Délmagyarország, 1971. május (61. évfolyam, 102-126. szám)

1971-05-09 / 108. szám

VASÁRNAP, 1971. MÁJUS 9. 7 Balázs ELÁRULTÁL Katalin ELÁRULTÁL ENGEM... Hézső Ferenc Csendélet Georgij Podkupnyak FELFOGADAS PONTBAN... — Mikor jössz ma? — Ügyeletes vagyok. Az asszony kilépett az ajtón, s a férfi hallotta, hogy a ház előtt felbúg a kocsi motorja. — Tessék — szólt ki az ajtón, s belépett az első beteg. Idő­sebb férfi volt, panaszkodott, hogy éjjelenként nehezen kapja a levegőt. — Megnézzük Tóni bátyám, megnézzük mi a baj... Így volt a fiatal orvos a falu­ban, igencsak ismert mindenkit. Házuk a falu főutcáján terpesz­kedett, nagy öreg akácok ültek az árokparton. Az apjáé volt, még az öreg orvosé, ő csak beült a készbe, még a rendelőt is ké­szen kapta. A felesége „hozomá­nya", egy röntgen-készülék, ő maga is orvos a szomszédos vá­roska kórházában. Szikár, szemüveges nő. Minden hegyes rajta: a válla, az álla, az orra. Csak szakmai dolgokról le­het vele beszélni, pedig különö­sebben nem is ért hozzá, s La­ci tudja, hogy nincsenek maga­sabbratörő tervei, s élete végéig röntgenorvos lesz talán ugyan­abban a kórházban. Kopogtattak. Az anyja lépett be, hozta a reggeli feketét, forrón és sok cu­korral. Sötétkék hosszú matlasz­szépongyolát viselt, a haját szi­gorúan hátra szorította. Valami­kor szép fekete haja volt az anyjának, de most már kétol­dalt fehér. Laci egyszer azt mondta neki: — Mama, nem vagy te öreg­asszony, festesd be. — Fiam, a mi családunkban tisztességesek voltak az asszo­nyok. Mamának nem lehetett meg­magyarázni a dolgokat. Ez attól van így, mert őt is így szoktat­ták, ebben a polgárcsalédban szigorú belső szokások uralkod­tak, ők alkottak maguknak tör­vényeket. — Fiam — mondta az apja, amikor kijelentette, hogy esze ágában sincs orvosnak tanulni, hanem autószerelő lesz —, én sem akartam soha orVos lenni, de apám azt mondta: vegyem át a rendelőjét. Jó orvos voltam, tisztességesen gyógyítottam a fa­luban az embereket. Itt van a sok műszer, itt a rendelő, akik hozzám jártak, hozzád is biza­lommal lesznek majd. — Ugyan apám, engem nem érdekel az egész. Az öreg orvos akkor két ha­talmas pofont lezavart Lacinak Judittal a megyei kórházban ismerkedett meg. A lány ápolónő volt, apróter­metű és szőke. — Nővér — mondta a fiatal orvos egy ízben —, nem vállal.­ná az éjszakai ügyeletet is? Aliz nővér megbetegedett. — Természetesen doktor — mondta a lány. — Maradok. Ritka-nyugodt éjszaka volt. Semmi sem történt. Talán, ha háromszor szólt a csengő. Judit szaladt, léptei aprókat koppan­tak a folyosó kőkockáin. — Maga mindig ilyen lelkes? A lány felvonta a szemöldö­két. — Miért? Maga talán nem lelkesedik azért, amit csinál? — A fene tudja — mondta a doktor. — Azt hiszem igen. Ne­vettek. Az orvos azt gondolta: nem rossz kis nő, de van benne va­lami divatjamúlt. Nem tudta pontosan, hogy mi. Meg aztán fáradt is volt. A lány éppen kilépett az aj­tón, mély-kék karikákkal a sze­me alatt, vékony ballonkabát­ban. — Már haza? — Két műszak után ... — Várjon. Elkísérem. Judit megvárta a folyosón, s együtt léptek az utcára. — Merre? Gyalogosan vágtak neki az útnak, a lány a harmadik utcá­ban