Délmagyarország, 1971. október (61. évfolyam, 231-257. szám)

1971-10-31 / 257. szám

VAbAIwv.ti, j-oii. tjsiiÜiíLíl fix. KIFUTÓPÁLYÁN Magyar festészet, alföldi festéázet, vásárhelyi festészet és szegedi festők... Ügy tűnik, tiszta sor. De az-e valóban? Tényleg a rész—egész viszonya, dialektikája, az általános és különös törvénye érvényesül a feltevésben? Valóban olyan problémamentes-e a feltevés? A XVIII. Vásárhelyi Őszi Tárlat és az azt méltató, illetve becsmérlő kritikák gondolkodtattak eL Mi is határozza meg egy nemzet plktúráját egy adott időszakban? Legjelentősebb festőinek legsikerültebb ulkotá, sai — mondhatnánk. Azt hiszem, ez így csak féligazság. Nagyon lényeges — hiszen ez adja a nemzetinek a sajátos, karakteres jegyeket — az egyes festők, illetve képek közötti viszony. Ezek a kapcsolatok egyező, vagy ellentetes alapállásai, stilusvonulatai. karakterisztikus témái, festői mondandói és ezek egymást segító, vagy gátló tendenciái, ezek harca adja meg a nemzeti festészet sokszínűségét, többoldalúságát így lesz nem véletlenül egymás mellé került alkotások heterogén tömege, hanem csoportosuló tendenciák, polarizálódó jegyek, karakterisztikus vonulatok egysége. Éppen ennek a tobbszólamúságnak feltétele, lényeges követelménye mai képzőművészetünk egyik leggyengébb pontja, a decentralizált nemzeti művészeiBudapest az utóbbi száz év helytelen felfogáséból nemcsak a gazdasági-politikai életnek, de a kultúrának is egyedüli fellegvára lett, az még ma is. Gondolatmenetünk vonatkozásában: Budapesten találhatók a legfontosabb múzeumok, az alapvető gyűjtemények, a legrangosabb kiállítóhelyek, a képzőművészet összes szervezetének ég intézményének székhelye, ebből következően természetes, hogy a képzőművészek legtöbbje is Budapest felé orientálódik. így egy óriási dzsungel a főváros, ahol együtt élnek és dolgoznak, talán egymásról mit sem tudva a magyar festészet legjobbjai, a befutottak és a legtehetségesebb Ígéretek, de kóklerek és karrieristák is. A fővárosban élés állandó feltöltődést, permanens szellemi izgalmat jelent — és jelenti a szellemi magaslatokon lenni tudás feltételeit, Vidéken mindez sokkal nehezebb. Igaz, az alkotás nyugalma nagyobb. de messze van a művész a legújabb eredményeket bemutató kiállításoktól, nehezebben teremti meg a számára annyira fontos kapcsolatokat, és ismeretségek is nehezebben kötődnek. A vidéki festészetnek mindezek ellenére hazánkban mindig meghatározó, jellegzetes szerepe volt. és van ma ls. A vidéki festészet erősebben, mert közvetlenül és közelebbről kötődik a tájhoz természethez, valósághoz, az emberhez.' És ahogy a magyar társadatom sem csak a városokba tömörülő munkásokból és értelmiségiekből áll, ugyanúgy a magyar festészet sem centralizálódhat a fővárosba, nem engedheti meg magának, hogy elhanyagolja a vidék sokszínűségét. Mert másként szól az Alföld festője, mint a szentendrei, másként a balatoni, mint a mickolci, és másként a tokaji, a szolnoki vagy éppen a pécsi. Ez így van jól, így értelmes. Egyre több tehetséges művész Ismeri ezt fel, és vállalja a vidéki alkotók sokszor nehezebb életét. Ez még csak csekély ellensúlyozása az egészségtelen centralizációnak. Nekünk — mint a magyar festészethez egyedi és a helyi viszonyokhoz általános kérdéssel — az alföldi festészettel kell foglalkozni. Az Alföld természeti környezete, a sík vidék földrajzi puritánsága, ugyanakkor természeti gazdagsága, ezen a földön élö ember sajátos természete, egyénisége, paraszti világa régi téma, nemcsak a képzőművészetnek. Gondoljunk néhány irodalmi példára Petőfitől Mórlczig, vagy a népiesekig. Nem véletlen ez a szoros kapcsolat művészet és az alföldi táj és ember