Délmagyarország, 1971. október (61. évfolyam, 231-257. szám)

1971-10-31 / 257. szám

c VASÁRNAP, 1971. OKTÓBER $1. mla 9 a UH r Polner Zoltán RONTÁSBAN Jegenyék Jönnek merről Jönnél: egyiknek csupa tűi az ága. Fekete felhők merről Jönnél: jajongást hoznak be a házba. Zuhogó szélvész merről Jönnél: feltépett ajtóm táncát járja. Csak a küszöbön átléphetnék! Halálomon léphetnék át. Lángbaborult kezed előtt látom veszni arcom árnyát. Ahonnan jönnél hárman mennek: egyiknek csupa vér as inge Ahonnan Jönnél ketten mennek: térdig a másik Jajban gázol. Ahonnan Jönnél nem megy senki! Most szögezik a csöndet énrám: hallgat a balta, a feketetyúk, vérfoltos küszöb mered némán. ÍJ szrevették? A „civil" szó mostanság nem annyira az egyenruhás testületek tagjainak körében használatos a kívülállók megjelölésére, Inkább művészek nevezik így azokat, akik valamely „prózai" foglalkozással keresik kenyerüket. E szóval bizonyos különállást fogalmaznak meg. Jóllehet a művésznek elsősorban alkotásával, teljesítményével kell hatnia, hatása mégsem választható el személyétől. Az érdeklődés nem torpan meg egy színházt előadás utolsó szavánál, nem korlátozódik egy tárlat megtekintésére, nem ér véget, ha a koncertező hegedűs meghajol a tapsra. Ezért nőtt már szinte könyvtárnyira a művészvilág anekdotáit földolgozó írások száma, egyebek közt ez a titka annak, hogy miért állnak a kelendőségt lista élén olyan életrajzi regények, amelyekből Munkácsy, Liszt vagy Michelangelo sorsát, mindennapjainak intimitásait ismerheti meg az olvasó. Részben ez élteti a színházi képeslapokat is. EB ha egy újságíró társaságban csak olyan apróságokról kezd beszélni, hogy Illyés Gyula tihanyi kertjében hajóssapkát visel; hogy Csurka István szenvedélyes lóversenylátogató; hogy Fülöp P

adláson porosodó esztováták kerültek elő Beregszászon és a környékbeli falvakban évekkel ezelőtt Aki megszámolta őket azt mondja, legalább ötven régi, nyüstöa. lábváltóa. vetélós szövőszék kezdett újra dolgozni szobák szögletében. Az egész vállalkozást a mi szóhasználatunk szerint a kolhoz melléküzemágának mondhatnánk. Ha csak ennyit hallottam volna róluk, akkor is elmentem volna érdeklődni. Hazai vidéken a melléküzemági tengerekben ilyen szigettel ritkán lehet találkozni. A szövetkezet neve alá nagyon egyszerűen került « szövőszékes asszonycsoport. Antonlk Tiborné, az újra népművészetként emlegethető beregi szövé6 és hímzés lábraállítója és a mai napig is lábon tartója — a kolhoz elnökének felesége. Csavarjuk kl egy kicsit az egészséges gondolkodás sorát, és kezdjük az anyaglakkal! Ml haszna lehet egy kolhoznak a keresztozemes hímzésből, a farkasnyomokat idéző mintás térítőkből, abroszokból és párnahuzatokból, amikor a Wd rendesen terem? Idősek és betegek nem mehetnek a krumplifőidre, számukra otthon kell valami munkát találni. Olyat, ami alhiteU velük, hogy szükség van rájuk. Dolgos élet végén ennek az ellenkezője, a fölöslegesség tudata tragédiákat szülhet. Mennyivel nagyobb az önbizalom, a belőle csorduló életöröm, ha kiderül, hogy olyat tudnak ők, amit más nem tud? Es ráadásul keresni is lehet vele, akár « krtimplikapálással. így egyszerű a sor, a valóságban kacskaringósabb a föltamasztás útja. ösi mintákat szőnek, de a mai nemzedék ezeket már elfelejtette. Elfelejttették velük sok A BEREGI ASSZONYOK évvel ezelőtt Fonalak gyártói cérnájuk reklámaként olyan rajzolatú mintákat kezdtek hajdanában Ingyen osztani, amelyek technikájukat tekintve ugyan távoli rokonságban vannak az igazival, de az egyszerű, tiszta ábrákat alaposan föltupírozték. A csöndesszavú népművészetből harsogó vásári lomot csináltak. Az ötven asszony többsége ezt ismerte inkább. Antonlkné munkája azzal kezdődött, hogy egy nagyon határozott