Délmagyarország, 1971. szeptember (61. évfolyam, 205-230. szám)

1971-09-19 / 221. szám

6 VASARNAP, 1971. SZEPTEMBER 19. m g|a|z Pilinszky János INTELEM Ne a lélegzetvételt A zthálist. Ne a nászasztalt A lehulló maradékot, hideget, árnyakat Ne a mozdulatot. A kapkodást A kampó csendjét azt jegyezd. Arra figyelj, amire városod, az örök város máig is figyel, tornyaival, tetőivel, élő és halott polgáraival. Akkor talán még napjaidban hírül adhatod azt. miről hirt adnod itt egyedül érdemes. írnok, akkor talán nem jártál Itt hiába. Toldalagi Pál A RÉGI ÉDEN Emlékeiben elkalandozott s időnként arra felfigyelt hogy a történtek, tettek, emberek mögött valahol ott van az a kert Ifjúságának kertje mindig, frissen és készen arra ls, hogy felüdítsen; a magas hó és az árvácska egyként mind azt jelentik: „Mindig is szeretnénk, hogy közeledben, benned éljünk, hátha ez megerősít, vagy vigasztalásra szorulva felderít". Az éden a régi kert volt számára; a szégyen róla ilyenkor lefoszlott és újra elindult megváltozva, megújulva. A SZERELMI TÖRTÉNETRŐL Legjobb tudomásom szerint Irodalmi olvasmányaim kétszer hoztak zavarba: higgyek a fehérvérűség drámateremtő erejében vagy sem? Mindkétszer fiatalok közé dobta az író ezt a förtelmes atombombát előbb valamely hazai háztetők alatti manzardba — most meg frissen Erich Segal Love storyjában. Az előbbit ízléstelenül, az utóbbit kiszámítottam Most Inkább az utóbbiról. „A Nagyvilág nem szokott bestsellereket közölni" — közli a Nagyvilág szeptemberi száma gyorsan mentegetőzve, mielőtt, leközölné a pillanatnyilag liegnagyobb amerikai bestsellert. Erich Segalnak, a Yale egyetem fiatal professzorának, a Sárga tengeralattjáró Írójának Szerelmi történet című kisregényét, mely eddig 17 millió példányban jelent, meg, húsz nyelvre fordították, „könnyárban úszik tőle Amerika és Európa", s melyről Nemes György szellemesen jegyzi meg, annyian olvasták, mint alighanem az egész éló (igazi) amerikai Irodalmat. A könnyárról jut eszembe, utoljára Goethe Jungen Wertherje úsztatta meg benne öreg kontinensünket, s a párhuzam Segal kisregényének legelső sorával mellbe üt: „Mit mondhat el az ember egy hoszonöt. éves lányról, aki meghalt." Az utolsó sor pedig emlékeztet erre a mellbe vágásra: „És aztán olyasmit tettem, amit »oha még az apám jelenlétében, még kevésbé a karjában. Sírtam." Az elsó és az utolsó sorokat leszámítva azonban semmi köze a korizlést megfogalmazó goethei szentimentalizmusnak, ehhez a korizlést megszolgáló „újkori szentimentalizmushoz.- Segal elérti a költő dolgát, hogy szolgálat a dolga, mert nem a költészetet, hanem a piacot szolgálja. Mentségére mondassák: szánt szándékkal, tudatosan. ügyesen. Mert mit küld a piacra? Egy gazdag családból származó fiút és egy szegénycsaládból származó leányt, mindketten egyetemisták. a fiú a gazdagok, a lány a szegények egyeteméről. A fiú mellesleg jéghokizik, s sziklaöklű Joe az arénában — a lány Bach. Mozart lépcsőit járja, tehát muzsikus lélek Először kamálják egymást, aztán ki is mondják: szerelmesek. A gazdag bankárpapa (általában a Vadbarom. az ös Kőfejű én a Vén Kövület szemérmes jelzők alanyi tartozéka) kitagadja a fiút, aki feleségül veszi a lányt, és az olvasó mély rokonszenvének teljes birtokában saját lábán is képesnek bizonyul leerdő karrierjét megalapozni. Ekkor következik be a tragédia, a lánv leukémiás. Meghal. a tékozló fiú pedig visszatér megrendült atyja kebelére! Ennyi a kiszámított piaci ár, amit a vevő is méltányosnak talál, nem alkudozik. Egyszerűen azért, mert az eladó, a stand másik oldalán, nem zsíros újságpapírban kínálja áruját, hanem tetszetősen becsomagolja az amerikai szleng eredetieskedő, vagány, laza szótárába. És ez hat. A stílus. Olvastatja magát, folyékony, habszivacs-természetű. Mint az igazi bestsellereké, így hát dőre fáradság helyett keresni számára máris az irodalomban. Odatalál magátóL MKOLENYI ISTVÁN A

