Délmagyarország, 1971. május (61. évfolyam, 102-126. szám)

1971-05-30 / 126. szám

VASÁRNAP, 1971, MAJÜS 35. MAGAZIN Sz. Lukács Imre Moldvay Győző REGGELI FÉLELEM Mindig keresek valakit, és mindig, mindig mialkat, vagy csak az elvesztett régit, kivel a reggel rám virradt Kitdl elfutni nem tudok, ki rámbogozta úgy magát, csomó hátán egy új csomó, amit kardél se vághat át Mindig keresek valakit, de félek, hogyha meglelem: könnyű tollam leválik mind, földre szegez a kegyelem. Érett diója Jóllakat eltelnek csönddel tagjaim, s kikötni többé nem tudok az éjféli hold partjain. EBÉD A belügyminiszter 1894. április 26-án az egész Alföldre elrendelte az ostromállapotot Betiltott minden május l-l felvonulást és gyűlést Az előző év is ínséges volt de ez még megtetőzte. Silányan fizetett a föld, a munkások nem tudták megkeresni a télire való élelmet sem, a nincstelenség, az éhezés nagy méreteket öltött Hódmezővásárhelynek és környékének szegényel az éhhalállal küzdöttek. A belügyminiszter nagy jóságában háromezer forintot ajánlott fel a könyöralapból, ami alamizsnának is kevés volt A különböző lapok gyűjtést rendeztek. Szegváron az éhínség elkerülésére népkonyhát állítottak fel; Károlyi Sándorné grófnő és a kormány adományaiból. Ezt a munkások megalázónak tartották. Szőke János 400 aláírással ellátott levélben kérte a közös étkezés eltörlését „Könyörgünk a méltóságos úrhoz, hogy ne tessék számunkra azt a közös étkezést elrendelni, hanem a lisztet mindenkinek kiadatni. így a szégyen pírja nem borítaná annyira orcáinkat, úgyis nagyon fáj, hogy — amit nem reméltünk — bő termésű Magyarországon ilyen szomorú napokat érünk —, de ezt mind az uradalom tisztjeinek és a mérnököknek köszönhetjük. Ez a munkások sokasága, ezek a milliomok tartják fönn a világát az uralkodóknak és a tisztviselőknek! Ezek őrzik az uralkodóknak birtokait. Es mit kapnak belőle? Szegénységet, nyomorúságot és éhséget. Mintha nem is egy isten teremtett volna bennünket! ... Rongyosak vagyunk uram! Gyerekeink mezítláb szaladgálnak. Mi, apák, szomorú arccal, könnyes szemekkel nézzük, hogy a jobb módúké föl vannak öltöztetve, o mienk meg Lázár." 1930-as évek, Borbás József, a makói Lenin Tsz elnöke, emlékeiből: — Mi, gyerekek, ínségkonyhára jártunk. Elöl voltunk, a kanál betűzve kabátunk gomblyukába, hátul a tarisznyán, vagy kezünkben a piros kotla. Hármasával dúródtunk, mint vályúhoz a malacok. Az asszonyokra úgy néztünk, mint az istenekre, hiszen 6k ott fizetést kaptak. Egyszerű lélek volt valamennyi, a mi fajtánkból, ma is felvillan előttem a Patkós néni arca. De ők fizetést kaptak. — Sorba ültettek a fapados asztalokhoz, a kecskelábas asztalokhoz. Hetenként háromszor mértek puliszkát, meg híg, hideg löttyöt, nem nagyon szerettem, mégis pillanatok alatt befaltam. A babgulyás, ennél finomabb, igazán nem lehetett semmi sem. Hozzá szelet kenyér. Abbóil csak csipegettünk, kellett otthonra is. Öröm volt, amikor egy-egy darab kenyeret hazavittem. Irgalmas isten, micsoda napok voltak! — Akinek szülei malacocskát vágtak, az már nem jött. Szégyellte volna. Lenézett bennünket, az iskolai padban odább húzódott. Mintha leprások közé keveredett volna. Elgondolom mostanában sokszor, ha fiatalokra nézek, tudják-e egyáltalán, ml az a kukoricakenyér. A málé, a görhe? A száraz kenyérhéját lelocsoltuk vízzel, s ebből falatost ettünk, összefut a szájamban a nyál, most is, mert akkor az finom eledel volt. 1952: — Akkoriban vízgépészeti vállalatnál dolgoztam, lemezlakatosként Három műszakban. Egész nap járt kezünkben a nagykaiapács, ütöttük, püföltük a vasat. Kemény munka volt. Hajnalban