Délmagyarország, 1971. május (61. évfolyam, 102-126. szám)

1971-05-16 / 114. szám

TABÁMKAP, IMI. MAJUB t«. T Ökrös ELLENŐRIZLászló HETETLEN MŰVÉSZET ? Palásthy Szórend Illusztráció Sós AZ ALKOTÁS A legnagyobb mű gyáva dadogás csak, a szó gátolja, véső, hangjegyek. Szobor vagy kép: hogyha hajnaltájon a nap csókjával párzanak hegyek. Muzsika: ha erdőt tarol le a szél. Ha szarvas hívja párját valahol. Ha puszta fölött délibáb henyél, vagy haris szól lenge nád alól. A vers, a dal, a kép viseltes ruh Idő koptatta, foltozott, szakadt. Az igazi, a ki-nem-mondott mű az, mi a művészetben sírva bentmaradl. Bármi legyen is a véleményünk a művészet közérthetőségéről, nyilvánvaló, hogy a mai művészet szinte naponta produkál olyan alkotásokat, amelyekhez a közönséget, hogy úgy mondjuk, „fel kelj emelni". Ilyen esetekben hiába gondoljuk, hogy a művészek helyes maga tartása mégis csak az lenne, ha közérthetőbben, hagyománvosabban fogalmaznának. Az érthetetlennek látszó művek itt vannak, a közönség találkozik velük, s ha azt akarjuk, hogy a nézők, olvasók, hallgatók kapcsolatba is kerüljenek ezekkel az alkotásokkal — s miért ne akarnánk —, tudomásul véve létezésüket, arra kell törekednünk, hogy valahogy közelebb vigyük őket a közönséghez, S ez csak egyetlen módon, úgy lehetséges, ha beszélünk arról, ami a nézőket, olvasókat, hallgatókat leginkább zavarja a megértésben. Legutóbb az új Jancsó-tüm, az tgi bárány vetítésén találkoztam — hallgatva az előadás közben elhangzó megjegyzéseket — a mű és közönsége közötti szakadékkal. Nem azon folyt itt a vita, hogy mit ér a film, mi a tényleges esztétikai értéke. A nézők jó része az elemi megértés lehetőségét tagadta, s valóban, ha ebben ós sok más hasonló dologban nem értjük meg egymást, egész egyszerűen értelmetlenné válik az ilyen filmek vetítése, az ilyen könyvek kiadása, az ilyen tárlatok rendezése. Aki az Égi báránytól „mozit" várt a szó konvencionális értelmében — s a nézők többsége nyilvánvalóan ezt várta — az csalódottan és elégedetlenül állt fel a vetítés végén székéből, mert nem értette, miről is van szó, s tulajdonképpen még azt sem tudta, mit látott. Felvetődik persze a kérdés, van-e értelme az olyan művészetnek, amelyhez csak Ilyén nehézségek árán férkőzhetünk közel, amely nem fogadható be azonnal, az első találkozáskor. Kétségtelen, ezen a kérdésen hosszasan, és nem is haszontalanul lehetne , vitatkozni. Minden ilyen vita végeredményét befolyásolja azonban az a cáfolhatatlan tény, hogy Ilyen művek, akár tetszik, akár nem, vannak, sőt, elég régóta vannak. Szembe kell nézni velük és következményeikkel. De mi ennek az egész vitáSárköri Sándor A bányászok kifelé tódultak a kapun. Kiss János is ott lépkedett kényelmesen. Meg-meglökték a jobban sietők, de ő ügyet sem vetett rájuk. Arcán boldog mosoly bujkált, amint megtapogatta a pénzt a zsebében. Mosógépet vásárol ma. A pénz megvan, még csak fél három — nézett az órájára — Idő van bőven. Már elképzelte, milyen jól illik a vajszínű gép a konyhabútorhoz. Molnár segédvájár szava megállította. Öblös hangja csak úgy dördült a fekete bajuszfüggöny alól. — Na, János, nem öblítjük le a port egy sörrel? — szólt és feleletet sem várva, gyengéd erőszakkal tuszkolni kezdte Kisst a vendéglő felé. Kiss megállt egy pillanatra. Idő lenne rá — gondolta —, de nem, nem, vár az asszony ... — Mi lesz? — lépett melléjük