Délmagyarország, 1970. november (60. évfolyam, 257-280. szám)

1970-11-15 / 268. szám

I •AStiLfAP. 1970. NOVEMBER 15, Juhász Antal A

tokháza a volt szegedi határnak nyugat felé legtávolabbi része, amely éppen húsz esztendeje Ásotthalomhoz tartozik. A múlt században, amikor a város ezt a földet klparcellázta, a homok éveken át nem termett semmit, ezért nevezték az ittlakók ezt a területet Átok házának. Hatvan-hetven esztendeje még több ezer holdas puszta terpeszkedett itt: Szeged város közlegelője. Összébb szorult azóta a legelő ls, legutóbb szőlőnek hasítottak kl nagy táblát belőle, de a maradék pár száz holdra még ld-kihajtják a tsz birkafalkáját meg teheneit. A legidősebb pásztort, a Petróczi iskolához nem messze, már az öttömösi határban találom. — Re tök Mihály volt az én apám, még a polgármester is úgy szólította. Mert „esküdt ember" volt, a számadókat mind megeskették. Ezt még a veteményesben mondja, ahol az őszi délutánon éppen takarmányrépát szedeget. Alacsony, sovány, de mozgékony kis öreg, a tavaszon múlt kilencvenéves. — Harminckét évig juhász volt az apám, azután meg csikósszámadó. Olyan hétéves voltam, mikor a méneshez kikerültem. Mondtam a bojtároknak, ültessenek föl engem is a lóra. Fogtak aztán egy tápe-topa lovat Próbáltam hajtani jobhan-jobban, megbotlott, én leestem. Csak fölmásztam rá. Hogy hányszor estem le, nem tudom. Mikor tizenkét éves voltam, már helytálltam apám mellett Röttentő nyugtalan voltam, szerettem lovon ülni. — Mikor hajtották ki a ménest? — Apám két télen kinn telelt a ménessel Bilis!csben. Az még szilajménes volt Mi Józsefkor álltunk ki. Olyan mezők voltak akkor márciusban, hogyha a jószág lefeküdt, nem látszott ki a fűből. Tavasszal annyit lovagoltunk. hogy csupa véres lett a gatyánk. Nem ám nyeregben, szőrén ültük a lovat. Jut eszembe, egyszer jöttek a városról olyan tanulmányos emberek. Üzenetek apámnak, hogy tisztálkodjunk föl, nyergeljünk. Mikor megérkeznek, azt mondja az egyik ember apámnak, olyan hosszú szakálla volt — kend, miért ül nyeregben? Parancsolva volt. Ne halgasson kend arra, csak csinálja, úgy, ahogy szokta... Valami tudományos ember volt az az úr. Nem tudom biztosan, csak gyanítom, hogy a „torony alatti" urakkal Hermán Ottó, a magyar ósfqglalkozások kiváló kutatója járhatott kinn az alsóvárosi pusztán. — Meddig csikósbojtárkodott? AZ ÖREG CSÍKOS — 1900-ig, akkor a város eladta a ménesjárásokat. Azután gulyásbojtár lettem. — Hol volt könnyebb az élete? Azonnal válaszol: A ménesnél. A kezdete ugyan sokkal roszszabb, de a végezete! Mert a ló az olyan volt, ha az ember elcsapta, egész nap se kellett forgatni, az legelészett. De a baromnál nem úgy volt ám! Mikor kiszegődtem 1901-ben a gulyához, száz lovat engedélyeztek minden falkához. No, mikor kiállítottunk, volt. egy embernek egy fias kancája. A kiscsikót annyira szeretik azok a nagy bolond csikók, azok a két-három évesek, hogy mind azt szeretné csókolgatni. Hót elvették az anyjától. Mentünk mi a bojtárokkal viszszahajtani, de olyan sötét volt, hogy nem láttuk az eget se. Addig-addig csavarogtak, hogy elszabadultak és neki az erdőnek. Azt mondta a számadóm: Ülj