z imént még nagy csendesseg zengett bennem. Hajnalban ébredtem, mert amikor semmi dolgom nincs, elébe megyek az. érkező fényeknek. Az udvaron elkésett denevér suhogott el a fülem mellett: négyszer egymás után. Könnyű fűzfakosár akadt a kezem ügyébe, azzal szűrtem körülötte a levegőt. Nem bírtam elkapni. Aztán, mert gyarló az ember, kikémleltem az utcára, nem látta-e valaki a hadakozásomat. Biz' isten nem vélte volna jóra. De senki: se közel, se távol. Csak egy parányi kis béka csodálkozott a különös vadászaton, a harmatos fűben. Rossz vödröt kerítettem, abba ugrasztottam bele. Jó lesz eleven csodának a fiamnak, ki — városi óvodás lévén — még csak képeken láthatott ilyet. Aztán, mert dolog nélkül nem tudok meglenni, fűrészbakra ravataloztam egy tűzre szánt fatörzset. Zengje el fölötte dalát a szerszám: vá ... ciut... vá... ciut... Ezt a zsoltárt énekli rozsdás kántorom, mert egyebet nem tud. De ezt az egyet nagyon tudja. Más hangon fújja a puhafának, másként a keményhek. Frissen döntött fánál panaszosabbra fogja éneklését, a száraznál sietősebbre. Az évgyűrűk minden mezsgyéjét más szólamban visszhangozzák. A csomóknál — akad csomó bennük, akárcsak bűn az ember életében — megremeg a hangja, elcsuklik, mint olykor a siratóasszonyoké. A strófa végén már nagyon alázatosan búcsúzkodik a vén bohóc. Isten fizesse meg a szolgálatát De mégse! Hiszen nem bírja bevégezni. Asztmás köhögés szakad fel a torkán, fogai csikordulnak, dereka is belerándul. Mint megmart kígyó, vergődik a fűrész lapja. A fában meg gyilkos ólom kacag rá acélburkábóL Lövedék. Fejszével ácsolom napvilágra. Elhajítom a porba, de visszalopakodik hozzám az igézete. A gyertyán, mely egykor útját szegte, nem törődik vele. Pedig a jel még ott a testén. Kis forradás. Nem érzi. Akkor vajon érezte-e a fegyver tüzes fullánkját?! A folyó partján sok sebet kaptak a fák. Közülük való még ez is. Lassan elfogynak a tűz markában, mint ahogyan a gépfegyverállásokat is benőtte már a fű. Eső verte, zápor korbácsolta falalkat, hangyák, vakondok omlasztották beléjük a földet. Már csak az üldözött nyúl tudna meghasalni bennük. Itt fenn az emlékezet sötét vermeiből fel-felvillan még a puskák torkolattüze. S mint amikor üszkös sebet égetnek tüzes vassal, füstölögve kibomlik előttem az az éjszaka... Heten vagyunk: rongyos sereg. Mélyíteni kellene a gödröt, de nem tanácsos. Kavicsos a föld, a csákány éle szikrát vet, küldi a hangot, s ráfelelnek a fegyverek. Fölösleges idebolondítani az aknákat. Amúgy is veretnek erősen; a csőszháztól lefelé, egészen a Pásztor-szigeVarga Nándor tig. Csak nem valami támadásra készülnek az oroszok? Szokatlan ez a rakétázás is. Kék, zöld fáklyákat eregetnek át a víz fölött az erdőbe. Áthajlanak egészen idáig, hallani sistergésüket. Megszfnezik szépen a fákat, a havat meg a lapátjaink nyelét, itt a hányott földön, a félig kiásott bunker oldalánál. De hol késik a német? Már régen ideérkezhetett volna. Ha elindult. Ha viszont rossz órában indult, nem ér ide soha. — Szabálytalan, hogy lemaradt tőlünk. Kísérő nélkül még soha nem voltunk ezen a helyen. — Ha valami bajunk lesz, ki felel értünk? — Odanézzetek! Az erdő szélén, ott ahol a teknőscigányok elhagyott kunyhói térdepelnek, néhány alak csörtet kifelé a bozótból. Keveregnek, összeszaladnak, majd szétrebbennek, végül beugranak a szélesebb törzsű fák mögé. — Oroszok! — Végünk van! — Vigyázz, meg ne lássanak! — Már észrevettek. Lopakodnak fától fáig. — Üristen! A lapátok' — Ne nyúlj hozzá! Most már mindegy. És a lapátok, ásók nyele mozdulatlanul marad a hányott föld tetején. Mintha puskák csövei lennének. Azt vehették észre! És közelednek. Ráhasalnak a hóra és másznak... — Ha bevágnak ide egy gránátot ... — úsznak körülöttem a szavak, mint a cigaretta füstje, és én magam is mintha szállnék. Valami láz bódít. Zúgás harsog a fülemben, mint malom alján a víz, s a szavak mint nehéz lapátok merülnek alá és emelkednek ki újra meg újra: ha bevágnak ide egy gránátot... S a malomkerék forgásával elforog előttem az én kis életem. Káprázat. Semmi az. A lapátokról leszédülő vízcseppekben, úgy érzem, minden benne van: minden ami volt, ami nem lesz többé soha, s ami még lehetett volna. Messze járok, de a Ezáguldás nem fáraszt. Csodálkozom. Már túl lennék a nagy titkok sötét kerítésén? Mibe kapaszkodjak? Ludvo szlovák fiú. Az ő nyelvén értenek az oroszok. — Kajdásszál nekik, hogy ne lőjenek, gyerekek vagyunk. Civilek... — Igaz, igaz. Jó hangulatosan Ludvókám, re ríjál — mozdítják mások is a reménység szitáját. — Nye sztrelajtye, tovaris! A szél kicsorbítja a felremegő hang élét — Hangosabban, Ludvókám. — Kiszáradt a szám. — Nye sztri... kapná fői Ludvo szavait Tóth Béla és küldené át a katonákhoz, de valaki meghökkenti. CIVILISZT — Hátha németek. — Lehet És akkor orosz beszédre ... — Nézd, egyikük fölemel ke • dik! Most vágja ide.,. — Civiliszt, civiliszt — kezdtük kórusban kiabálni. A rémület sugallta ezt a szót, amely eléggé oroszos és németes hangzású egyszerre. A bunker aljára vágódtunk. Onnan hangzott az iszonyatos lárma. — Auf! A bizonytalanság ingovónyában a szilárd pontot jelenti számunkra ez az egyetlen, nyomorult szó. Pisztoly van a német kezében. Mögötte hasalnak hátvédnek hagyott társai. Ö meg csak áll és szívja a füstöt. A felparázsló cigaretta fényénél látjuk, csupa vér a tenyere. Ruhája is elrongyolódott. Belezavarták őket a drótakadályba ... Most eltapossa a csikket, ö lehet a parancsnok, mert ránk szól, dolgozzunk. — Dolgozzunk?! — álmélkodunk, miközben megszállta Ludvót az ihlet — Nem lehet kamerád — himbálta meg alázatosan a szavait. Még az orra is a hang ívéhez görbült. — Kő van itt, nézd-e... — markolta elő a bizonyítékot és a tiszt elé lépett — Kavics... Zörög... Csereg mint a vas — és két követ a füléhez emelve egymáshoz ütögetett — Hőren ... Meghallja ruszki szoldák Itt vannak a bozótban. — Nix ruszki! — tört ki a német Ludvo bűvöléséből. — Nix ruszki?! — tört kl a fiú is. — Akkor mért pucoltok ki a gödreitekből!? — Fogd be a szád. Ludvo! Hátha valamelyik megérti! De az intelem már elkésett A parancsnok odakiáltotta a társainak: — Feuer! Üristen! Hol vannak a társaim? V

