Délmagyarország, 1971. április (61. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-18 / 91. szám

VASJÖÖfAB, I9TL APRIUS 18. 11 Ábrahám Ambrus akadémikus AZ ÉLETTUDOMÁNY FELLEGVÁRA Nem én vagyok a névadó. Nem ái neveztem a magyar biológia fellegvárának azt a nagy és szép épületeit, amely alig három esztendő leforgása alatt nőtt ki a földből, az újszegedé park délkeleti oldalán, a hajdani városi kertészet helyén. Ki volt az, aki ezt a felette megtisztelő nevet ajándékozta ennek az impozáns és nagy jövő előtt álló intézménynek, nem tudnám megmondani. Még csak azt sem, hogy megérdemli-e. Erről majd csak az el jövendők során esik és eshetik szó, akkor, amikor a hazai és nemzetközi kritika mérlegén megmérettek es súlyosnak találtattak azok a megállapítások, amelyek Itt születtek, és amelyek a biológiában felvetődő alapproblémáknak á megoldásánál használhatóknak: bizonyultak. Megjártam Európának sÉnts minden országát, sőt némelyiket többször is. Voltam Indiában és Amerikában: 26 nemzetközi kongresszuson, illetőleg szimpó. ziuman és tudományos rendezvényen vettem részt, és ezeken az idegrendszer szerkezetére és működésére vonatkozó vizsgálataim eredményeiről 42 élőadásban számoltam be. Az összejövetelek és kongresszusok során bőven nyílt alkalom arra, hogy mindenféle nemzetiségű és fajtájú emberekkel megismerkedjem, és velük a szakmám területére eső kérdésekről elbeszélgessek. De emellett arra is bőven adódott idő és alkalom, hogy meglátogassam és alaposan szemügyre vegyem azokat a munkahelyeket, laboratóriumokat és intézeteket, amelyeitbői a nemzetiközi tudományos folyóiratok tartalmukat és tartozékaikat kapják, amelyekben az élettudomány nagy problémái bonckés alá kerülnek és a titkokraL, amelyek látó szemünk és gondolkodó elménk ©lőtt eleddig .láthatatlanok, és érthetetlenek maradtak, lassan-lassan kezdenek. lehullani a leplek. És ahogy , ezeket néztem és a szakmám területére vonatkozólag összehasonlításokat végeztem. azzal, amit idehaza csinálunk, mindenütt és minden esetben jóleső . érzéssel és büszkeséggel kellett megállapítanom, hogy jó és megbecsült utakon járunk. A nemzetek nagy találkozóin lemaradást. nem észleltem sehoL •soha és senkivel szemben. Külföldi, útjaimon, amelyekre, az esetek legnagyobb részében a . magam megtakarította aprópénaecskéken szántam rá magamat, a hallottakat és a látottakat mindig hárojn szempont szerint ítéltem meg. és a véleményemet ezek alapján formáltam meg. A szempontok kialakítására egy beszélgetés adta meg az alapot, amely első külföldi utam alkalmával Jénáiban, az egyetem állattani intezetében köztem és az intézet igazgatója, Plate professzor között imigyen folytatódott le. „Nem fog tanulni nálunk semmit" — szól hozzáim Pláte mindjárt a bemutatkozás után, mire én. aki akkor a budapesti tudományegyetem adjunktasa és magántanára voltam, a következőképpen válaszoltam: „Én nem is alcarok tanulni semmit, hiszen az alaptájékozódásokat egyformán a nemzetközi szakirodalomból szerezzük. Én csak azt akarom Ütni, hogy önök mit csinálnak, azt amit csinálnak, hogy csinálják, és mivel csinálják." Ez a három szempont maradt továbbra is az a szemléleti forma, amfely későbbi nemzetközi tudományos érintkezéseim során vezéreszmém és vezérelvem maradt. Mit, hogyan és milyen műszerekkel ? És azt tapasztaltam, hogy a két első tekintetében sohasem volt elmaradás, sem lemaradás. Mindenütt és mindenkivel egyenlő félként beszélhettem, tárgyalhattam, vagy ha erre is szükség volt, vitatkozhattam, mert az idegrendszer kutatása ebben a vonatkozásban is bőséges teendőket adott. Volt azonban valami, amiben alul kellett maradnom és ez a harmadik volt, a műszer. Ebben a tekintetben még az Indiával való összehasonlítás során is azt kellett látnom, hogy a kutatómunkám végzéséhez használatos anyagok