indultam el, g hatkor kezdődött a délelőtti műszak. Sohase vittem ennivalót. Otthon se ettem. Szüleim nagycsaláddal éltek, szegényen. Minden délelőtt a húgom sorbaállt kenyérért. Jegyre adták. Amikor megkapta a porciót, hazaszaladt vele anyámhoz, vágtak le két vékony szeletet, s vékonyan bolti zsirt kentek rá. összeborították, újságpapírba csomagolták. S hozta utánam az üzembe. — Délben mindig „dudált a gyár". Leültünk a zsíros, olajos satupadokra, kibontottuk a táskákba, szatyrokba rakott elemózsiát. Előtte benzines ronggyal megtörölhettük „elfeketült" kezünket, szétnyitottuk a bicskát, s megettük az ebédet Hónapokig nekem mindig csak a két szedet rsiroskenyér jutott. Napjainkban. A mórahalmi Vörös Október Tsz miniterületen gazdálkodik, mindössze 110 tagja van. Nem tartanak üzemi konyhát Ki, hol ebédel. Kit hol ér el a dél. A központból legtöbben hazajárnak elfogyasztani a levest, a húst kinek mi adódik. Néhányan a kisvendéglőben étkeznek rendszeresen. A növénytermesztők „tarisznyából". Szalonna, kolbász, kenyér, ez a leggyakoribb, a legállandóbb eledel. A balástyai Móra Ferenc Termelőszövetkezetben, a központi majorban is szertartása van az ebédnek. Tavasz óta a szerelők az udvaron falatoznak. Megnyitják a vízcsapot lemossák kezükről a koszt, piszkot és előveszik az otthonról hozott csomagokat Bartucz István aznap ebédre szalonnát, kolbászt, zöldbabfőzeléket hozott Ezt mondta: — Tudom, hogy mennyit eszek, ezért hát reggel fél hatkor annyit is csomagolok. Vacsorára marad a főtt étel. A tésztát nem szeretem. Hetente kétszer kell elviselnem. A többi nap húsos nap. Az éhezést nem ismerem, nem tudom, mi az. Dalos Pál ebédre kolbászt, szalonnát kenyeret hozott Télen kakaót és teát is pakol. 0 idősebb. Nem szívesen emlékszik az ötvenes évekre, amikor sorbaálltak a kenyérért bizony más volt akkor az ebédek hangulata. Jójárt Sándor — képünkön falatozik — ebédre húskonzervet fogyasztott Ebben a gazdaközösségben nem rég adták át az üzemi konyhát. Tiszaszigeten a Búzakalász Téeszben a kertészeti telepen, az üvegházakban találkoztunk az ebédelőkkel. Kenyér, szalonna, kolbász, hozzá hagyma, ez tette ki a déli menüt. Az asszonyok bizonygatták, este főznek, s abból marad reggelre is. Leginkább húst mert az jó laktatós, s ha sütik, vagy kirántják, másnap is fogyasztható. Tápén a Tiszatáj Termelőszövetkezetben modem ebédlő áll a dolgozók rendelkezésére. Minden délben fényesen megterítenek, mint a szállodákban. A mellékhelyiségben hideg-meleg vizes vízcsapok, törülközők. A konyhában tisztaság, kényelem. Pazar berendezés, s pazar a kiszolgálás is. Az asztalokon tányér, kés, kanál, villa, jó érzés itt elfogyasztani az ebédet. Amellett ízletes és olcsó, a menű változatos, második fogásnak majdhogy mindennapra húst tálalnak. A kübekhazi Sarló-Kalapács Tsz tagjai eljutottak már a messzi Abbáziába. Csodálatos táj az Adria mellett. Ragyogó, tiszta szállodában, fényűző étteremben terítettek meg ott ebédhez. A felszolgálás kitűnő, elegáns, volt, bő választék, kifogástalan minden. Félszegen ültek a parasztemberek az asztaloknál, jónéhányan bizony bátortalanul kezelték a villát, kést. Nem nyúlt senki cigarettáért. Megilletődve, csendben várták a felszolgálást. Előkeűő pincérek hozták a levest, kanalak csörrentek. A második fogás sült volt, mutatós körítéssel. A villát jobb kézben tartották. Előkerültek a jó szolgálatú bicskák is. A pincérektől senki sem rendelt, senki sem érdeklődött Fel-felsikoltött egy kés, egy villa. Elnéztem őket s elégedett voltam, igazán boldog. PSanoluak élni. Palásthy Szöréna Már előbb közölt színházi estek, emlékek