föl, eredj utánuk! A sötétben a lovam lépten-nyomon fölbukott, ezért csali hajnalban mentem tovább a nyomokon. Királyhalmon, Szűcs Pali tanyájában találtam meg őket, mind a negyvenöt csikót Lehemperegték a gazda tisztabúzáját, az meg bezárta őket az akolba. Behívtak. Frostokoltunk. Egyszer nagy lódobogás, kutyaugatás, befordul az udvarba egy kocsi. Hót a gazdám. Mikor bejöttek, azt mondja: Hát te ttt dévánkozol? Mondom, itt ám Pista bácsi. Magyarázom neki a dolgot, de ő csak haragszik. Az öreg Daru — az is híres számadó volt — közbeszólt: Én mikor szilajcsikós voltam, elszaladt kétszáz csikó Zákány felé. Csak Pálospusztón találtuk meg őket Igaza van a gyereknek! — Akkor aztán a gazdám megbékélt Kérdezhetném százszor, akkor is csak azt mondaná: a ménesnél volt jobb dolga, mert a lovakat szerette, közöttük nevelkedett kisgyerekkorától. Azután a keresetről kérdem: miből éltek a pásztorok? — A gazdák fizettek pásztorbért meg fűbért a városnak. A pásztorbér egy ló után 1 forint, abból 80 krajcár lett a csikósé és minden jószág után kapott egy cserpák búzát. Ebből fizette a számadó a bojtárokat De azért neki is maradt szépen. Apám örökföldeket szerzett Zákányon, mire otthagyta öregségére a pusztát Az első világháború után Szeged városa folytatta a járásföldek haszonbérbe adását. Egyre szűkült a közlegelő. 1922-ben azt a baromjárást is fölparcellázták, ahol addig a csikósból lett gulyásszámadó parancsolt Volt Rúzsajáráson tíz hold városi bérlete, meg a felesége jussolt két holdat, azon gazdálkodott tovább. Az átokházi legelő megmaradt darabkáján olyan régen járt hogy már nem is emlékszik rá. Talán húsz éve, mikor a hetvenet meghaladta. Hát Szegeden? — Azt tudom. Hatvanegyben, mikor a szemem megoperálták. Mondta a doktor, többször nem bántják, úgyse látok jobban. A répát így is megtalálom a földben. Asztalra kerül az újbor. Erié már nótázni is lehet. De hát csikósnóta van-e még? Hogyne volna: Kopott csárda két oldala fakó, Rossz kapuján beugrott egy [patkó. Csárdásnénak így adja föl a szót: Látott-e már egy lovon hét [patkót? Ha nem látott, jöjjön ki, azt [láthat, Négyet visel e gyönyörű állat, Az ötödik magam vagyok nemde, Kettő meg a csizmámra van , [verve.,. Keresztény' Tó'SZALLNAK A DARVAK Piroska János Kubikosok N

em éhes. Inkább csak üresnek érzi a gyomrát. Azt mondják, az ember gyomra a sok üléstől összezsugorodik. De hát mit csináljon. Ha egyszer ülni kell. Reggeltől estig. Már hetek óta csak ül. Meg billeg, összevissza. Már, hogy hol milyen hepehupás a talaj. És közben minden ízében remeg. Mert a traktor istentelenül rázza. Estére az asszony bablevest főz. Reggel legalábbis azt mondta. Van még egy darab a tavalyi sonkából. Azt is beleteszi. Szereti a habot füstölt hússal. De csak levesnek. Leves nélkül meg se tudna lenni. A száraz koszttal már torkig van. Mindig csak hígat enne. Pedig az asszony, változatosság kedvéért, hol ezt, hol azt csomagol. De ez az Istentelen rázás megeszi az ember beleit. Mindjárt végére ér a dűlőnek. Egy-két húzás, azután az ekevas lassan, mint valami berzenkedő kakas farka, felemelkedik a traktor faránál. Megfordul, végigmászik a dűlőúton, és