lakott. albérletben, négy­százért. Apró kis szoba volt. egy fekhely. szekrény, egy szék, olajkályha. — Főzök egy kávét. A férfi ledobta a kabátját. Judit jó erős feketét főzött — Maradhatok még? — Persze — mondta a lány. — Ha nem haragszik, átöltözöm. Kékvirágos köntöst vett magá­ra a szekrényajtó mögött. — Kár felöltözni, Judit — mondta a férfi és megfogta a lány vállát... Másnap a kórházkapuban vár­ta. — Eljön velem csavarogni egyet? Judit bólintott, s elindultak a könnyű szélben a városszéli há­zak között. Később, ahogy ez már lenni szokott, beszélni kezdtek róluk. A lányok a kórházban irigyke­dőn, a férfiak cinkos kacsintás­sal. — Pajtás — vágta hátba év­folyamtársa — szerencséd van. Nem rossz kis nő ... — De öregem tévedsz... Ma­gyarázni akarta, hogy ez a lány neki valami mást is, valami sok­kal többet jelent, de látta, hogy kár. — Tudod mit gondoltam? — kérdezte egyszer Judittól. Fel­hős, estébehajló délután volt, ül­tek az ágy szélén, s a lány zsí­ros kenyeret kent uzsonnára. — Vasárnap leviszlek apámék­hoz. — Ne vigyél... — Nem akarsz? — Nem. Mit mondanál, mi va­gyok én neked? — Az igazat. Hogy szeretlek. Hogy feleségül akarlak venni. — El akarsz venni? — Mit gondoltál? Vasárnap korán indultak. Még alig pirkadt, mikor elhagyták a várost. Az úton Laci folyton a falujáról beszélt. Judit még so­hasem hallotta ót így lelkesedni. Ügy látszik — gondolta — sze­reti az otthonát. Elképzelte az öreg orvost és szigorú feleségét. — Meglátod — mondta vidá­man a férfi —, milyen barátsá­gos a mi házunk. És anyám úgy főz, de úgy, hogy ... hm ... — Te haspárti vagy? Ezt nem is tudtam rólad! — Mégis — mondta a lány szorongva, amikor feltűntek a falu első házai — mit szolnak majd a szüleid? Az öregek nem szóltak sem­mit De éppen ezzel a fagyos magatartással adták tudtukra a lánynak, hogy mihez tartsa ma­gát. Ebéd után, amikor az apa átvonult fiával a harmadik szo­bába, hogy beszélgessenek, Judit egyedül maradt. A háziasszony sürgős teendőkre hivatkozva ki­ment a konyhába. Odaátról hangokat hallott. A Laciét — ingerültnek, hangos­nak, az öregét kitartónak, kö­vetkezetesnek. Nem akart oda­figyelni. i Nyílt az ajtó. A háziasszony kávét hozott régi porcelánban, ezüst kanállal. — A férfiak oda­át isszák — mondta, ő maga he­lyet foglalt Judittal szemben. — Régóta ismeri a fiamat? — Vagy fél éve. — Mondja kedvesem, ugye tudja, hogy az efféle orvos-ápo­lónő kapcsolatok nem éppen tar­tósak? Judit felelni akart, de akkor berontott Laci, karon ragadta, felcibálta a székről. Nagyon fel­dúltnak látszott, homlokán lük­tettek az erek, és egészen kipiro­sodott. — Felnőtt ember vagyok! Ebbe a dologba ne szóljatok bele. Nem gondolod, hogy ez nagyon tisz­teségtelen, apám?! — Kisasszony — mondta az öreg orvos — legyen magának több esze. A fiam egzisztenciája... — Ezt bízd rám. Majd én meg­teremtem magamnak. Már kint voltak az udvaron, Juditot szinte belódította az első ülésre, ő maga el sem köszönt. — Mire számítottál? — kérdez­te a lány, amikor elhagyták a falut. — Ékre nem. Erre semmi eset­re sem. De ne félj, a kettőnk dol­gán ez mit sem változtat. Az öregeknek persze eszükben sem volt megbékélni, folyton