Délmagyarország, 1970. november (60. évfolyam, 257-280. szám)

1970-11-15 / 268. szám

12 VASÁRNAP. 1970. NOVEMBER 318. VASÁRNAPI MAGAZIN Endre Béla Szeles! Zoltán ENDRE BÉLA EMLÉKEZETE Folyóiratokban MŰVELCDÉSolvastuk POLLI IKÁNKRÚL Az egykor Vásárhelyen munkálkodó Endre Béla (1870—1928) születési helyére vonatkozóan megoszlanak a vélemények. A lexikonban Hódmezővásárhelyen, Kiss Lajos és Ybl Ervin szerint viszont Szegeden jött a világra. Ez utóbbi tény hitelességét Bényi Lászlónak a festő családtagjai is megerősítették. Tehát a vele foglalkozó szakemberek kutatása és a művész hozzátartozói szerint is, Endre Béla 1870. november 19-én Szegeden, a romantikus stilusú Fekete-házban született. Atyja ugyan a vásárhelyi Ármentesítő Társulatnál mérnöUösködött, de a Fekete-ház tulajdonosának, Mayer Ferdinánd szegedi vaskereskedőnek egyik leányát vette feleségül. A gyermek Endre Béla többször vendégeskedett nagyszüleinél, igy nyolcéves korában — írja Kiss Lajos — tavasszal Szegeden tartózkodhatott rövid ideig, mert a családi hagyomány szerint az 1879. március 5-én történt gátszakadáskor apja dereglyén szállította át Vásárhelyre". A későbblek során 1887-től Endre a főreáliskola VI—VII. osztályát (az utóbbit megszakítva) Szegeden végezte, ahol Kacziány Ödön tanította rajzra Endre Béla egykori tanárával 1895-ben Rómában ismét összetalálkozott, s ott pályájának kialakítására Kacziánynak is volt hatása. Olaszországi stúdiuma — beleértve az Accademia di Raffaello Santi és egycb képtárak látogatását, —, másfél évig tartott. Endre Béla pályakezdésének másik fontos állomása párizsi tanulmányútja volt, 1901-ban. ö is, mint Nyilasy Sándor. 1898-ban, müncheni tartózkodását követően Párizsban a Julian-akadémián tanult. Bár rá sem volt hatástalan a francia modern piktúra, Párizsban éppen arra eszmélt rá, hogy itthon, az Alföldön bontakozhat csak ki igazán festészete. 1899-tól kezdve Tornyaival közösen Endre Béla többször szerepelt képeivel a szegedi tárlatokon, melyek közül különösen az 1904ben rendezett kiállításon volt nagy sikerük. A század elején, a Bartók—Kodály es Vlkár—Tálas által elindított népzenei, népművészeti kutatás a vásárhelyi kolónia tagjai közt is megértésre talált. Tornyai János, Kiss Lajos és Endre Béla voltak az itteni népművészet első kutatói. 1911ben létrehozták a Vásárhelyi Művészek Majolika és Agyagipari Telepét, melynek egyik alapító tagja Endre Béla volt. Egy évvel később (1912) a Majolika Telep első kiállításával együtt több mint száz Endre-kép került először a nvilvánosság elé. melyet utána Szegeden. Makón és Aradon ls nagy érdeklődéssel kísérve mutattak be. Jellemző a művész vonzó szerénységére, és mély etikai magatartására, hogy másfél évtizednek kellett eltelnie, míg ismét jelentkezett alkotásaival a szegedi közönség előtt. Ezúttal ís a Majolika Telep munkáival együtt szerepelt. A Kass-szálló halljában 1927 októberében megrendezett kiállítást Juhász Gyula nyitotta meg. Ez volt az utolsó, általa is megért tárlata, mert alig egy év múlva, 1928. augusztus 12-én Mártélyon elhunyt. Képeit 1950-ben Vásárhelyen, 1951-ben Budapesten mutatták be kiállításon, ezt követően pedig 1958-ban és most. 1970 őszén a Tornyal János Múzeum —, ahol számos alkotása található — rendezett, Illetve rendez Endre-festményeiból emlékkiállítást. Munkásságát többen méltatták. Ezek közül László Emőke tanulmányából idézünk, aki szerint Endre életműve nemcsak a XX. század első negyedének hazai stílustöreki ései között magányos, hanem az eszmeileg hasonló törekvésű alföldi festőtársaitól A Naplemente előtt — azelőtt Gerhardt Hauptmann színművének nagysikerű felújítása alkalmából talán nem lesz érdektelen (legalább is a régi szegediek előtt), ha visszaemlékezünk e mű néhány évtized előtti szegedi előadására és annak szereplőire. A darabot Szegeden először 1933. június 23-án Görög Sándor igazgatása alatt, Hont Ferenc rendezésében mutatta be a színház. Érdemes megemlíteni, hogy a mű az akkori évadban (1932—33) csupán két előadást ért meg. Clausen tanácsos szerepét a társulat kiváló