ismét beáll a barázdába. Rágyújt. Fene lassan múlik az idő. Különösen ha az ember így magában van. Cigarettázni se lehet folyton. így is sóirat szív. Két dobozzal naponta. Estére a füst mindig felmarja a nyelvét. Az asszony azt mondja, azért nincs étvágya. Pedig nem Igaz. A többinek sincs. Mármint azoknak, akik nem cigarettáznak. Különösen ilyenkor ősszel amikor heteken át szántanak. Ez az állandó rázás már úgy beleszívta magát a húsába, hogy este amikor lefekszik úgy érzi, hogy az ágy is állandóan mozog alatta. Igaz, megállhat amikor éppen akar. De minek? Néhány percre nem érdemes. Hosszabb időre meg nem bolond az ember leállítani a gépet. Normára dolgozik. Sok a szántanivaló. Keresni is lehet. Legalább a lába ne fájna. Tegnap az ekevason meglazult egy csavar. Még jó, hogy észrevette. Amikor a kulccsal nagyot akart húzni rajta, hogy beszorítsa, kiugrott a kulcs, kopott volt a csavar feje. Előre bukott és a lába élét belevágta a tartószárba. Estére majd szól az asszonynak, tegyen rá ecetes ruhát. Az asszony azt mondta, ma bemegy a városba. A gyereknek vesz lastexnadrágot. Lastexot? Valami műanyag az is. Ha már a többi gyereknek van — könnyen is mosódik —, hadd legyen az övékének is. ö nem szólt rá semmit. De abból az asszony már tudta, hogy nem bánja. A kéziszerszámos láda egészen előrecsúszott A lábával arrébb tolja. A fene egye meg, hogy nyilall. Azután megint a gázpedálra tapos. Hátra nyúl és egyetlen mozdulattal kilöki a kabin ajtaját. Melege van. A gép, ha egyfolytában sokáig jár, nagyon melegít. Kint sincs hideg. Néha ugyan szemerkél az eső. De az nem árt. Mert a föld nagyon száraz. Csak a teteje ázott át néhány ujjnyira. Az ekevas helyenként gyermekfej nagyságú rögöket szakít fel. Tavaszig majd szétmállik. Napok óta le, s fel. Északnak meg délnek. Mert a dűlők itt úgy visznek. Északnait nem szeret menni. A szél is arról fúj. Meg a tél is arról jön. Legalábbis ugy érzi. Pedig tudja, hogy nem úgy van. Még az iskolában tanulla. Hogy is mondta a tanító? Naptól eltávolodunk? Vagy nem to úgy, hanem, hogy a sugarak? Egye fene. Már nem emlékszik rá pontosan. Végeredményben mindegy. A tél azért így is, úgy is maholnap a nyakába szakad az embernek, ösz után tél. Annak már az a sora. A szenet bekészítette. Krumplit is vett egy mázsát. De káposztát még nem. Estére, ha el nem felejti, majd szól az asszonynak, vegyen ötven kilót. Éppen annyi fér a kishordóba. Minden évben annyit savanyítanák. A múltkor észrevette, hogy az alsó abroncs elpattant. Hol lehet most hordóabroncsot venni? Így délfelé jobb menni. A darvak is arra húznak. Darvak? ö még nem is látott darvat, vagy, hogy is mondják, na! Itt van a nyelve hegyén, csak nem tudja kimondani. Megvan! Daru. Daru ... próbálgatja csak úgy magában a szónak az ízét és a zamatát. Nem, — ő sohasem látott darut. Csak hallott róla. Azt, hogy azok, lia vége a nyárnak, délre szállnak. Azonban azok, amik most ott fenn délre húznak, alighanem libák. Vadlibák. Mert errefelé daru nincs ls. Ha leállítaná a traktort, lehet, hogy még gégogásukat ls hallaná. Alacsonyan repülnek. Hideg lesz. Azért húznak délre, ö is jobban szeretne mindig