mozdulattal lesöpörte ezeket a mintákat az asztalról, Házról házra Járt, mint a népdalgyűjtök, és jegyezgette: hármat fel, négyet le, ötöt kihagyunk, most jön a törökszegfű, a makkoserdő, a beregi tulipán, itt középen, az a csík a Tisza-vonal, a kanyargós Tiszáé, az a másik, a gyönyörűen díszítő, hóba süppedt lábak formáját vászonba szövő farkasnyom, valamennyi fehér alapon piros vagy fekete, Több szín nem létezik. Följegyezte, hogy az erdő tele van ugyan madárral, benne szólnak a népdalokban is, de a szövőszéket csak egy bírta ki. Olyanféle, mint a bögyösgalamb, neve annak nincs több, csak ennyi: madaras. Megtanulta a rojtkötést mindenestől, tökmagos, szilvamagos és gyűrűs mintákkal, talán éppen a teljes kihalás előtt. Dicsekedhetne veje, ha a törékeny asszony szerénysége el nem hessegetné a háztól a hiúságot — valójában persze büszke rá —, hogy az ungvári legnagyobb mulató volt első megrendelőjük, ötven asszonynak hét hónapig adott mindennapra való teljes munkát! a sziklabarlang belső tervezőinek egyetlen kívánsága: ezerötszáz szőttes és varrottas került ki a kezük közül. Nem erre n legbüszkébb. A reszket ős dallamú, galambbúgást hazudó verssorokkal ós kis tanyákkal telecicomázott falvédők az ötven asszony házában lekerültek a falról. Talán el Is tűntek. Saját munkájuk árán kiderült, hogy a modern bútor és a népművészet együtt is szép. Ez már olyan eredmény, hogy árnyékában ukár pihenni is lehetne. Csak éppen előállt valaki, hogy mégse jó egészen. Az öregebbek csinálják, de mi lesz, ha abbahagyják? A fiatalok sokkal jobban szerelik a táncot, mint a szövőszéket és u tűt—cérnát. A kolhozelnök felesége gimnáziumi lyukasórákrn járt be, beszélni a művészetről, stílusokról, parasztbarokkról, makkoserdőről, Tisza-vonulról, tökmagos rojtokról, amig észre nem vette, hogy a fiatalokat ez is érdekli. Föltámadt a beregi hímzés, de vele ébredt új éleire a népdal is, a ballada is, és u tánc is. Akármelyik ablakát nyitjuk is ki a nép művészetének, egyszerre rezdül minden ágának valamennyi levele. IIORVATH DEZSŐ Bajor Nagy Ernő MŰVÉSZEK ' ÉS CIVILEK Viktor szabad idejében szívesen varrogat lányai részére; hogy Rab Zsuzsa kitűnő tornász; hogy Tamkó Strató Károly a jóga egyik magyarországi apostola, hogy Bodrogi Gyula olykor verset ír; hogy Nagy Attila a szakemberek ügyességével javítja a csöpögő vízcsapokat... ha llyesmlrő beszél a riporter, bizonyosan pillanatok alatt köré gyűlik hallgatóságul a társaság zöme. Baj ez? Sokan egyértelműen elítélik az ilyen — látszatra — periférikus tények iránti érdeklődést. A letűnt idők lntlmpigtáskodasut vélik tovább élni benne. De én azt nem tekintem intimpistáskodásnak, ha valaki feszegeti: mi az oka annak, hogy Latlnovlts Zoltán oly gyakran kerü] konfliktusba azzal a színházzal, amelyben éppen szerepel. Azt sem tekintem magánügyekben való vájkálásnak, hogy sokakat foglalkoztat: vajon miért keresnek nálunk is összehasonlíthatatlanul jobban a krimi szerzők, mint a java irodalom művelői, vagy hogy egyéni gazdasági vállalkozások is egyben a legnevesebb beat zenekarok vagy állami alkalmazottak Illésék, a Metró vagy az OMEGA együttes tagjai? Némelyik művész maga törekszik arra, hogy „műsoron kívüli" találkozót hozzon létre a közönséggel. Mi másnak tekinthetném például Gábor Miklós írói tevékenységét?! A mindig mások szavalt, gondolatait tolmácsoló művész nyilván gyötrő szükségét érezte, hogy számot adjon a közönségnek olyan élményeiről, gondolatairól, vívódásairól és csalatkozásairól, amelyekről az előadás fegyelmébe szorított színpadon nincs módja vallani, Ügy látom, elsorvadtak azok a találkozók, melyeket egyidőben gyakorta szerveztek színházakéi üzemi munkások, országjáró művészek és a falusi közönség