alami köd tollászkodik, szárnyait emelgetve. Lángok libegnek benne. Fényük tompa, mint átlátszó vízben a megbillenő halak fehér hasa. Napsugarak rezegnek át így a szitakötők szárnyán vagy a szélben a kalimpáló falavelek között Ott... A falevelek között Fény csurog az ágakon. A levelek árnyékot szitálnak a porba, a fűrészbakra, a gyilkos ólom szürke köpenyére, a meszelt ház fehér falára, a kócos kisgyerekre, kinek lába alatt roppan egy száraz ág, megtörve a varázslatot Most köszönti örvendezve fiam a rozsdás vödör ágaskodó, kicsi foglyát Két lábon áll, föl-fölugrik, kapaszkodik börtönében pislogva a béka. Hasonlít Ludvóra, meg rám is egy kicsit: mindannyiunkra, akik akkor éjszaka a pokol fenekén vergődtünk. V

annak, akik hiszik, hogy tenyerünkbe íródott a jövőnk. Csak bele kell néznünk, olvasni kell tudni belőle. Nehéz elhinni. De múltunk, megjárt életutunk letagadhatatlanul, kitörölhetetlenül beleívódik arcunk vonósaiba. Többet mond sokszor a barázda, mint az anyakönyvi kivonat és egy rosszul fogalmazott önéletrajz együtt A tenyér fölött lehet időzni, lehet bogozni az árkokat, néhány percre elénk került ember arcába bámulni illetlenségnek számít. Horváth Dezső fényképezőgépével évek óta gyűjti az élettől megdolgozott arcok mását Nem gyönyörűségnek, tanulságnak inkább. Hiteles életrajzként nemzedékek képbe fogalmazott történelmeként Legtöbbször munkából fölegyenesedő emberek néznek szemközt lencséjével, póz nélkül, keresetlen természetességgel Fiókjában válogatva mutatunk be néhányat képei közül.