csak délre menni. Azt mondják, ott soha sincs téL ö még nem volt délen. Akkor ez a bunda se kellene. Jó volna már újat kapni. Jócskán elnyűtte. Három évvel ezelőtt került hozzá. Akkor sem volt új. De azért jó meleg. A dűlő végéig még ötven méter. Vagy még annyi sincs. És az a sok daru ott fenn, mert neki azok már csak darvak maradnak, lassan elvész a párás őszi levegőben. Valami úgy motoszkál a fejében. Mi az isten csudája is? És amikor a kormányrudat meghúzza, hogy a lánctalpakon a traktor visszafelé, északra induljun, eszébe jut: szállnak a darvak — vége a nyárnak.., ^István MEGVERTEK EGY HŐST T

örténetem még abból az időből való, amikor az újságíró a cséplőgép mellett írta riportjait, hogy életszagú legyen. Abbó] az időből, amikor virradattól öreg éjszakáig loholt, emberfeletti erővel megáldott hősei után. öcska. vászonfedelű dzsippel nyargalásztunk a megye útjain, hogy nyomára leljünk annak a sertésgondozónak, aki magasra emelte a malacozás meggyorsításáért indított munkaverseny zászlaját, s ezzel jókora pofont adott az imperialistáknak. Sttílmasan kopár vidéken jártunk. egy tiszántúli község határában. Lehetett úgy augusztus eleje. A május végén tövig lefagyott., majd az újravetett kukoricák képtelenek voltak életmagra kapni, csak kajladoztak töpörödötten és elsárgultan a kiszáradt talaj repedéseiben, A mindenféle veteményt irgalmatlanul elpusztító fagy óta egy csepp eső nem hullott erre a kimerült tájra. Csak a fullasztó hőség uralkodott korlátlan hatalommal, kiszárítva a fák leveleit, kiégetve és porral behintve az árokparti gizgazt, árnyékba kényszerítve az embert és annak jószágait. Elbágyadtam a szomjúságtól. Egy korty ital óhajtása annyira hatalmába fogott, nogy megszólalni se volt kedvem, hiába kérdezte Békés elvtárs, hogy megálljon-e a faluszéli italbolt előtt. Odakanyarodott mégis, szétkergetve a ház sarkánál tollászkodó tyúkokat. amelyeknek akkor aranytojást kellett volna tojniok. Benyitottunk a hűvös-homálvos helyiségbe. Áporodott kocsmaszag csapott orron és csattanó hahota. Négyen voltak itt összesén, a kocsmárost nem számítva. Oldalvást támasztották a pultot és halványvörös fröccsöket nyalogattak Egy szögletes, hajlott hátú öles alak. meg a mellette álló fiatalabb pufók legény alighanem traktoros lehetett: csakúgy ragadtak az olajtól. Hozzájuk tartózhatott az a fekete üstökű kamasz, aki örökké vigyorgott és ügyetlenül szívta cigarettáját. A negyedik férfiú — lehetett úgy negyven körüli — elég apró termettel bírt. és olyan rongyospiszkos kabát lötyögött rajta, hogy madárijesztőnek is elszegődhetett volna. Ügy nevetett, hogy a térdét csapkodta a gyönyörűségtől. Ugyan mi lehetett olyan érdekes? Még elkaptam a szögletes fejű utolsó szavait: — ... biz' isten, akkor nem mertem hazatolni a pofamat. Ha megtudja, hogy a fele pénzt elkártyóztam, nem állhattam volna meg előtte, hisz' akkora szája van. akár egy ólajló. Málnát kértünk és hátrább húzódtunk. Ránk vetettek egy nyújtott pillantást a szeplős-vörös csapossal együtt, de aztán összeborullak ismét. A kis rongyos elszántan lekoppantotta poharának fenekét a szürke bádogra, az orra alatt végighúzta szutykos