Kasznár, egy idősebb csillés. — Egy sór nem a világ — szólt és megindult, a másik kettő most már szótlanul követte. A pult előtt Kiss kikötötte, csak egy kört isznak. A másik kettő bólintott. A csapos máris eléjük tolta a három korsót. Az ital habja kívánatosan púposodott. szinte beborította a korsót. Mindhárman — ahogy sörrel szokás — odakoppantottak egyet a bádogpulthoz, aztán szomjasan nyelték a habos italt. Ahogy a fejüket hátrabillentve ittak, az arcuk helyett csak a korsó látnak a lényege? Mi zavarja leginkább a közönséget az Ilyen típusú müvekkel való találkozáskor? Mellőzve most. a részletes eszmefuttatást, azt hiszem, az itt 3 legfőbb gond, hogy ez a fajta művészet kicsúszott a közönség ellenőrzése alól. A hajdanvaló időkben, a századforduló tájékán, a közönség legfőbb mércéje a műalkotások megítélésében a hétköznapi tapasztalatokkal való összevetés volt. A műveket a mindennapok tapasztalatai hitelesítették. A közönség tudta, milyen egy híd. tudta, hogyan vall szerelmet egy házmester és egy orvos, s ha egy képen hidat látott, vagy egy színdarabban szerelmi vallomásokat hallott, könnyű dolga volt, a látottakat és hallottakat saját tapasztalataival szembesítette. Az értéket végül is ez az összehasonlítás határozta meg. A mű attól függően tetszett, vagy nem tetszett, hogy egyezett-e ezekkel a tapasztalatokkal. Ha a híd nem hasonlított az Igazi hidakra, a kép nyilvánvalóan nem tetszett, mint ahogy az sem tetszett, ha egy orvos nem úgy viselkedett szerelmi vallomás közben, ahogyan a néző ezt sokféle ismerete alapján várta. Régen könnyű dolga volt a közönségnek, s ma azért nehéz, mert ennek az összevetésnek-ellenőrzésnelc a lehetősége a modern művek bizonyos fajtájánál megszűnt. Innen a zavar. A közönség még nem találta meg az ellenőrzésnek Újabb, olyan módszerelt, amely ennek a művészetnek megfelel. Hogy mindezt egy példával tegyük világossá. Idézzük Picasso világhírű képét — az 1937-ben festett Guernicát Mint ismeretes, ez a kép a spanyol polgárháborúban a fasiszta repülőgépek által elpusztított kisvárosnak és harcoló hőseinek állífc emléket. A művészettörténet hagyományos fogalmaiban gondolkodva azt mondhatjuk róla, csatakép. Mint ahogy az is. Csak éppen nem a tradíciók szellemében készült, összerombolt, égő házak, menekülő emberek és halált hozó repülőgépek is lehetnének a képen, s ha' Picasso ezt festette volna, a nézőknek könynyű dolga lenne: összevetnék a köznapi valósággal. Picasso azonban erre az ellenőrzésre nem ad módot: híres „csataképére" egészen mást festett. Mint tudjuk, emberi és állati torzóCSIBUK szőtt. A hab egy pillantra árulkodón ottmaradt szájukon. Mo1 nár szörtyölgette legtovább a hívatlan bajuszdiszt. A másik két ember csak úgy kézfejjel tisztította meg a sör bejárati útját. Molnár a szeme sarkából villant egyet, s a résen álló csapos máris odapenderített újabb három korsót. Kiss rosszalló pillantására barátságos hátbaveregetéssel válaszolt és máris koppantak, emelkedtek, gyorsan ürültek a korsók. A harmadik kört — itt mór Kiss nem tiltakozott — Kasznár kérte. A pult körül lassan gyülekeztek az emberek, a poharak gyorsan ürültek. Kissék közben már egy asztalnál ültek, ahová még többen is telepedtek. Vidám volt a hangulat. Kiss az órájára nézett. — Hová sietsz? Még csak negyed négy, van idő — hangzott innen is. onnan is. Kiss János jól érezte magát, de a