elégtelenek, a műszerek hiányosak és elavultak. Azt, amit szorgalommal, ügyességgel és agyhasználattal el lehetett végezni, azt magam is megcsináltam úgy, mint bárití más túl a határokon, sőt az esetek legnagyobb részében ennél sokkal jobban. De azt, amihez drága anyagokra, és bonyolult műszerekre volt szükségem, másoknak kellett hagynom. Budapesten, egyetemi adjunktus koromban, amikor tíz esztendőre terjedő összehasonlító szövettani előtanulmányaim után az idegrendszer kutatásába kezdtem, a vizsgálatokhoz szükséges festékeket a magam pénzén vásároltam, és műszerhasználatra más intézetekbe jártam. Amikor Szegeden, a Tanárképző Főiskolán, tanszékemet elfoglaltam, a laboratóriumban három teljesen üres szekrényt, és a különben egészen rendes dolgoaóasztalan. •szintén üresen, két poros üveget találtam. Mindent, amire vizsgálataim elvégzéséhez szükségeim völt, .koldulással" szereztem, rendesen pedig úgy, hogy más állami intézetektől kölcsönkértem, hol ezt, hol azt és nem adtam vissza, sem ezt, sem pedig azt Mindez természetesen csak arra volt jó és elégséges, hogy a legegyszerűbb és a legolcsóbban kivitelezhető vizsgálatókat végezzem eL Ebben az intézet szegénysége mellett az is közrejátszott, hogy abban az időtájban a komplikáltabb műszereknek és vegyszereknek a gyakorlathoz közelebb álló témákkal foglalkozó intézetek is meglehetősen szűkében voltak. És ebben a vonatkozásban sajnos később sem állott be lényegesnek mondható változás, illetőleg javulás. Hogy mérinyire így volt, és hogy később is milyen, vérremenőleg éreztem a műszerhiányt, annak illusztrálására álljanak itt az alábbiak. A Magyar Tudományos Akadémia 1962 őszén egyességet kötött az Angol Királyi Társasággal (Royal Society), amelynek értelmében minden esztendőben két magyar tudós látogat el Angliába és két angol tudós jön Magyarországra, abból a oéliból, hogy a szakmájuk területén folyó kutatómunka helyzetéről tájékozódjanak, és kutatási eredményeikről előadásokat tartsanak. A Magyar Tudományos Akadémia Elnökségének a felkérésére én voltam az első, aki az akciót elindítottam, ós 1963 februárjában az Angol Királyi Társaság vendégeként kétheti tartózkodásra Angliába látogattam. Ekkor történt valami, ami azt bizonyítja, hogy az, amit a hiányosságokra vonatkozólag elmondottam, a legújabb időkben is érvényben maradt. A társaság titkára, aki a repülőtéren fogadott, hosszasan elnézegette a rajtam levő szilszkin galléros, nutria béléses télikabátot, amelyet még abban az időben csináltattam, amikor szülőhazámat, Csíkot még a nagy hidegekben is fel tudtam keresni. Mivel az efféle látogatás nem volt sok és így nem volt nagy a strapa, a kabát még akkor Is szép volt, amikor Angliába mentem. A titkár elgyönyörködött benne, majd minden bevezetés nélkül a következőket mondotta: „Életemben soha senkitől sem irigyeltem semmit, de ezt a kabátot szívemből irigylem." Nem szóltam semmit Válaszomat arra az időre tartogattam, amikor a körutam a végére jár és a tapasztalatok a tárgyilagos és érdemleges válaszra nagyobb Lehetőséget adnak. A két' hét alatt bejártam Angliát és kutatási területemről a szív és a vérerek idegellátáséról előadásokat és bemutatásokat tartottam Aberdeenben, Ediinburgban, Londonban és Cambridge-ben. Amikor vége Volt a programokban felette dús, tanulságos és'mihd két fél 'számára hasznos két hétnek és búcsúzásra került a sor, figyelmezve a megérkezésemkor elhangzott szavaira, az Angol Királyi Társaság titkárának a következőket mondottam: „Most megmondhatom nyíltan, őszintén és minden kertelés nélkül, hogy a látottak és tapasztaltak után az angoloktól én sem irigylek semmit, de azokat a gyönyörű műszereket, amelyekkel tele vannak az egyetemek és kutatóintézetek, főleg pedig a ragyogó elektronmikroszkópokat, szívemből irigylem." Igen, a vegyszerek és a műszerek