen is. nem a legjobb körülmények között is. de min­dennek és mindenkinek van he­lye. „Folt hátán folt" ez a haz, de magáénak érzi a nep. ki-ki megtette érte a tőle telhetőt. Va­lahogy még mindig látszik: nul­láról indult a teremtő munka, egy évtizeddel ezelőtt. Azóta aln­kult-formálódott az épület és az emberek gondolkodása. Lassan tá­gul a zártság, felfigyelnek egy­másra, a világra. Sulyok Erzsébet [

Next

/
Oldalképek
Tartalom