megivott sör is marasztalta. Csibuk, aki a szája szögletében örökké ott lógó pipájáról kapta a nevét — ismert alakja volt a környéknek — megállt egy kissé távolabb az asztaltól, majd — mintegy véletlenül — közelebb sodródott. Némán figyelt, apró ravasz szemével felmérte az emberekel. Odabiccentett Kissék felé, akik visszaköszöntek. A pulthoz lépett, valamit súgott a csaposnak az asztal felé intve. Az cinkosán kuncogott. Mire újra az asztalhoz lépett, új korsók álltak az asztalon. A habjuk kissé kat szétdarabolt, megmerevedett testeket és végtagokat, kiáltozó, eltorzult arcokat, négyszemű, négyszarvú bikákat. Guernica bombázásának külső képéből semmi sincs a festményen. Picasso nem ezt festette meg, hanem az esemény lényegét, az iszonyatot, a fasizmus világpusztító hatását. Ezt festette, és ezzei ki is vonta a képét az ellenőrzés hagyományos módszere alól. Ezt a képet nyilvánvalóan értelmetlen aszerint megítélni, „hasonlit-e" Guernica bombázására. Üj filmjében, g dolgok lényegét tekintve, ezzel a módszerrel dolgozik Janesó Miklós is. A ' film ugyan sajátos műfaja-ter- j mészete miatt sokáig alkalmat- : lannak tűnt ennek a módszer- ; nek az érvényesítésére, hiszen kapcsolata a valósággal minden más művészetnél közvetlenebb: csak azt képes'fényképezni. Nem Jancsó volt az első, aki oizonyította, hogy a módszer >rvényesítése ennek ellenére i3 tehetséges. Az Égi bárány arra példa, hogy a film is kivonható a közönség ellenőrzésének hagyományos formát alól. Semmire sem jutunk, ha a filmet azokkal az ismeretekkel — hétköznapi tapasztalatokkal vetjük össze, amelyek 1919-ről, a fehérterror időszakáról bennünk élnek. Gondoljunk például arra a jelenetre, amelyben a csoportba terelt népet a tömegsírba vezetik. A valóságban nyilvánvalóan nem így történt ez, nem így bonyolódott le. De ezt nem tekinthetjük hibának, mert ahogyan a Guernica sem csatakép, az Égi bárány sem történelmi film. A rendező a fehérterror irracionália. misztikus vonásairól beszél, az erőszak abszurd logikájáról. ' Azt jelentené ez, hogy ez a művészet végképp és reménytelenül ellenőrizhetetlenné vált? Hogy nincs mód értékének eldöntésére- mégha tarozására ? Nyilvánvalóan nem. Arról van szó, hogy ehhez a művészethez másféleképpen, más módon kell közelednünk. Nem a valóság külső képével, hanem lényegével kell összevetnünk a műveket. Igaz-e, amit az alkotás a világról mond ? — ez a kérdés jóval nagyobb szerepet kap a mai, mint a régebbi művészet értékelésében; ott a kimunkált részletek sokszor feledtették. hogy a művész nem a lényegről beszél. S azt kell vizsgálni továbbá, hogy a műalkotás eszközei alkalmasak-e a kiválasztott ; lényeg gondolati és hangulati j kifejezésére. Ez persze egyáltalán nem könnyű. De ez az egyetlen út ahhoz a végső gélhoz, hogy a ma még ellen őrizhetetlennek látszó művészet ismét ellenőrizhetővé váljék. csapott volt, középen lyukas, és a sor szép világos színe sötétebbre változott, mint amikor rummal „bélelik", ahogy tréfásan szokták mondani. De erre most senki sem figyelt. Az ellenállás végképp megtört. Az arcvonások megkeményedtek, a kezek szögletes mozdulattal hajtották fel az Italt. Mint, akik valami elkerülhetetlenre várnak, valamire, ami elől nincs menekvés. A Légzés gyorsabb, zihálóbb lett, türelmetlen, kapkodó mozdulattal itták az újabb rumos sört. Az üres poharakat kiszorították a teli poharak. Most