Délmagyarország, 1970. szeptember (60. évfolyam, 204-229. szám)

1970-09-20 / 221. szám

6 / VASÁRNAP. 1970. SZEPTEMBER 20. VASÁRNAPI MAGAZIN A

két öreg ács az utolsó simításokat végezte már a hétvégi kalyibán. amely Mitugrálsz Balambér kései diplomásnak készült. Ez a késeiség abban nyilvánult meg, hogy állandóan izgett-mozgott, pattogott, mint a sajtkukac. Soha senki még öt percre sem látta leülni, mint más normális embert. Mintha minden eddigi lemaradását élete hátralevő részében akarná behozni. Szociális érzékéről különben meglehetősen híres volt baráti körében. Annak Idején maga is alacsony sorból származott és evickélt felfelé. Egyszerű famunkés volt, és eleddig soha nem felejtette el, hogy honnan jött, s talán azt is tudja, hogy merre tart. A világért sem viselné el, ha valaki is megkülönböztetett viszonyt erőltetne rá, azaz Ilyenből válaszfalat húzna Mitugrálsz és mindenkori környezete közé. Képzelem, mennyire felpaprikázódna, ha valaki együgyű úriembernek képzelné, titulálná ót a mai világban. — Hogyisne! Mit képzelnek énLődi Ferenc A FIZETSÉG Ismerősöm — aki üvegmozaikokat készít üres óráiban — egy kiadós eladás után pénzt érezve zsebében, elhatározta, hogy most már véget vet a kerekes üvegvágók primitív korszakának és vesz gyémánt üvegvágót. A vásárlásnál kiderült, hogy a gyémánthegy ipari gyémánt, de biztosították: „Asszonyom, olvashatta, hogy az ipari gyémánt valamivel keményebb, mint a valódi". Ez lehet igaz, lehet nem igaz, a segéd prímén elvágott egy csíkot előtte — megvette. Kétszáz forint felett volt az ára. De megéri, örökös az üvegvágó, ezentúl nem életveszélyes az élet a lakásban, a kerekes vágó sokat tört, és hamar elkopott. Ekkor felkerekedett és eljött hozzám, mert megígérte, hogy néhány csorba üvegemet majd könnyedén rászabja egy-egy képre. Nekilátott. A tragédia bekövetkezett Négy üveget vágott — több darabba, niint kellett volna. Megjegyzem, prímán ért az üvegvágáshoz. Megpróbáltam én is. Az üveg felületén siklott a drága vágó, néha megkarcolta. — Ez a vágó selejt — jelentet, lem ki és összesepertem a sok elfuserált üveget. Az illető úgy érezte, megbukott előttem, és mivel jogász, természetesen nem nyugodott bele az esetbe. Elvitte a kereskedésbe. Sejtette, hogy most már lefagy az eladók szájáról a műmosoly és nem kedves vevő többé. (Az ilyen vevő sohasem kedves vevő, hanem okvetetlenkedő pasas.) — Nem használta megfelelően — jelentette kl idegesen az eladó és félretolta a garancialevelet. — Így kell ezt használni, és ráhúzta egy üvegre. Nem ment. Elrontotta. Ez nem kúp alakú vágó, amivel cikornyákat lehet vágni, hanem csak függőlegesen tartva, megfelelő dűlési szögben. Bemutatta. A csodagyémánt siklott az üvegen, mint egy bécsi jégrevű fittyet hányó táncosnőjének korcsolyája. — Vegyék vissza az üvegvágót, ' és vagy adják vissza a pénzt, vagy adjanak másik, megfelelő VáRÓt. Ezt már az odafülelő vezető is hallotta, és mégis úgy tett, mint aki belemerül valami sürgős ügybe. — Kérem a panaszkönyvet. A konok kérésre — csak semmi botrány az üzletben — a vezető hajtandó volt leállni a vevővel tárgyalni. Kiderült, hogy a nagyszerű ipari gyártmány osztatlan bukás rós/ese. Sokat viszszaküldtek, de mikor lesz a papírokból végre a befizetett pénzért üvegvágó? Kt tudja. Addtg is ad egy kerekes vágót. Vissza az őskorba. Sok papír kitöltése után ismerősömben a jogász ördöge mocorgott. Két hete vette a vágót. Sokan visszaadták