du­ruzsoltak a fiuk fülébe. Egyszer bemutattak neki egy lányt. Gyer­mekkorukban, mint kiderült, már találkoztak. Egyidősek lehet­tek, Helén is orvos lett. Nem volt szép nő, de jól öltözött, Judit kis ruhái az övé mellett nevetséges holmiknak tűntek. Helén ottho­nosan mozgott ebben a környe­zetben. — Látod fiam, ez a hozzád való nő. Okos. művelt. Ketten együtt, mit összehoznátok... Juditot már nem találta olyan vonzónak. Még elmentek néha sé­tálni, hazakísérte. Egyszer azt mondta neki: — Vehetnél valami rendes ru­hát magadnak... — Miből — nevetett a lány — az ápolónői fizetésemből? Amikor megtudta Helént. sírt egész éjjel. Laci mondta el ke­gyetlen őszinteséggel. Jól esett látni a lány kínlódását. — Szép nő? Mondd, milyen? Szép? — Elegáns. De azt hiszem, nem szép. — Elárultál engem — mondta Judit hajnalban — és megtörölte szemét. Többé nem sírt. T^ci a kórházban tudta meg a hírt. hogy a délutáni ügyelet vé­geztével mérget vett be. Három embernek elegendőt. — Felírok valamit, Tóni bá­tvám. Ha elfogj', újra jöjjön el. Kitöltötte a receptet, az öreg a oénztárcája után kotorászott, ő kifelé nézett az ablakon és ciga­rettára gyújtott. Az esti kártyaparti jutott eszé­be. az agrónómusékkal. meg az állatorvossal. Kiszólt a konyhába, a mamának, hogy készítsen szendvicseket és hűtsön be sört. Aztán kiszólt a váróba, hogy jö­het a következő beteg. Nincs szimpatikusabb és egy­ben sajnálatra méltóbb hölgy cé­günknél MásenykátóL Másenyka, Boidunov osztály­vezető kartárs titkárnője, s szá­ja, ahogy mondani szokták, al­Landóan sírásra áll. Ha csak eszembe jut, hogyan gyötrik nap nap után Másenykát a főnököt váró kitartó ügyfelek, meg a fülsüketítő telefoncsengetések, már borsódzik a hátam. Vala­mennyien pontosan tudni akar­ják, hol van főnökünk, mikor jön vissza, mikor logad a szobá­jában. — Honnan tudhatnám? — hajtogatja majdnem sírva Ma­senyka. — Nekem nem köteles jelenteni, hogy hova távozik, és meddig tartózkodik szobán kí­vül. A várakozástól feldühített em­berek figyelembe se véve Má­senykát, hol óvatosan, hol dur­ván kopognak a főnök ajtaján. — Ej, ej — (akadtam ki latva Másenyka kellemetlen helyzetéi. — Hát meddig mehet ez így" — Mi? — mondta szánté sér­tődötten Másenyka. — Hát ez az egész komédia. A kapitalistáknál nincs ilyen. Erről már a mi sajtónk is irt! Ott a titkárnő mindig tud mindenről: „Smith úr tanácskozáson van. Tizenegy ora nulla nulla perc­től fogad. Ha nem alkalmas az időpont, akkor ezzel a problémá­val forduljon Johnson úrhoz, harminckettedik emelet, első aj­tó balra." Így megy ez ott, Marja Pavlovna! Ez mód felett megtetszett Má­senykának, és a következő reg­gel megállította a szobájából tá­vozó Boldunovot. — Pjotr Szergejevics! — mondta. — Kérem egy percre a türelmét. — Miben állhatok rendelkezé­sére? — kérdezte látható elége­detlenséggél Boidunov. — Nem tudná velem közölni, hogy mikor jön vissza? Annyian keresik, és nem tudok nekik mit mondani. Ez nekem nagyon kel­lemetlen. Ez sehogy sem esik egybe a nemzetközileg ismert já­tékszabályokkal. Boidunov gondolkodóba esett, ö sem akart ebnaradni a nem­zetközi színvonaltól. — Nagyszerű ötlet — mondta — Tíz óra