voltak azok, amelyek külföldi utaim során a hazai viszonyokkal való összehasonlításkor mindig jobbaknak, modernebbeknek és használhatóbbaknak bizonyultak, nem szólva arról, hogy olyan elektronmikroszkópokat, mint ott, itthon egészen a legújabb időkig még mutatóban sem láttam. Pedig azutáin a 45 esztendő után, amelyet a fénymikroszkóp használata mellett töltöttem el, de szerettem volna abban az új, és csodálatos világban is otthon, lenni, amelyet az elektronmikroszkópok 500 ezerszeres nagyítással tárnak a kutató szeme elé. Ezért ámulok és bámulok itt ebben a ragyogó palotában, ahol a kutatómunka irányainak megfelelő legjobb, legmodernebb és leghasználhatóbb összes műszerek a kutatók rendelkezésére állnak. Amikor ezeket nézegetem, és eltűnődöm a változatos, gondolatokat ébresztő, harmonikus és ízléses keretekbe foglalt képek sokaságán, amelyek ezen gyönyörű alkotmány kisebb-nagyobb helyiségeiből felém tekintgetnek, lehetőségeket és eshetőségeket merek látni arra, hogy az alap biológiai problémákat is meg lehet közelíteni és taláin némelyiket az idők múlásával meg is lehet oldani. Probléma volt mindig és ma is. van bőven, főleg a biológiában, ahcd az alapproblémák mind ez ideig megoldatlan maradtak; bár meg kell vallanunk, hogy helyenként ha nem is nyílik az ajtó, de rések kezde- . nek lenni rajta. De arra, hogy az ajtóik kinyíljanak, vagy a rések elegendők legyenek arra, hogy a szobába be lehessen látni, és esetlegesen belépni, a ragyogó keret, és a műszerpark mellett még kell valami és ez a fontolgató, boncolgató emberi elme. a tudomány iránt való olthatatlan szomj, a határtalan lelkesedés, az elmélyedő és elmélkedő . búvárszellem. Nem is olyan nagyon régen egy újdonsült amerikai nagy biológiai kutatóintézet Igazgatója meghívta egyik nagy tudományú európai barátját, és bemutatta neki az új és minden elképzelhető modern eszközzel felszerelt ragyogó intézetet. A vendég figyelmesen lépegetett a mutogató és szorgalmasan magyarázgató házigazda mellett. Egymás után mentek végig a kutatólaboratóriumokon, a kisebb-nagyobb díszes dolgozószobákon, a fogadásra és szórakozásra ízlésesen berendezett, szépen kiképezett helyiségeken, és a komplex kutatásokra kikészített terjedelmes osztályokon, ahol még a. legfinomabb vizsgálatokhoz szükséges anyagmozgatás is teljes mértékben gépesítve és automatizálva volt. Amikor vége volt a hosszúra nyúló és tartalmas bemutatásnak, európai barátunk, aki az egész út során mélyen hallgatott, halkan és diszkréten a következőket mondotta: „Tudna ön mutatni nekem egy egyszerű kis helyiséget, ahol egy Jeis agyat is láthatnék?" És ez a harmadik és ez a legfontosabb. Egyszerű szimpla falak között kezdetleges műszerekkel is lehet nagy eredményeket produkálni, ha harmonikusan és rugalmasan egybemunkál az a genetikusan jól determinált 14 milliárd idegsejt, amely az agy szürke állományát alkotja. De díszes palotában, a műszerek garmadája közepette sem születnek ékes eredmények, ha hiányzik az alkalmatos agyvelő, a lelkesedés, a tudomány véghetetlen szeretete, az igazságot kereső, ezért dolgozni tudó és dolgozni akaró áldozatos lélek. Hisszük és reméljük, hogy ez a remekül felszerelt és szépséges palota, amely virágtengerek korai sírján kapott helyet az Öreg Marostól elhódított telken, valóban fellegvára lesz a magyar biológiának. Fehér gyászban Moldovan Domokos Halálnak halálával halsz című filmjéből való ez az érdékes felvétel: a Somogy megyei Csököly községben fehér gyászban, virrasztanak, siratják halottjaikat az asszonyok. Jenő István SZÍNHÁZI EMLÉKEK Páger Antal Tamás utcai villájában beszelhettünk szegedi emlékeiről A tőle megszokott, póz nélküli természetességgel kezd mesélni: — De sok minden történt azóta! Nézzük csak, hogy is volt?... Már hat éve színész voltam, amikor Nagyváradról Szegedre