már. Egyszerű keresztkérdést adott fel: — Mondja, mikor hozták vissza az első vágót? — Decemberben — felette megvetően a rubrikákkal vesződő kereskedő. — Tehét december óta tudatában van annak, hogy selejtárut hoz íorgulomba. Tudatosan megkárosítja a vevőt. A kereskedő észbekapott: — A visszaküldött vágókról még nincs semmi intézkedés. Nincs megállapítva, hogy ez selejt. — Most állapították meg, hogy selejt. Nem vág. Ha vág is néha, azt ötletszerűen csinálja. Tudta, hogy selejtet hoz forgalomba. A vevőt nem szabad megkárosítani. Ismerősöm látta, hogy kezében a kölcsön kerekes holmival, elvonulhat, ügye belekerült a reklamációk irattengerébe. A káddugó beleesik a lyukba, a sótartó kupakja elpattan, a tejfölbe a savó titkolására a tejgyár zselatint kever, becsületes üzletvezető ezt is meg is mondja a vevőnek, ez a helyes eljárás. A kétkilós kenyér kilóba vágásánál a többletet megfizettetik ha kevesebb egy kilónál, nem fogadnak el reklamációt — az ember már szégyell szólni. Tíz deka juhtúróhoz nagy papírt adnak, törött szélűén kapott üveget nem vesznek vissza, ha az ember deszkát vesz Rókuson és a szabályos tarifát akarja fizetni: „Ennyit én adok a koldusnak" — ez a felelet. Aki visszavisz árut — megnézik, és az ember nem szívesen megy vissza ilyen üzletbe. A mo. soly eltűnik, ha a tepertőnél kifogásolja a bőrt, ha nincs bőr rajta — drágább — hja, kérem, kiválogattuk. Bizony mondom néktek, testvéreim, a kereskedők nem szorulnak ránk. Kénytele. nek vagyunk vásárolni — mert hová ls mehetnénk? Az ember nem vágyik a szorgalmas, sokszor túlterhelt kiszolgáló mosolyára, sokkal jobb a pontos mérleg, az őszinte felvilágosítás, szabatos eladási forma. A kereskedelemnek kell megtanítani a gyárakat — ha selejtet adtok, visszaküldjük Minden áru, amit eladásra kínálnak. egy gyémánt vágó. Hiszünk benne. De újra és újra tapasztaljuk — némely zacskókon nincs lejárat, sok iparcikket a kulturált csomagolás ürügyén tetemesen felemelt áron hoznak forgalomban, a túróban csak zörgő kazein van, a gyémánt üvegvágó nem működik. És mégis mindet árulják, tudva, hogy rossz, silány, hasznavehetetlen. , Ismerősöm végül megjegyezte: — Kicsit vigasztal, hogy az a kereskedő kamatostul visszakapja az „üvegvágót" hasonszőrűektől, ha autóját szervizbe viszi, vagy ha beleugrik egy lakásépítkezésbe. Atyai hangon oktattam ki, némi szemforgató alázattal: — Ez káröröm, bár Ben Áklba szerint legszebb öröm a káröröm, nálunk elvetendő. Az építőket kell megjavítani, és nem örülni a vaskereskedő iszonyú kálváriájának, aminek elébe néz. Húsz évet fog öregedni. Ezt nem lehet hfvánni, ez rossz dolog. Különben hogy viselkedik a kölcsönkapott kerekes vágó? — Itt van nálam, mindjárt kipróbáljuk, levágjuk azt a néhány üveget. — Ne, nem, nagyon köszönöm. Majd keresek egy embert, akinek valóban gyémánthegyű vágója van, és ha akarja — szabadon rákarcolhatja egy balatoni szálloda halljában a nagy üvegablak közepére — „Itt vártalak hiába, Lajos", Mert azzal minden irányban lehet szabadon és biztosan karcolni. . rólam, hogy szemellenzős, pletykás kispolgárrá vedlettem? — tiltakozna olyan hangosan, hogy a Tiszának és összes mellékfolyóinak víztükre beleborzolódna. Hát ilyen összetettségében kell néznünk Mitugrálsz Balambért, hogy megérthessük viszonyát a neki dolgozó két áccsal. Délidőben rántott nyári csirkével tömte őket, früstökre húsz tojást veretett le nekik, vacsorakor pedig rostonsült