harminckor ilt leszek. Másenykát heves öröm fogta el. — A fonók tíz harminckor fogadja önt — mondta a tele­fonba. — El ne kessen! — önt pedig — mutatott az előtte álló­ra — tíz óra ötvenkor! Az időpontokat a naplójában is rögzítette. Ez a pontosság az eszelősségig lázba hozta az em­bereket. és percenként nézték órájukat. A félfogadás idejére a várószoba úgy megtelt emberek­kel, hogy a csillár együtt táncolt lélegzetükkel. Másenyka a naptárt nézte, es hatalmas cseppekben hulltak a könnyel. Boidunov nem volt se­hol! Na várj csak, kutyaházi — gondoltam magamban, és elin­dultam keresésére. Nagy hévvel tártam ki a főnök párnázott aj­taját, ám szobája üres volt. Az előszobában tolongott a nép, Boldunovnak meg se híre. se hamva. Nekivágtam hát héteme­letes felhőkarcolónk lépcsőfokai­nak. Egyenest intézetünk fő-fő főnökének fogadószobájahoz igyekeztem. Az ajtón kívüli tü­körnél megigazítottam a nyak­kendőmet. hatalmasat csaptam a kilincsre és beléptem. A csillár itt nagyobb volt a miénknél, az égők vakítóbban ragyogtak, es ugy imbolyogtak, mint valami világítótorony. A várószobában egy gombostűt sem lehetett vol­na elejteni, annyian voltak. — Boidunov elvtárs! — kiál­tottam el magam. — Mi szél hozott ide? — hal­lom valahonnan a tömegből főnököm basszushangját. — Várják önt az emberek — kiabáltam át a tömeg morajlását. — ön rendelte őket oda megha­tározott időre. — Tökéletesen tisztában va­gyok vele — mondta Boidunov. De engem is időre rendeltek ide. Mégpedig kilenc óra negyven percre. Várok és kész. Ebbe meg nem lehet belehalni... Fordította; Sigér mm Simái iháiy ENEKEK ÉNEKE Veress Miklós /öldfatyol zőldmenyegzö május le menyasszony-május nászajándék-virágok sokszoknyás nyoszolyó-fák színekkel föipántlikázott vőfélykalapok a szélben május te menyasszony-május megáradt tükreid előtt Öltözz nekem mezítelenre míg zeng az ég-föld lakodalom pipacsba jázminba szökj ki velem mindig-voll szeretőddel még meggondolhatod május szagosak vagyunk paráznák még visszaadhatod a gyűrűt szerethetsz czerkarátos szorítással inás-menyasszonya-május meg meggondolhatod szerelmem szól a zene a zöld zene táncolhatunk az idő ellen mégegyszer a forgó ég alatt összeszédülni zuhanásig lehelj mégegyszer rózsát a számba gyönyörűséges pirosat "rzékek évada ifjúságom 'üzes vagyok szirmaim vissza peregnek a múltból virágzóm MÁJUS FÜVÉBEN Uanyatldólve a fűtek tengerében csak az ember látja az eget Arcát szarkaláb cirógatja szépen kezén egy katica lépeget Csak ő Hisz olyan vedtelen mikor hátára fekszik — bármi állal abban nem az a félelem hogy az örömnek ellenállhat haláltól retteg s védi ügyetlen kapalózással megfordult magát s földhöz nyüszítve visszarettci ha kitárt messzeségbe lát Hanyattdőlve a némaságban csak az ember nézi az eget szemében táruló virág van kekké eszmélő döbbenet mintha öröktől itt feküdne mocsokban vérben ölelésben belcindázva földbe fűbe túl a halálon születésen mintha ölve ölelve öletve mintha clhagvott harcmezőn mintha a mindig-mült jelenbe peregne át akár a könny De ö — inosolv örömmé lob** éggel és fénnyel van tele Orgonanyito májusokban ringatja füvek tengere

Next

/
Oldalképek
Tartalom