jellemszínésze, Deréky János, míg a többi főszerepet Könyves Tóth Erzsi, Hegedús Rózsi. Babos Gorzsai táj (Tornyai. Koszta. Rudnay) is elválasztja őt szelíd természete, másfajta festői kultúrája. Halk, Urai megfogalmazója a jellegzetesen magyar festészet kialakítására irányuló szándéknak. Emellet ő az, aki talán széles körű mü. veltségéböl, talán az alkatából eredően, az alföldiek közül legjobban megérti a kor modernebb festői irányzatait." E megállapítás megegyezik azzal a véleményünkkel. hogy az alföldi művészet kettős karaktert mutat. Tornyal, Koszta. Rudnay mélyzengésű, komor festészetével egyidejűleg bontakozik ki — és a későbbiek során is ezekkel együtt tart, sőt kiegészíti amazok sötét tónusát — egy lírai, derűs hangvételű helyi jellegű piktúra: Endre Béla, Nyilasy Sándor és Károlyi Lajos munkássága által reprezentált festészet. Az alföldi táj szépségeit, népének örömét-bánatát drámai vagy poétikus módon ábrázolva teremtették meg az itteni festészetet, a különböző alkotói karakterű mesterek — együttesen. Mici, Várhalmi Irén, Sötét Balázs, Füredi József, Lázár Tihamér. Szabó István, Csellé Lajos és Oláh Ferenc játszotta. Ezt követően csak kilenc év múlva, 1942. október 21-én került ismét színre a Naplemente előtt, Bánky Róbert igazgatása alatt, Sót/i Béla rendezésében. A főszerepet akkor, mint vendég. Somlay Arthúr alakította, míg a többi szerepeket Gálffy Marika. Fülöp Viola, Szentirmai Lili. Cserna Brigitta, Ladányi Ferenc. Bató László, Bakos Gyula. dr. Váradi Szabolcs, Szabó István és Szapáry Sándor. Greguss a fürdőben A húszas évek elején Greguss Zoltán, mint az akkori szegedi Aczél Györgynek, az MSZMP KB titkárának készülő tanulmányából közöl részletet a Társadalmi Szemle novemberi száma. A tanulmány a marxizmus—leninizmus hegemóniájának néhány általános elvi kérdésével foglalkozik. elemzi pártunk gyakorlati tapasztalatait e Hegemónia megteremtéséért és továbbfejlesztéséért folytatott harcban. A folyóiratban közölt részlet elsősorban művelődéspolitikai szemszögből tárgyalja a témát. A fordulat évével a hatalom a parasztsággal szövetkezett munkásosztály kezébe került, s ezzel összhangban megtörtént az ideológiai, kulturális élet átszervezése is. Megfelelő szervezeti és személyi feltételek keletkeztek ahhoz, hogy az ideológiai-kulturális életben megvalósuljon a párt- és állami irányítás, a lenini értelemben vett kulturális forradalom biztosítéka. Ám a part akkori kulturális politikája kezdettől fogva ellentmondásos volt. A vezető szerep igényének elve olyan értelmezést kapott a gyakorlatban, mintha már megvalósult volna a marxizmus—leninizmus mindent átfogó befolyása: az elvont lehetőséget összetévesztették a valósággal. Abban az Időben nem jelenhetett meg például Németh László Egetö Észtere, ahogyan nem került kiadásra Tamási Aron önéletrajzi műve sem, noha ezek a proletárdiktatúra győzelme után létrejött új szituáció hatása alatt ítélték meg a múltat. De a festészet és szobrászat területéről is olykor a két világháború közötti időszak leghaladóbb művészeit rekesztették ki. Ez a szűkítés József Attila, Bartók és Derkovits mellőzésével Petőfiben, Erkelben és Munkácsy. ban jelölte meg a lényegében követendő fő vonalat, melynek nemcsak az volt a következménye, hogy Bartók, József Attila és Derszinigazgatónak. Palágyi Lajosnak ifjú sógora, még Greguss Antal néven aratta sikereit a szegedi színpadon. Egy nap kora reggelén a városi fürdő pénztáránál kissé álmosan kádfürdőjegyet kért. Nemsokára benn is ült a fürdőkabin előterének kerevetén, és a nyakkendőjét kezdte oldogatni. Egy óra múlva kopognak az ajtón, egyszer, még egyszer, majd kétszer, mire Tóni barátunk kitámolyog és megkérdezi, hogy mit akarnak tőle. — Letelt kérem az egy óra — szólt a kabinos. Tóni a tükörhöz imbolygott, a nyakkendőjét nézte, mintha azon keresné a gordiuszi csomót. A nyakkendő még nem volt kioldva, s ebből azonnal levonta a konzekvenciákat: még nem fürödhetett meg. Csak később jött rá a rejtélyre. Miután az előző éjszaka kissé „görbe" volt, nem aludta ki magát, a jó