borjúmáj-szeletekkel várt rájuk. Napközben szigorúan Itatta embereit, eredeti villányi hegylevével, hogy a szekerce meg a fűrész ki ne essen az ácsok kezéből. Ebéd után pedig nap mint nap veszekedett velük, mert azok az istennek se akartak lepihenni, szundítani egy órácskát. — Ez pedig kötelező. Az idejében való pihenés fél egészség. Én csak tudom, hiszen van egy pár orvosbarátom — förmedt rájuk ellentmondást nem tűrő hangon. — Hát akkor, komám, feküdjünk — húzta be a nyakát az idősebbik ács. A segédje, Pali bécsi, pedig ballagott utána ez árnyat adó fűzfa alá. — De utána ráhajtunk ám piszokul, hogy megizzad majd rajtunk az ing — szólt vissza az öregebbik ács, majd hozzátette: — Holnap már úgy ls pénzért dolgozunk, mert készen leszünk. — Utána lehet, akár csíkokra izzadhatják le magukról az Inget, azt se bánom. Holnap pedig hozom a dohányukat, mert délután megyek érte a bankba — szólt utánuk, mintegy jó álmokat kívánva. Hogy az ácsok napestig durmoltak-e vagy másnap hajnalig, az időt nem mérte senki. Annyi bizonyos, hogy az utolsó szeg beverésével is végeztek, mire a bank fizetett Mitugrálsznek. Tükörfényes Opel-Recordján kifelé tartott a Mitugrálsz-portára, amikor a volán mögött elmosolyintolta magát. Eszébe jutott, hogy a bank ajtajában összetalálkozott egy gyerekkori férfiismerősével, aki mindig pajzán fényképeket hordott a zsebében tucatszámra. Legfrissebb szerzeményeit most is meg akarta neki mutogatni, de Mitugrálsznak nem volt ideje a gyönyörködésre. — Majd máskor átnézegetem a képeidet, öregem, de most nagyon sietek. Vagy add ide borítékostól együtt, majd holnap visszaküldöm — mondta, s azzal zakója belső zsebébe süllyesztette a csiklandós képeket. Egyik oldalon a kötegnyi pénz, ugyancsak borítékolva, a másik oldalon pedig a lenge lányok alsó- és felsővonásukkal ugyancsak kidomborították Mitugrálsz Balambér bodag, beesett mellét. Ezért hát mindkét borítékot becsúsztatta kocsija műszerfalának rejtett rekeszébe. — No, gyerekek, átveszem a munkátokat! — köszönt bizalmaskodva a két öreg ácsra, akiknek eszébe jutott a sok altatás és a gyomruk túltraktálása. Dehogy is időztek volna hosszan a munkájuk mutogatásával, nehogy az építtetőnek még eszébe jusson őket dédelgetni. Csakúgy ráböktek, mutattak a vityillóra, mint valami fényességre, amelyről tartani lehet, hogy kámforrá változik. — Jól van, fiúk. öreg csontok, rátok még lehet számítani — veregette meg az ácsok vállát, akik egyre szabódtak a dicséréstől. — No, de ne vesztegessük az időt. mert kihűl a csárdában a halászlé — tuszkolta be a kocsiba a két öreget Mitugrálsz, majd így folytatta: — Igaz, egy tál ételnél most többet érdemelnétek. Kezdhetnénk a menüt teknősbékalevessel, folytathatnánk cápauszonnyal, vagy szecsuáni módra készült rákkal és befejezhetnénk Gundel-palacsintával. Csak most nincsen rá időm. majd máskor — sorolta fel kapásból az egyszerű ételeket. Az ácsok úgy megütköztek a felsoroláson, mert ahogy mondani szokták: se pökni, se nyelni nem tudtak. Az öregebbik viszont annyira ráérzett a ráksültre, vagy a teknősbékalevesre, hogy szinte belesápadt, és rögtön zsebkendőt szorított a szájára. Be is húzódott az ülés sarkába úgy, hogy egy szót sem szólt a csárdáig. Ott viszont gyorsan búcsúzkodni akart, mondván, megülheti a gyomrát a halétel. Magában ugyanis attól tartott: mi lesz, ha Mitugrálsz Balambér rá talál érni, ideje lesz, hogy mondókája szerint feltálaljanak? Amíg az öregek