kezét, és meglepően erős hangon rákezdte : — Én nem élnék ilyen aszonynyal semeddig se. Szeretném én azt az asszonyt látni, aki tátogni mer az én jelenlétemben. Ha én elverem a pénzt, hát elverem, semmi köze hozzá, az én körmöm kopott érte. nem az övé. Az én feleségem mukkanni sem mer, bármilyen disznóságot csinálok, így van szoktatva. — Igaz is — csettintett valamelyik —, szoktatás kérdése az egész. — En le is törném a derekát — folytatta a kis rongyos —. ha nekem elkezdene ... Abbahagyta, mert nyílt az ajtó. Háttal állt a világosságnak, nem látta a jövevényt, csali a „hallgatóság" mozgolódása láttán fordult meg. Későn. Mire észrevette volna, két akkora pofont kapott, hogy kis híján elterült a ragadós fekete padlón. — Hát itt vagy, te, akasztófavirág? Elküldi az ember kenyérért, az utolsó garasokat kotorja össze rá, ő meg itt szépen leöntögeti a torkán. Takarodsz rögtön hazafelé! Az erős állú, de már gyűrött arcú asszony jó fél fejjel magasodott föléje. Majdnem fogatlan száját összeszorítva, iszonyú dühvel ragadta meg a kis rongyost, megfordította a kijárat felé és hátba taszította. Az a lökéstől elbukdácsolt az ajtófélfáig, majd annak nekivágódva, elterült a küszöbön. A csapos, mintha csak erre várt volna, mosogatni kezdte a poharakat. — Ilyen ez a piszok — fordult az asszony kissé mentegetődzve a többiekhez, miközben hátracsúszott seszínű fejkendőjét előre ráncigálta. — Csinál egy kosárra való gyereket, de zabálrúvalóról nem tud gondoskodni. Belépett a csoportba, dolgozik, mint egy állat, csak azt nem tudja, mennyiért. Az is lehet, hogy köszönöm szépennel fizetik kl. Néki mégis a kocsmán jár az esze. A többiek komolykodva hümmögtek kuncogtak és a földet nézték. Lihegett az asszony a felindultságtól, s rohant, hogy még egyszer megcibálja haszontalan emberét, aki éppenhogy feltápászkodott, és védekezően emelte szeme elé a karját. Kissé szórakozottan néztem ezt a szenvedélyes kíméletlenséget, s halvány gyanú támadt bennem. Odaléptem hozzájuk és a csúfos vereséget szenvedett férfiútál megkérdeztem a nevét. Nem válaszolt, csak szótlanul, roskatagon indult kifelé. Nyomában lépkedett harcias aszonya, öklét rázva, válogatott szidalmakat zúdítva rá és az egész nyomorúságos életre. Az ivóban csend lett. A szeplős kocsmáros nagy ügybuzgalommal törölgette a poharakat, néha a világosság felé tartva őket. Aztán a fröccsözők hirtelen elkezdtek röhögni. Ügy röhögtek, hogy a könny is kicsordult a szemükből. Egymásra düledezve, a nevetéstől, valósággal fulladozva makogták el nekem hogy úgy van. ahogy gondolom, a kis rongyos nem más, min* Csapó József sertésgondozó, a Hajnalhasadás Téesz kiváló dolgozója. Vagyis éppen az a hőse a szocialista munkának, akit az újságban meg kellett volna énekelnem. Lemondóan, kissé neheztelőer néztem utána. Neheztelően. mer — akárcsak ivócimboráit — er gem is becsapott. A látottá' alapján kétségessé vált előtterr hogy csakugyan ő az úr a há-/ nál. Lemondóan, mert alkatlat,'? riportalanynak bizonyult olya korban, amikor a pozitív hőst munkáján kívül példás család életet is elvártak a tisztelt o! vasók. Olyat, amilyen az a nagykönyvben írva vagyon...