meleg kabinban elnyomta az álom. és közben az óra letelt anélkül, hogy megfürdött volna. Mit tehetett ezután Greguss? Bár egy kissé szégyenkezve. de a pénztárhoz sietett, és kért egy második kádfürdőjegyet. kovits műveit részlegesen vállalta a kultúrpolitika, hanem az is, hogy az élő szocialista írókat, művészeket fölösleges választás elé állították. A lehetséges szövetségesek körét a gyakorlatban szűken, bizonyos értelemben önkényesen állapították meg. A magyar és külföldi kultúra értékes hányadát rekesztettük kl a szellemi életből; más. progresszív, ám nem marxistákat, olykor jóhiszeműen, de tévesen „átkereszteltünk" szocialistává; végül arra ls mód nyílt, hogy ellenséges nézetek, irányzatok álcázzák magukat marxistának. Ily módon a gyakorlat, hogy az elméleti munkát, a művészeteket szigorúan alárendelték a napi politikai praxisnak, összeadódott azokkal a többletfeszültségekkel. melyek a politika és a gazdaságpolitika hibáiból származtak. Az ideológia sajátosságai lebecsülésének különös következménye lett, hogy a politikában és gazdaságpolitikában jelentkező ellentmondások gyakorta a kulturális életben csapódtak le. A politikai tartalmaknak, követelményeknek közvetlen és zömmel adminisztratív érvényesítése a kulturális és Ideológiai életben az irányítás túlzott és túlzó centralizáltságát hozta magával. A tudományos, a szellemi közéletben elharapódzott a politikára hivatkozó, az érdemleges érvelést ekként helyettesítő módszer. Persze az ötvenes évelt elejének politikája és kultúrpolitikája korántsem csak hibákból és félreértelmezésekből állt: ezek az évek a kulturális forradalomnak tártak széles utat. Az 1953 előtti dogmatikus-szektás hibák Jellegét, összefüggését, veszélyeit maga a párt tárta fel s ezt tisztázni: elvi jelentőségű követelmény. Nélkiils minden elemzés hamis erről a korszakról. Az 1953-os júniusi párthatározat kedvezőbb feltételeket teremtett mind a szocializmus építéséhe/., mind a marxizmus hegemóniájának megvalósításához. A kibontakozást kezdettől fogva két tényező gátolta, majd torzította el: u hibákkal következetesen leszámolni képtelen pártvezetés és az a revizionista csoport, amely mögé felsorakoztak a szocializmussal szembeni irányzatok, végül a polgári ellenforradalmi erők. Ilyen légkörben érte társadalmunkat 1958 elején az SZKP XX. kongresszusa, amit a revizionista erők a maguk igazolásának tüntettek fel. Az 1959—GO-lg tartó időszakot az jellemezte, hogy a párt differenciáltabban határozta meg a politikai és kulturális-ideológiai élet viszonyát. Tekintetbe vette kapcsolatukat, de figyelemmel volt a szocialista társadalomban betöltött szerepük eltérő Jellegére is. Kategorikusan és hatalmi eszközökkel szerzett érvényt a szocializmus politikai létérdekeinek, félreérthetetlenné tette, hogy a hatalom kérdésében nem hajlandó semmiféle alkura — s ebből a politikai elvből kiindulva kezdődött meg a kulturális élet konszolidálása. A párt nem vitte át ideológiai. kulturális területre a politikai hatalom biztosításának módszereit. A marxizmus hegemóniájának visszaállításához eszközként a meggyőzés módszerét választotta, türelmet tanúsított a megtévedtek iránt, időt adott, hogy az élet tényei győzzék meg őket. Nem követelt nyilvános önkritikát. hűségnyilatkozatokat, közvetett eszközökkel sem kényszerített senkit arra, hogy meggyőződésével ellentétes nézeteket nyilvánítson. A legfőbb politikai kérdésekben való egyetértés talaján biztos teret engedett a nem ellenséges polgári-kispolgári szemléletű műveknek is, miközben szorgalmazta ezek marxista kritikáját. A párt a jobboldali revizionista nézetekkel szemben nyomatékosan leszögezte a kultúra párt- és állami irányításának feltétlen szükségességét, ám a kultúra irányításának fő eszköze az^lvt, ideológiai orientálás. A hatvanas évek elejére lényegében lezárult a konszolidáció időszaka. Az azóta eltelt évtized legfőbb eredménye, hogv kulturális életünk ideológiai állavota a szocialista társadalom építésével arányosan, többnyire összhangban alakul. Pintér József Folyópart Jenő István SZÍNHÁZI ESETEK