kikászálódtak a kocsiból. Mitugrálsz magához vette az egyik kitömött borítékot, olyan nagy lendülettel, hogy mások is lássák a szerény mozdulatot, s zakója belső, bal oldali zsebébe csúsztatta. A csárda ajtajában maga előtt tuszkolta befelé az ácsokat, akik a legközelebbi asztalhoz lehuppanva úgy vélekedtek, hogy a halételéknél, a halászlénél jobban szeretik a bort, mert abban nincsen szálka. — Amit maguk esznek, abban sincs, mert előre íiléztettem — jelentette ki atyaian. — Filéztette?... Nohíszen, akkor azt csak egye meg maga — felelte rosszat sejtve az öregebbik ács. 1 — Persze, kicsontoztattam, hogy ne legyen benne szálka. — Az úgy más, akkor nincs vele baj — nyugtatta meg magát az öreg ács, s azzal nekiláttak kanalazni. A csípős C6eresznyepaprlkát szétnyomkodták a lében, s attól kezdve úgy belevörösödtek, izzadtak az evésbe, hogy lekerült róluk a kabát. — Hanem itt van a pénzetek, gyerekek! Számoljátok meg! — csapta ki elébük a tömött borítékot. — Dehogy ls számoljuk, nem érünk most rá. Meg van az biztosan, majd holnap elosztozunk rajta — tiltakozott a bizalmatlanság ellen a veresebb arcú öregebb, s azzal levetett kabátjába süllyesztette a borítékot. A halászlé után a maradék borral nem sokat vesződtek, az ajtóban pedig rögtön elváltak: hárman háromfelé mentek. — Hű, az áldóját! — csapott a homlokéra Mitugrálsz. — Elfelejtettem tőlük megkérdezni, hogy ki- vagy befelé, jobbra vagy balra nyüik-e a vityilló ajtaja. Mert nekem csak balra nyíljon, ha nem is 180 fokos szögig, de iliiiiPliPi legalább úgy látszódjék. No, majd reggel elszaladok az öreghez, s ha nekem jobbra csikorog az az ajtó, akkor átrakatom vela — morfondírozott magában. Hanem másnap reggel, úgy kilenc óra tájban, nem az öreg ács, hanem a felesége nyitott neki ajtót. — Hát az öreg fiú? Talán már elment munkába? — kérdezte Mitugrálsz köszönésképpen. — Nem ment sehova. Még alszik — szűrte a foga közt a szót az ács felesége, miközben villámló tekintetet vetett a jövevényre. — Alszik...? Ilyenkor, mikor már magasan jár a nap? — Maga miatt feküdt le olyan későn, hogy a kakas harmadik kukorékolása is fent találta még. — Miattam? — csodálkozott Mitugrálsz. — Maga kérdezi? Hát milyen képekkel fizette ki a heti munkájukat, mi? Csupa meztelen nőszemélyek mutogatják magukat rajta. Hogy nem sült kl a szemük a fényképész előtt S ez a vénember bennük gyönyörködött egész ette, egész éjjel. Talán a képeivel fizessenek a piacon meg a boltban, he? Hogy szippantaná fel magát az ég a meztelen nőszemélyelvel együtt — ripakodott ré az écsné úgy, hogy Mitugrálsz jobbnak látta azonnal kiszaladni a kocsihoz. — Hogy a franc törje kl azokat a borítékokat, hát nem összecseréltem egyiket a másikkal! — nyúlt be a műszerfal rekeszébe, ahol még mindig ott lapult a borítékolt pénz. — Mondtam nekik tegnap, hogy számolják meg. Akkor rögtön kiderült volna a fatális tévedés. I

gy védekezett visszatérve az ács felesége előtt, aki azonmód megszámlálta a százasokat kétezerig, és át ls nézett rajtuk, hogy nem ragadtak-e hozzájuk a pajzán képekből. Mitugrálsz Balambérnak pedig Ismét sietőssé vált az útja, nehogy az ácsné tovább szője rá a szentenciákat. — Egye fene azt az ajtót, nyíljon most már akármerre. Majd elébe rakatok egy spanyolfalat. Abban csak nem láthat tendenciát senki sem — zárta le rettentő nagy gondját, s mint aki jó vásárt csinált, belecsapott saját puha tenyerébe. Tóth Sándor Metamorfózis JNs 1 Tavasz