között. Az Alföld művésze, jelen esetben festője, nem szakadhat el a tájtól, az évszak-változások teremtette új és új látomásoktól, a föld és ég találkozásának drámai horizontjától és az alföldi ember szikár szűkszavúságától, szegénységben, betyárságban edzett sorsától. Különösen ma nem szakadhat el, amikor az Alföldre koncentrálódott mezőgazdaság gyökeres változásokon ment-megy keresztül. Most van csak óriási feladatuk a festőknek. Vizuálisan is megörökíteni, megfogalmazni képileg is a*t a drámát, ami a magyar parasztságban lejátszódott. Megörökíteni, ami még pár évig megörökíthető a múltból, megörökíteni a megváltozott tájat, a végtelen határban a végtelenné szélesedett táblákat, megörökíteni a változást megélt embereket. Akkor igazán Jó az alföldi festészet, ha sokoldalúan, humánus megközelítéssel, új tartalmi és formai jegyeket asszimilálva teszi ezt. Az alföldi festészet nem előzmények nélkül végzi feladatát. A szolnoki és a vásárhelyi festészet erjesztő, termékenyítő hatása vitathatatlan. A szolnokiak Fényes Adolf és Koszta József, a kecskemétiek IványiGrünwald Béla, Révész Imre. vagy a vásárhelyiek Tornyai János, Endre Béla, Rudnay Gyula vezetésével megtették a tájhoz kapcsolódó és a dolgozó emberközpontú művészet alapjait. Olyan plebejus demokratikus eszmeiséget, realisztikus hagyományt, ösztönös néphez-tájhoz kötődést örökítettek a maiakra, mely most is tiszta indulatú művészetre sarkallja az alföldieket. Nem tökéletes és tudatos politikai-tartalmi és formal-ábrázolásbeli forradalmiság ez, nem tökéletes és töretlen osztály-elkötelezettség, de tiszta humánum, nemes szenvedélyek és indulatok kiélése. Nem is kérheti számon senki tőlük, hogy olyan tudatos, szervezett forradalmiságot kövessenek, mint a Budapestre koncentrálódott szocialista művészet. Hiányzott ehhez a társadalmi alap. De hogy tisztességes szándékú és nemes megvalósulású művészet született és nőtt fel az Alföldön, azt hiszem, aligha vitatható. Az alföldi festészet ma minden időknél sokszinűbb. Szolnokon, Kecskeméten, Debrecenben, Baján és Békésben is egyre inkább felnő az a jelentős festőgeneráció, mely most új színt, új gondolatot, differenciáltabb parasztvilág-látást mutat. Ebben a „zenekarban" külön sajátságos és meghatározó szerep jut Hódmezővásárhelynek. A vásárhelyi festészetnek vannak talán a legnagyobb, legerősebb' hagyományai, a legmélyebbre nyúló gyökerei, s az itteni társadalmi és állami szervek teremtették meg a legoptimálisabb lehetőséget arra, hogy korszerű képzőművészeti központ születhessen az Alföld közepén. Bár még mindig akadnak, akik kétkedve fogadják, sőt megkérdőjelezik a sajátos vásárhelyt festészet létét, bizonyos, hogy Szabó Ivén és Almásl Gyula Béla kezdeményezése nyomán jelentős művészet fejlődött ki Vásárhelyen. Ma olyan festők határozzák meg karakterét, mint Almási Gyula Béla, Kurucz D. István, Szalay Ferenc, Németh József, Fejér Csaba, Hézső Ferenc, akik ugyan más és más stílusban alkotnak — szerencsére 1 —, de olyan vállaltan és vellottan közös gyökerüek, mely a tájhoz, az emberhez és e kettőt őszszekapcsoló viszonyhoz, a munkához kapcsolható. Évenként megrendezett kiállításukon mindig magasabb szinten tudnak jelentkezni, mindig meg tudják újítani realizmusukat, összekapcsolja őket a közösen vállalt művészi harc. Elérkeztünk a legérdekesebb kérdéshez: van-e szegedi festészet? Szeged sajátságos helyzetét találóan fogalmazta meg Vinkler László egy helyütt: „Ha van társadalmi-történelmi vonatkozásban ellentmondás és éppen ezért életre hivatott városa ennek az országnak, úgy Szeged az." Gondolatmenetének lényege éppen az, hogy ez a keresztúton fekvés egyrészt segítette a szociális és