kerültem, de az a hat óv semmi mást nem jelentett, színészi pályámon, mint rutinszerzést. A Szegeden töltött öt év mély nyomokat hagyott bennem, és rányomta bélyegét egész színészi pályámra. Eleinte csak; operettekben játszottam, és csak később, 1927-ben kezdtem karaktérszerepeket alakítani.. A város házikezelésében érte fénykorát a szegedi színház. Tarnay Ernő volt az igazgató és Táray Ferenc, Neményi Lali, Bilicsi Tivadar, Kiss Manyi, Jávor Pál, Ajtay Andor és Főidényi László a társulat tagjai. — Akkor volt az az emlékezetes Liliom előadása is, ugye? — De milyen előadás! Soha nem fogom elfelejteni. Pártos Klári játszotta Julikát, Bilicsi Hugót, Jávor a rendőrkapitányt, , a címszerepet én, és Tarnay volt a rendező... — Azután Móra Ferenc Aranyszőrű bárányának bemutatója 1929-ben!... No és a legnagyobb tisztelettel és meghatódottsággal kell megemlékeznem egykori makói osztályfőnökömről és későbbi jő barátomról: Juhász Gyuláról. Nem tudom elefelejteni — mondja mosolyogva —, hogy amikor Herczeg Vilmos 40 éves jubileumán az ünnepi beszédet ő tartotta, az ünnepelt érdemeinek méltatása mellett engem is dicsért, mondván: már diákkoromban látta, hogy nagy színész lesz belőlem. Persze jót nevettünk ezen mindannyian a színfalak mögött. Mondtam is Juhásznak: kár volt ezért a komolytalan jóslatért ... . Hogy mi valósult meg ebből a Juhász-jóslatból, azt a közönség azóta eldöntötte. — A sok emléken kívül hálával és köszönettel tudok visszaemlékezni a szegedi éveikre, mely komoly színészi pályám indítója volt. Neményi Lili Ö az Állami Operaház öltözőjében mesélt pályájának szegedi vonatkozásairól: — Mind színpadi, mind családi vonatkozásban sok minden köt Szegedhez. Nagyanyám: Szerényt Emília, szegedi színésznő volt, és nem árulok el titkot, ha elmondom, hogy az a színész, aki néhány évvel ezelőtt a szegedi szabadtéri Csinom Palkó előadásának egyik főszerepét játszotta, a bátyám: Szabó Ernő volt A felszabadulás előtt játékokon Vojnovich Géza: Magyar passiójának díszleteit elhalt férjem: Upor Tibor tervezte, no és hogy teljes legyen a névsor, a nagyváradi Rédey-kertben a legelső magyar szabadtéri játékot, melyet a nagybányai festőiskola alkalmával hoztak létre, apám: Neményi László rendezte. Személyes vonatkozású emlékként — folytatja Neményi Lili — hadd mondjam el, hogy annak idején prózai színésznőnek szerződtem Kolozsvárról Szegedre, és amikor műsorra tűzték a Denevért, Bánfalvi karnagy azzal állt elém, hogy én fogom énekelni Adélt. Nem tudtam szóhoz jutni. „Az én kicsi hangommal?" — kérdeztem. Sírógörcs, hisztériás roham következett, de nem volt ellenvetés. így kezdődött és siker lett. Ezután kezdtem komolyan tanulni énekelni. Ügy látom, jól tanultam, mert ma is az Operaház tagja vagyok. Még valami: hangversenyeimen gyakran szerepelnek megzenésített József Attila-versek, főként azért, mert Szegeden ismertem meg a még akkor alig ismert fiatal költőt. — Egy színházi botrány emléke is fűz Szegedhez. 1927-ben a Párizsi kirakat című operettet játszottuk. Már előadás előtt hallottuk, hogy a turulisták tüntetni- készülnek a darab ellen. Alig kezdtük meg az előadást, a tüntetők az ülőhelyek csapkodásával, beszólásokkal igyekeztek zavart kelteni, de nagy nehezen, az első felvonás mégis lement. A második felvonás ugyanígy folytatódott. Págerrel volt" egy duettünk, amikor a közönség nagyobb része már megsokallta ezt a minősíthetetlen zavarkeltést, és tapssal ellentüntetésbe kezdett; de ekkor már pofonok is csattantak a nézőtéren és a nagy zajban alig hallottuk a zenekart. Erre a rivalda elé lépteim, leintettem a zenekart, és amikor lecsendesett a nézőtér, ezt mondtam: „Ott játszanak színházat, vagy itt? ..." Fergeteges tapsot kaptam, a tüntetők megszégyenülten kivonultak és nagy sikerrel, igazi tapssal fejeztük be az előadást