sorozatában olyan országos hírűvé vált Pesti színészek emlékeztek vissza szegedi éveikre, akik innen indultak és váltak érdemszerűen elismert, kiváló művészekké. Az alábbiakban még két művész Szegeddel kapcsolatos visszaemlékezéseit adjuk közre. Alfonzó A Vidám Színpad társalgójában beszélgettem ezzel a nagyon komoly művésszel, Alfonzóval (polgári nevén Markos József), aki a színpadon valóban ezt gyakorolja, hogv „a humorban nem ismer tréfát", és mint a legtöbb komikus és humorista: az életben nagyon komoly. Ez a kitűnő párod ista, akinek minden szaván, mozdulatán derül a közönség, most nagyon meghatódottan beszél: — 1945 januárjában, négyévi bujkálás és szenvedés után kerültem Szegedre Pezsgő életű várost találtam. Tudod mit jelentett akkor emberek között embernek lenni?... Elmentem a fürdőbe, ahol a kádban igazi meleg volt. Itt éreztem először melegséget, mely végigkísért egész szegedi tartózkodásom alatt. Akrobatikus táncosnak szerződtem a színházhoz, első fellépésem A mosoly országában volt A tenorszerepet Pataky Kálmán énekelte! De játszottam prózai szerepeket is. Soha nem fogom elfelejteni Szegedet, nemcsak azért, mert itt juthattam ismét színpadra, hanem azért is, mert itt láthattam és hallhattam Beregi Oszkár feledhetetlen Hamletjét, és én is játszhattam ve'e ebben az előadásiban Rosenkrantzot alakítottam. Ekkor vált bennem súlyossá Beregi hangján keresztül Shakespeare minden szava. Szeged jelentette számomra ncgy év után a kulturát, a szegediek nyugalma, szeretete és bölcsessége adta vissza az emberségbe vetett hitemet, a szegedi dóm tornyának szilárdsága adott biztonságot és a szegedi emberek színházszeretete és hozzáértése volt az első lépcsőfok ahhoz az úthoz, amely igazi művészi munkához vezetett.. Meséljek még a Tisza-parti halvacsorákról. a tiszai halászokkal való filozofikus beszélgetésekről, az újszegedi sétákról, melyek mind felejtetni tudtak olyan dolIllusztráció gokat, melyekre nem szívesen emlékezik vissza az ember? Ügy éreztem magam ott, mint aki egy hosszú. reménytelen betegség után felgyógyul... Lakatos Gabriella Az Operaház kiváló szólótáncosnőjével csak telefonon tudtam beszélni, s akkor is úgy, hogy villája kertjében levő fürdőmedencéjéből hívták a készülékhez. — Ne haragudjék, hogy enynyi ideig várakoztattam — mentegetőzik —, de ebben a hőségben a ráérő időm legnagyobb részét a vízben töltöm. Szegedi emlékeimről rosszat is, meg jót is mondhatok. No, de hát ezeket a rossz emlékeket nem közvetlenül Szeged, vagy a város közönsége idézte elő, hanem inkább a körülmények. 1945-ben, nem sokkal a város felszabadulása után kerültem a szegedi színházhoz, amikor az országban először ott játszottak színészek. Eleinte alkalmi műsorokon léptünk fel, s így sok alkalom nem adódott a szereplésemre, mert hiszen akkor még balett nem szerepelt a színház műsorán. Fűtetlen lakásban laktunk, és a színházban is fagyoskodtunk, de mégis lelkesen végeztük dolgunkat. Jelentősebb fellépésem — folytatja — a Carmenben volt, de ott is csak a második felvonás korcsmajelenetében adtam elő egy táncot, az asztal tetején, míg a harmadik felvonás nagy táncjelenetében a szólót Bartos Irén és Zsedényi Kálmán táncolták... No, de beszéljünk a kellemesebb szegedi emlékekről. Nagyon szívesen emlékezem vissza a Párizs lángjai szabadtéri előadásaira, amikor végtelenül megszerettem azt a várost, és mindig a legkellemesebb emlékekkel gondolok a nagyon lelkes szegedi közönségre, a Tiszára, a Szőke Tiszára, és azokra a csodálatosan szép előadásokra, amelyek reám, mint szakmabelire, felejthetetlen élmények maradnak. Jenő István SZÍNHÁZI EMLÉKEK