már gátlástalanul lódították magukba a rumos sört. Egy pillanat szünet következett. Csibuk, mint a bűvész csempészte az asztalra a kártyapaklit. Gépiesen vették fel a lapot és fogadták el a Csibuk adta bankot. — Adok! — hangzott ködön át Kiss fülébe. — Kér! — szólt elváltozott ingerült hangon és az asztalra csapott. — Kilenc! — hangzott Csibuk felől. A piros hasú szazasok mintha életre keltek volna, szemrehányóan néztek Kissre, de az ügyet sem vetett rájuk. Csendes csuszszanással jártak a lapok, izzadtak az arcok. Molnár bajsza mint az ázott macskaszőr csüngött az orra alatt, szeme meredten nézett. Kasznár csontos ökle vágódott az asztalra. — Kér! — Ad! — surrant a SZÓ a pipa mellől, nagyot pöffentett és a sűrű pipafüst egészen eltakarta arcát. A lámpák kint és bent is régen kigyúltak, a teremben mégis félhomály voit a füsttől, sűrű volt a levegő az emberi párától és a szeszgőztől. A karok emelkedtek, sülylyedtek amint felemelték meg letették a lapokat, a szájak egyegy vesztésnél, gyenge lapnál szitkokat mormoltak. A füstgomolyag furcsa démonokat rajzolt a játékosok feje köré, de azok mit sem láttak, eltorzult arccal markolták a koszos kártyát. Csibuk mint a megelevenedett ördög, rángatta akaratukat amerre akarta. A pénz egymás után bújt elő engedelmesen az asztalra. Csibuk olykor engedett a szorításból és egy-két osztásra átadta a bankot és ilyenkor „rabolt". Hanyag mozdulattal, mint papirrongyokat tömte zsebbe az izzadt bankókat. Egyszer — mikor Kiss nyert egy nagyobb tételt meg is jegyezte — leereszkedően —. jól megy a lap szakikám. Kiss rábólintott és mohón seperte be a pénzt. Aztán ismét Csibuk a bankos. — Adok... Kérek . Adok . Kérek... cserélődtek a rövid szavak. Kegyetlen kopogással pattogtak, röpködtek ide oda . Csibuk újra nyer. Aztán újra nyer.. Most már nem is hangzott egyéb szó. — Ad! — Kér! — Ad! — Ker' A részeg emberek meredten, alig figyelve csúsztatták a lapot. Vettek, gusztáltak, fizettek. Már csak Csibuk és Kiss játszott. A többiek mint egy halálos viadal nézői, ködön át figyeltek kifejezéstelen szemmel. A fejek előrebukva nézték a lapváltást. — Ad!... Ker... Ad... Kér Kiss az utolsó százasát fektette az asztalra, kezével tiltóan védekezve takarta el a piros pénzt. — Ad — sziszegte Csibuk. — Kér — horkant Kiss, alig hallhatóan és szeme mint az eszelősé, meredt Csibuk kezére. Az lassan csúsztatta a lapot. Kiss felemelte. — Még.. . — lassan csúsztatta szét a két lapot. — Még... — most már meg sem nézte. Csibuk húzott — öt! — vágta ki. — Kettő — csapta fel Kiss reménytelenül a lapot. Csibuk várakozva nézett. Aztán magához húzta a pénzcsomót. A füst gomolyba gyűlve fekete felhőként megállt az asVtal fölött. Kiss úgy últ ott. mint akiből elszállt az élet. — A mosógép — motyogta — a mosogép ... — Most.. . mintha igen ... Igen . . . A füsfelhőben egy mosógép formáját vélte látni ködös szeméve) — Megvan! — ordította magánkívül és a részegek tétova mozdulatával kapott utána, hogy megfogja. Kaszált a levegőben, mire a füst szétoszlott. Keze a semmit markolászta. — Itt volt! Itt volt... — suttogta maga elé, aztán erejét vesztve a szekre zuhant, majd az asztalra borul " okogott. Néhány pohár fe'clőlt. A megdermedt csendben csak Csibuk pipaszortyogása hallatszott. Az utolsó tétet piszkos kártyájával egybefogva gyűrte zsebre és mentegetőző mozdulattal eltűnt az ajtónyílásban.