között. Pedig e találkozók — ha nagy áttétel útján Is —, de a művészetek világa iránti érdeklődésből sarjadnak. És ha nem is a színház műhelykérdéseit feszegeti, akt a művész jól szabott zakója nyomán szabója után érdeklődik, vógülis még ebben a kérdésben is a művészet ízléstformáló ereje-hitele mutatkozik meg. Az író-olvasó találkozók mindmáig eleven divatja arra mutat, hogy szükség van fórumra, ahol a közönség olyan gondolataira is feleletet kap, amelyre az író könyve nem válaszol, Sokak számára az irodalommal való kapcsolat szorosabbá válását jelenti, hogy szemtől-szembe láthatják a könyv alkotóját, a könyvét, amely művészi értékeivel, gyöngéivel esetleg vitát kavaró álláspontjával az alkotó iránt is fölkeltette az olvasó érdeklődését... Nem volt butaság a múlt században a művészvigasságoknak az a formája, melyet Feszty Árpád és Stróbl Alajos rendeztek a pesti Epreskertben, ahol a közönség kedvelt művészeinek társaságában szórakozott... Hogy ennek napjainkban milyen vonzereje volna, arra egyetlen példa 18 elég. A budapesti Népstadion az utóbbi években márcsak a színész—újságíró labdarúgó-mérkőzések alkalmával telik meg érdeklődőkkel. És nem a táncdalénekesek, a beat zenekarok fellépte vonz nyolcvan-nemtudomhányezer nézőt a lelátókra. Olyan műsor gyakran látható a tévében és egyebütt Is. Az érdekli elsősorban a publikumot, hogy Major Tamás miként mozog labdarúgó szerelésben, Szepesi, a mikrofon művésze hogyan viseli el, ha elválasztják a labdától, Hadics a pályán Is szívklrály-e, vagy csak egy negyvenes férfi, aki azért emlékszik még a labda pattogására? Lyka Károly egyik könyvében olvastam valaha, hogy a százév előtti Debrecenben egyetlen esztendő során negyvenezer pakli játékkártya kelt el. Elég szerény kulturális élet lehetett abban a városban, ahol oly rengeteg kártyacsatán verték el az Időt. Bizonyos, hogy a XX. század utolsó harmadában ugyanott sokkal kevesebb máriás-, kaláber-, zsírpartira kerül sor, s a tévé, a mozi, a rádió Jóvoltából naponta ezer és ezer olyan művészeti hatás éri a város lakosságát, ami valami módon befolyásolja a művészetekhez és a művészekbe* való viszonyát. így van ez országszerte. És ez a hatás nem nélkülözi a személyes elemeket. Móricz Zsigmond Ady Endrére emlékezve egyszer azt írta aa Ady varázsról, hogy az testi hatás formájában is jelentkezett, például abban Is, ahogy « bemutatásnál kezet fogott valakivel. Megtehetjük, hogy az ilyen hatásokat napjainkban egyszerűen nem létezőnek tekintjük7 Csak akkor, h« azt állítjuk, hogy az író Veres Péter hatása elválasztható a népszónok Veres Péter hatásától; hogy Ladányi Mihály csak az, amit a versei elmondanak róla és életmódjában nlnc9 semmi vllloni; hogy Koffán Károlynak a grafikától való elfordulása megérthető anélkül is, hogy tudnánk, miként ragadta el őt a képzőművészektől egyik napról a mósikra az ornitológia..] De ki áUítana ilyeneket? ŐSZ KÁRPÁTUKRAJNÁBAN Sósztklák, hegycsúcsok, uklini vagy munkácsi fatemplomok — több száz éve állnak egyetlen vasszög nélkül —. völgyekbe szorult falvak télen meleg, nyáron hűvös faházai, gerendákból, deszkából, fazsindellyel, megépítve szekercés bölcsességgel, beszédes agyagszobrok, Horváth Anna műterméből — néhány kép mutatóba Kárpát-Ukrajnából. A látványhoz képest nagyon kevés. A mindig fényképező alföldi embernek olyan veszedelme támad ezen a vidéken, hogy vagy elfelejti szeméhez emelni gépét a nagy csodálkozástól a Verhovlna kacskaringós útjain, Verecke tájékán, vagy belátja, hogy Kárpátalja őszi pompáját fekete-fehér fényképen éppúgy nem lehet visszaadni, ahogy egy nagyzenekari művet egyetlen nagydobbal lehetetlen eljátszani. Ámulni való nagyobb csoda ennél is a „zord" Kárpátok mindig kedves, melegszívű, dolgos embere.