Ideológiai kölcsönhatások feldolgozáséra való képességet, másrészt akadályozta a tartós hagyományok kialakulását. így sokak számúra volt ez a város kifutópálya, sokak számára révbe érkezés és sokak számára éltető talaj. „A mindig újrakezdés lehetőségére tanított Itt a történelem." Ennek a városnak nagyon saiátos struktúrája volt, van. Alföldi nagyváros. Jellegzetessége egyrészt a paraszti és kisioari keveredés, de lényegét tekintve mégis intellektuális, urbánus jellegzetességeket mutat. Éppen ezért volt mindig nehéz az eligazodás. Nem volt olvan egysévé társadalmi miaj, bázis, melyre támaszkodva. melyből kinőve kialakulhatott volna egy nrogreszszív célzatú szegedi festőcsoDort. A ma legjelentősebb szegedi mesterek, Tápai Antal, Dorogi Imre, Erdélyi Mihály és Vinkler László ezért annyira máshoz kötődők, ezért annyira egymástól széttartó a művészetük. Tápai Antal az anyaghoz és a kétkezi munkásokhoz kötődő művészete és Vinkler László magas szintű intellektualizmusu a két szélső pólusát jelzik ennek az állapotnak. Sajnos, még ma ls híján vagyunk a szegedi festészetnek. Festők élnek és dolgoznak egymás mellett, s nincs megfelelő tudatos egymáshoz kötődés, szervezett kapcsolat közöttük. Holott a lehetőség, a szegedi festészet megszületése nem elérhetetlen ábránd, de sürgető szükség. Az előbb említett, már művészettörténeti értékű művészek mellett jelentős derékhad és még többet ígérő fiatalok sorakoznak. Cs. Pataj Mihály ízig-vérig alföldi festészete: Fontos Sándor és Pintér József Jelentik a derékhadat: mindjárt utánuk a ma legjelentősebbek, Dér István, Zombori László, Zoltánfy István, Nóvák András, Szűcs Árpád, Kovács Margit. Rájuk vár az a nehéz, úttörő munkának számító feladat, hogy erejük, tehetségük legjavát adva megteremtsék az egységes szegedi festészetet, saját művészetükkel részt kérjenek ebből a munkából. Remélem, senki nem ért félre. Nem egyhangú, szürke, uniformizált egység mellett török lándzsát. Még azt sem állítom, hogy csoportok létrehozásával érhető el eredmény. De az ország második legnagyobb kultúrcentruma, Szeged, megérdemelné, hogy festőművészei egy kicsit Jobban összedolgozzanak, megkeressék művészetük közös pontjait, többet foglalkozzanak egymás munkásságával, problémáival és olyan szellemi izgalmat keltsenek, mely fejlődésük alapja lehet. Mindezt tisztességes szándékkal, becsületesen, Irigykedések nélküj kell megvalósítani. Megérdemelné a város, megérdemelné a magyar festészet, de mindenekelőtt maguk a szegedi festők. Mert nem ..vasárnapi festők" dolgoznak Szegeden, hanem vérbeli művészek. Ideje volna már segíteni -magunkon. Hogy végre ne csak Szegeden tudjanak a szegedi művészetről, hanem beleiátssznn-''' •> mn«vur nemzeti piktúra egészébe jelentősen, karakteres jegyekkel, szegediesen TANDI LAJOS BALESET Madarak véreik be a mennyet, cigányok és gyerekek léptei lyuggatják át a szerenádnál szüzibl kemény havat. De ez a szép. ez a gyönyörűségben ejtett örökös baleset. Kerényi Grácia OROM Beszéljünk hát az örömről egyszer, ha már beszédre kárhoztattunk. Amit megfogalmazunk, talán idoig-óráig megmarad. Megdöbbentő a fogalmak hatalma. Az öröm nem fogalom. Hanem, például, evezőcsapás egy őszi tavon. Meg lebegés. £s elmerülés. Gyaloglás valahol egy havas úton, egy sáros úton, zöld fák tarka fák kopár rák közt. gyaloglás oda. ahol várnak ahol nem várnai Tud reggel lenni és este lenni, de sohasem alkonyóra és sohasem vasárnap De lehet, például, evezőcsapás a tavon. Vagy hallgatás a hintaszékben. A szorongással hadilábon áll, de megbízható vánkos a sötétben. Nem űzi el a hideg, és a novemberi esó seni. sem a I könnyek. Hál adjunk hálát, zengjünk zsolozsmát az örömnek.